Az immár negyedik alkalommal – Budapesten, május 19–20-án – rendezett „Magyarország 2000" tanácskozás hovatovább évenként visszatérô, tehát tartós intézménnyé fejlôdik. Ez annak bizonysága, hogy eredeti és jó ötletnek bizonyult. A kezdemény ápolására és folytatására mind a szervezôkben, mind a résztvevôkben megvan a hajlandóság és a készség. Számíthatunk rá, hogy az elkövetkezô években megismétlôdik.

Értelme és haszna – még ha eddig nem termett is látványos eredményeket – vitathatatlan, ami abban is megnyilvánul, hogy a parlament üléstermében és folyosóin észlelt közhangulat a folytatás mellett szólt. Neves és tevékeny személyiségek – egyházi emberek, tudósok, írók, tanárok, orvosok, mérnökök, különféle egyéb szakemberek és politikusok, hazaiak és külföldiek – rendszeressé vált találkozója nem döntést hozó alkalom és testület, de hasznos lehetôség arra, hogy a Kárpát-medencében és a világban nagyobb tömbökben és szórványokban élô nemzetrészek közös tanácskozáson juttassák kifejezésre, hogyan érzékelik a világ eseményeit, a magyarság helyzetét és sorsát érintô történéseket, hogyan dolgozzák fel mindazt, ami velük végbemegy és jövôjüket befolyásolja.

A résztvevôk ebben az évben is érzékletes képet kaptak arról, hogyan látja a magyar kormány az országnak a világban elfoglalt helyét, törekvéseinek kifutási irányait, lehetôségeit és korlátait, valamint a nemzeti elôrehaladás és anyagi gyarapodás esélyeit.

Ezek a megnyitó ülésen felszólaló Orbán Viktor miniszterelnök szerint sikerrel kecsegtetnek, fôleg a tekintetben, hogy a magyar külpolitika hármas célja: az európai és atlanti integráció, a szomszédos országokkal való normális viszony és az ott élô magyarokkal ápolt szoros kapcsolat nem egymás ellenében, hanem egymással összhangban valósul meg. Errôl annak szellemében folyt a tanácskozás, hogy a megkezdett európai egységesülési folyamat, a piac megnövekedett szerepe és a nemzetek változatlan léte nem egymást kizáró vagy korlátozó, hanem egymást kiegészítô és gazdagító elemek.

Magyarországra vonatkoztatva Orbán Viktor találó és bölcs megállapítása szerint „ha magyar nemzet van, és a magyar nemzet tagjai nem egy állam határain belül élnek, akkor egy kormánynak, amelyet úgy hívnak, hogy a Magyar Köztársaság kormánya, az a kötelessége, hogy újra egyesítse a magyarokat, figyelembe véve a világpolitikai realitásokat, vagyis határmódosítások nélkül újraegyesítést végezzen el".

A konferencián felszólalók többsége egyetérteni látszott abban, hogy az európai integrációban való magyar részvétel nemcsak hogy megkerülhetetlen, de hasznos és elônyös is lehet, ha a nemzeti értékek és érdekek következetes és határozott védelmével társul, ha nem egy tágabb közösségben történô feloldódással és elszíntelenedéssel jár, hanem e közösségnek a magyarság által megtestesített sajátosságokkal, hagyományokkal, tapasztalatokkal való erkölcsi nemesítését és szellemi gazdagodását mozdítja elô.

A tanácskozás külföldi vendégei közül a szomszédos országokban élôket elsôsorban az foglalkoztatta, hogyan lehet – Magyarország segítségével – kivívott nemzetiségi jogaikat nemcsak megtartani, de mozgási lehetôségeiket és az autonómiák körét tágítani, a nyugati szórványokban élôket pedig az, miként és mivel lehet az enyészettôl megmenteni és jövô nemzedékek számára megôrizni a magyar azonosságtudatot, nyelvet, hagyományokat és szokásokat.

A konferencia végén ellenszavazat nélkül (egy tartózkodással) elfogadott Zárónyilatkozat részletesen is felsorolta azokat a célokat és tennivalókat, amelyeket a hazai, Kárpát-medencei és nyugati közösségek maguk elé tűztek. A résztvevôk együttérzéssel és segítô szándékkal fordultak a délvidéki magyarok felé, akiknek ismét súlyos megpróbáltatásokkal kell szembesülniök, és nemzeti létükért újból szívós küzdelmet kell folytatniok.