Nemrég újra végigolvastam a Fekete Könyvet, ezúttal oroszul. Ennek a változatnak tavaly – talán nem véletlenül éppen november hetedikén – volt a premierje Moszkvában. Az ottani kiadást a Soros Alapítvány budapesti székhelyű Books for Civil Society programja támogatta. A könyv igazi erôssége a Nicolas Werth által írt fejezet, amely Az állam saját népe ellen címet viseli. A tárgyalt kérdésnek ilyen tömör, mind levéltári, mind könyvészeti forrásokra támaszkodó, kitűnôen argumentált összefoglalóját eddig nem ismertük. Szakmai szempontból különösen imponáló az a fölény, amellyel Nicolas Werth a kontinuitást bizonyítja az 1917 utáni „hôskor" és a kiteljesedett sztálini diktatúra évei között. Ez a legfontosabb mozzanat: érdemes figyelmesen végigolvasni mindazoknak, akik máig ragaszkodnak az iskolákban, egyetemi műhelyekben megtanult kliséhez, miszerint „Lenin alatt jól alakultak a dolgok, csak aztán jött Sztálin, és tévútra vitte az ügyet…" Sôt: ahogy távolodunk a szovjet típusú államszocializmus valóságától, még a sztálini korszak is egyre több mentséget kap: „Sztálin mégiscsak megteremtette a szovjet nagyipart", hallani néha, a „gulag-relativisták" szemében szinte egyedül Sztálin volt az, aki „megvédte az európai kontinenst Hitlertôl…" „Ráadásul a rendszer képes volt idôben korrigálni önmagát" – állítják a szerecsenmosdatásban érdekeltek. „Jött a hruscsovi felismerés, a XX. kongresszuson a titkos beszéd, az olvadás korszaka…"

Sokéves kutatói munkám egyre határozottabb – a moszkvai levéltárak részleges megnyílása óta különösen drámai – felismerése, hogy ami történt, az nem egyetlen autokrata vezetô, hanem a rendszer bűne. Kétségtelen, hogy Joszif Sztálin olyan politikus volt, akit egy Alekszandr Herzentôl kölcsönzött, tehát XIX. századi kifejezéssel élve „a távíró korszakából való Dzsingisz kánnak" nevezhetnénk. Igaza volt a náci meg a szovjet koncentrációs táborok foglyának, Margarita Buber-Neumannak is, aki a „Sztálin egyenlô Hitler plusz Ázsia" meghatározással illette a zsarnokot Párizsban, 1947-ben, a diktátorért rajongó francia baloldali értelmiségiekkel vitába szállva. És ez így igaz! A Kreml ura nevéhez nagyon sok véres tett fűzôdik, az ukrajnai, a kubányi, a kazah parasztság elleni genocídium, a magasértelmiség, a papság módszeres kiirtása, az 1930-as évek második felének nagy terrorja, az orosz mezôgazdaság kivéreztetése, a sokban a második világháború kitöréséhez vezetô Molotov–Ribbentrop-paktum, Kelet-Európa megrablása, a „bűnös" nemzetek kitelepítése, részbeni elpusztítása, az állami antiszemitizmus szörnyűségei. A kilencvenkét esztendôs korában nemrég elhunyt Dmitrij Lihacsov akadémikus, aki fiatalon maga is megjárta a poklok poklát, a Szolovki-börtönszigetet meg a Balti-tengert és a Fehér-tengert összekötô csatorna, a százezrek életét Molochként felemésztô Belomorkanal építését, nagyon találó megjegyzése szerint ezért is kellene régóta szertefoszlatni „a magát rejtélyes okokból makacsul tartó mítoszt, miszerint a megtorlások legkegyetlenebb idôszaka 1936/1937-ben kezdôdött." „Úgy vélem – folytatta Lihacsov –, hogy a repressziók majdani statisztikája megmutatja majd: a letartóztatások, kivégzések, száműzetések hulláma már 1918 elején, már a »vörös terror« hivatalos kezdetével megindult."

A neves irodalomtörténész itt a szovjet-orosz politikai rendôrség, a VCSK egészen korai provokációira utalt, amelyek során számos tisztviselôt, kereskedôt, katonatisztet, értelmiségit állítólagos összeesküvésekben való részvétellel vádoltak, hogy megfélemlítsék vagy börtönbe vessék ôket. A hatalom új urai joggal remélték, hogy a félelem félelmet szül. A hatóságok már néhány hónappal a Kerenszkij-féle Ideiglenes Kormány megdöntése után túszokat szedtek, szögesdrótokkal és ôrtornyokkal körülvett barakkvárosokat építettek. A rendszer eleve megtorló jellegérôl már abból a kevéssé ismert ténybôl is ítélhetünk, hogy a koncentrációs tábor kifejezés majdnem egyszerre bukkant fel 1918 augusztusában, majd szeptemberében Lenin és Trockij levelezésében. Közben a Kreml legitimálta vagy legalább igazolta, mentette a bolsevik hatalom megszilárdítását szolgáló terrort. Lihacsov erre is személyes tapasztalatából emlékezett: „1918/1919 folyamán, amikor Lahtyinszkaja utcai lakásunk szellôzôablakát kinyitottuk, éjszakákon át hallottuk a Péter-Pál erôd felôl a szórványos lövéseket és a rövid géppuskasorozatokat.

Nem Sztálin kezdte a vörös terrort. Sztálin még a gonoszságban sem volt kreatív személyiség. Ô csak rendkívüli mértékben felfokozta, és amikor hatalomra került, hihetetlen mértékűvé kiterjesztette azt."

Az idézet így folytatódik: „1936/1937-ben annyi történt, hogy a mindenható párt vezetô politikusait is elkezdték letartóztatni. Azt hiszem, ez minden korábbinál jobban meghökkentette a kortársak fantáziáját. A húszas években és a harmincas évek elején, amikor ezerszámra lôtték agyon a tiszteket, a »burzsujokat«, a professzorokat és különösen a papokat, a szerzeteseket, a […] parasztsággal együtt, akkor mindezt természetesnek tartották. Ám azután a hatalom hozzálátott, hogy »felfalja önmagát«, és az országban csak a legszürkébbek, a legszemélytelenebbek maradtak a csúcson."

A gyökerek tehát sokban az 1917 ôszét követô, sôt a korábbi korszakba nyúlnak, igen mélyre. Tudvalevô, hogy az 1930-as évek elejétôl Szovjetunió-szerte folyamatosan zajlott a bűnösnek ítélt nemzetek és társadalmi rétegek elleni kollektív megtorlás. Ám sokakat – fôleg a doni, kubányi, tyereki és a Fergana völgyében, a mai Kirgíziában élô kozákokat a szovjet-orosz vezetés jó tíz esztendôvel korábban kitelepítésre, sôt kipusztításra ítélte. Az eredetileg békés pénzügyi szakember Rejngold például – a kortársak szerint egy emberileg nagyon is rokonszenves régi bolsevik párttag, az 1936-os Zinovjev/Kamenyev-per egyik fô vádlottja és áldozata – 1919 nyarán egy ideig a szovjet állam „kozákpolitikáját" irányította. Tapasztalta, hogy a vörös csapatok a Don-vidéken egész kozákfalvakat perzselnek fel. Ezt azonban nem helytelenítette. „A kozákokat, legalábbis nagyobbik részüket elôbb-utóbb ki kell majd irtani – írta moszkvai feletteseinek. – Egyszerűen fizikailag meg kell semmisíteni ôket. Ám eközben hallatlan taktikusságra, nagy-nagy óvatosságra van szükség. Vagyis mielôtt ezt megtennénk, kokettálnunk kell a kozáksággal. Ugyanakkor egy percre sem szabad elfelejtenünk, hogy harcias néppel van dolgunk. Minden kozák falu egy harci tábor. Minden kozák tanya kész erôdítmény. Ezért a válogatás nélküli, tömeges kiirtás politikájával sohasem gyűrjük le a Don-vidéket."

Gondoljunk csak bele: ezeket a sorokat a hatalom csúcsain a kozákkérdés megítélése körül folyó viták „galambja", nem pedig egy „héja" írta. 18 hosszú évvel a Távol-Keleten élô koreai lakosság Kazahsztánba deportálása elôtt. Húsz évvel megelôzve a volt lengyel állampolgárokkal – lengyelekkel, zsidókkal, ukránokkal, beloruszokkal – szemben alkalmazott 1939/1940-es leszámolást, amely során 150 ezer ártatlan ember pusztult el. És huszonöt évvel a fôleg muzulmán kaukázusi népek tömeges deportálása elôtt, amelynek során néhány esztendô alatt a csecseneknek legalább egyharmada elpusztult.

Az „oszd meg és uralkodj" politikája, amely sok ezer ártatlan életet oltott ki a „hôskorban", szintén igen korán felszínre dobta a karabahi kérdést. Oral history-programomban, amelynek során összesen közel száz többórás mélyinterjút készítettem a szovjet korszak formálóival és szemtanúival, a már nagyon idôs egykori trockista, a lágereket és börtönöket megjárt Ivan Vracsov elmondta, miként érte el orosz ember létére az örmény pártvezetés ellenében az Örményországot megszálló vörös csapatok komisszárjaként az Azerbajdzsán helytartójává kiszemelt, ugyancsak orosz Szergej Kirovval, hogy az akkor több mint kilencven százalékban örmény keresztények lakta Hegyi Karabah a muzulmán és türk Azerbajdzsánhoz kerüljön. „A bakui munkásosztállyal szerettük volna elegyíteni a kispolgári, kisárutermelô karabahiakat. A megoldatlan nemzeti kérdést a proletár eszmeiségnek rendeltük alá" – mondta érezhetô büszkeséggel az 1980-as évek végén. Az azóta elôkerült levéltári források sokban alátámasztják ezt a szándékot. Hozzá kell azonban tenni, hogy a karabahi kérdés rendezését igazából eldöntô moszkvai vezetôk elôtt egészen más, távlati célok is lebegtek. Ôk a térség politikáját alakítva már az 1920-as években – jóval Jalta és Potsdam elôtt! – fôleg birodalmi szempontokat követtek. Az örmények önrendelkezési vágyával, a musza-dagi örmény népirtás emlékével mit sem törôdve Törökországnak tettek külpolitikai gesztust azáltal, hogy a türk vezetésű Bakuhoz csatolták Karabahot.

Ez a fajta kontinuitás jellemzi sokban a „hôskort" és a késôbbi kemény diktatúrát a szovjet értelmiségpolitikában is. Ne feledjük, hogy nem csak a sztálini diktatúra kiteljesedéséhez kapcsolódik egész foglalkozási ágak képviselôinek üldözése, sôt fizikai felszámolása. Számos hasonlóságot láthatunk a leszámolás konkrét módszerei között! 1922-ben például – a NEP, az új gazdaságpolitika, vagyis békésebb módszerek meghirdetése után – a szovjet vezetôk, köztük Lenin, Sztálin, Trockij, Buharin és mások a politikai rendôrség „szakértôinek" közreműködésével, hatalmas elánnal, az ügynek rengeteg idôt szentelve különleges listák összeállításán dolgoztak. Aki felkerült egy ilyen listára, azt külföldre toloncolták, száműzték, bebörtönözték, vagy éppen kivégezték.

Ugyancsak a társadalmi béke hangoztatása közben zajlottak az elsô nagyobb kirakatperek. Köztük a moszkvai eszer per, valamint a kutatók figyelmét lényegében elkerülô bakui konstruált bírósági leszámolás. Szintén 1922-ben került sor számos mensevik, eszer, polgári, sôt teljesen apolitikus értelmiségi „izolálására", vagyis letartóztatására. A börtönbe és a már javában működô koncentrációs táborokba zárandó személyek proskripciós listáit nemegyszer egykori társaik, közeli barátaik, a bolsevik vezetôk készítették. Elég volt például Trockijnak felhívni telefonon Lenint, és közölni vele, hogy valamelyik diákgyűlésen egy mensevik fiatal, történetesen Julij Martov távoli rokona a jelenlevôk egyetértése közepette bírálta a szovjet rendszert – a moszkvai és pétervári egyetemeken megtorlásul azonnal letartóztatási hullám söpört végig.

A proskripciós listák készítésének módszere egyébként ugyancsak kontinuus volt: a kezdetektôl legvégig jellemezte a parancsuralmi szisztéma működését. Hozzá kell tenni – és ez is a rendszer lényegéhez tartozik –, az 1930-as évek közepén az egykori listakészítôk java része maga is listára, börtönbe, majd kivégzôosztag elé került. NKVD-fônöksége idején, 1937-ben Jezsov szinte minden délután beállított Sztálinhoz, kezében egy albummal, amelynek lapjain ott állt a gyanúsnak nyilvánított politikusok fényépe és rövid életrajza. Velük szemben, mintegy megelôzésképpen a diktátor döntése alapján általában a szociális védekezés elsô fokát, vagyis a kivégzést alkalmazták. Hamarosan azonban már Joszif Sztálin szűkebb munkatársi gárdája és vidéki helytartói is megelégedtek a hosszú listák átfutásával és szignálásával. Megszületett a korszak egyik eufemizmusa: az „album-rendben", „album szerint" hozott döntés. Ez ugyancsak kivégzést jelentett.