Egy párizsi utazás sohasem egyszerű kirándulás, még ha a jelen lüktetése kevés városban szaporább, mint itt. Az utak mindenütt a múltba vezetnek, s a le- és belemerülés érzése, mint minden nagy történelmi városban, újra és újra elfogja az utazót. Az egymásra épülô kultúrák élménye a római termákban elhelyezett középkori emlékek múzeumától a Maupassant leírásaiból ma is felismerhetô bulvárok pezsgô életéig állandó lehetôséget kínálnak az átkelésre a kortárs élet vonzó pezsgésébôl egy nem kevésbé élô múltba. S legalább olyan gyakorisággal, mint a Szajnán a Citébe és Szent Lajos szigetére sűrűn átívelô hidak, amelyek közül a Pont Neufön engem elôször Camille Pissarro Szépművészeti Múzeumban lévô festménye vezetett át.

A templomok, épületek homlokzatáról, belsô formálásáról, díszítésérôl leolvasható múltbeli rétegek, építési periódusok gondolati tornáját most, 2000-ben állandóan megszakítja, felerôsíti a jelen, a kivételes évforduló emléket, nyomot hagyni kívánó szándéka. Franciaországban a millennium megünneplése térben és idôben is folyik, átfogja a Franciaországot átszelô hosszúsági kört, amelynek vonalát virággal ültetik tele, s amely mentén hatalmas, országos piknik rendezését tervezik július 14-re. Az utcákon a „történt 2000-ben" láthatatlan, mégis mindenütt jelenlévô képzeletbeli feliratába ütközünk. Az este 10 órától lüszteresen csillogó Eiffel-torony, a mérnöképítészet 1889-ben épült csodájának felöltöztetése tükrözi talán a legjobban a város oly sokakat vonzó, ünnepeiben is jelen lévô kettôsségét, az ésszerűség és a divat könnyed, természetes kapcsolódását.

Ennek ellenére a múzeumokban a visszafelé mutató, emlékezô jegyek dominálnak. Ha a párizsi magyarok egyik tájékozódási pontjától, a Magyar Intézet Bonaparte utcai épületétôl indulunk el dél felé, nyílegyenesen kijutunk a Szajna-partra, s a Carrousel hídon átkelve máris bent vagyunk a Louvre udvarán. Jobbra fordulva, a luxori aranyos végű obeliszkkel egy vonalba helyezett áttetszô piramisba leszállva máris megkezdhetjük „régészeti feltárásainkat". A piramis belsejébe vezetô mozgólépcsôkön suhanva, japán idegenvezetôk nyomában biztosan és minden keresgélés, letérô nélkül a milói Vénuszhoz vagy a Mona Lisához juthatunk. Aki saját maga indul felfedezésre, korszakok emlékein keresztül bolyongva találja meg vagy véti el a keresett alkotásokat.

A Louvre fokozatos felújításának köszönhetôen nehezen találom meg Fra Angelicónak a földöntúli világot pasztelles kékekben, rózsaszínekben elképzelô Mária megkoronázását, a moulins-i mester szigorú komolysága ellenére élettel teli, könnyed mozdulatú Szent Magdolnáját, aki a németalföldi festôket idézô precizitással kidolgozott donátornôt ajánl az égiek kegyelmébe, vagy a fontainebleau-i iskola hideg szépségű odaliszkjait. De ennek a fárasztó bolyongásnak új felfedezések is köszönhetôek, például a négy szimmetrikusan elhelyezett, szembenézô majom Luxorból származó monumentális szoborcsoportja, amely nagy hatást gyakorolhatott a párizsi Julian Akadémián évekig tanuló, a Louvre gyűjteményeit többekkel együtt szorgalmasan járó Nagy Sándorra, a gödöllôi szecessziós kolónia egyik vezéregyéniségére, ha mint feltételezem, kiindulópontul használta erôsen geometrikus felépítésű majmos faliszônyegéhez.

A Louvre nemcsak megújult termeivel vagy egy adott idôszak felidézésével ünnepli a millenniumot, hanem magának az idônek az ábrázolásait összegyűjtô monstre tárlattal. Az idô birodalma című kiállítás (alcím: Mítoszok és alkotások) elsôsorban a Louvre gazdag mezopotámiai, egyiptomi, görög, római, reneszánsz és barokk gyűjteményébôl származó anyagán át mutatja be az ábrázolhatatlant, a megfoghatatlant, a láthatatlanul jelenlevôt, az emberiséget talán legjobban szorító, gyötrô negyedik dimenziót, az idôt. A katalógus elôszava szerint a kiállítás egyik alapgondolata a múzeum mint menedék, amely az idôvel szemben fenntartja az egykori mesterek és az eltűnt civilizációk emlékét. Az alkotások kiválasztásában a téma lehetô legteljesebb körüljárása volt a legfôbb szempont, s olyan művek is szerepelnek, amelyek a művészeti alkotás idôtartamával, fennmaradásával, pusztulásával foglalkoznak, s a művek utóéletérôl tesznek fel kérdéseket.

A kiállítás elsô része azokhoz a mítoszokhoz vezet el, amelyek az általunk ismert elsô civilizációk idôképzetét mutatják be, azokhoz a népekhez, amelyek szerint az idônek volt kezdete. Egyiptomba, ahol a nap feltűnéséhez és megváltoztathatatlan égi útjához kapcsolták a tér és az idô születését. Egy kígyótestű, emberfejű, egykor szarkofágot díszítô figurán az egyiptomi napisten mint a világmindenséget alkotó erôk forrása, kiindulópontja jelenik meg. Fején Alsó- és Felsô-Egyiptom kettôs koronáját hordja, kígyóteste az örök és végtelen sötétségbôl, a mélységbôl való származást jelképezi, amelyet a hozzá kapcsolódó szöveg szerint majd újra felvesz az idôk végezetén, amikor visszatér a kezdet óceánjába (6. kép). Egyiptomban a születô napot gyakran gyermek formájában, hatalmas lótuszon ülve ábrázolták (1. kép). A kék lótusz és a mélybôl a víz felszínére kapaszkodó tavirózsa összefonódó szimbolikája Claude Monet-nak sokáig a Louvre-tól nem messze, a Jeu de Paume helyiségeiben kiállított késôi, hatalmas vásznainak vízirózsáit juttatja eszembe, ahogy a festmények fény- és színszimbolikája a szent tavakra, a misztikus születésre is utal.

A kozmoszt benépesítô istenek hosszú sorának ábrázolásain az égi jelenségek mitikus formákban való megjelenítéseit követheti a látogató, a nap útját és az örökkön változó, mégis ugyanazon a törvényszerűség szerint lefolyó asztrális jelenségeket. Egyiptomban, a lélekmadár képében öltött formát az emberiség egyik legnagyobb vágya is, az idô és a tér legyôzése (2. kép).

A színes képeslapok rovatából elmaradhatatlan horoszkópok elôképe egy különösen gazdagon díszített, kör alakú márvány napóralap, amelybe zodiákus jeleket véstek, mellettük a tizenkét uralkodó olimpiai isten, élükön Jupiterrel, finoman megformált feje látható. A császárkor ez ismert emléke mellett egy finom lágysággal kidolgozott föníciai márványon a bikát áldozó, a káosz erôit legyôzô, fényt hozó, perzsa eredetű napisten, Mithrász körül tűnnek fel a kozmoszt jelképezô zodiákus jegyek és még négy, az évszakokat szimbolizáló mellkép (3. kép).

A halál és újjászületés mítoszai közül a négy évszak, a hónapok megszemélyesítései között igen érdekesek azok a XVII. századi francia udvari életet, a kor kedvelt allegorizáló művészetét tükrözô balett-rajzok, amelyeken a kosztümök a napszakokat és az évszakokat jelzik. A mítoszok, vallások egymásba fonódásának nagy színjátékában is feltűnik különlegességével, ritkaságával egy, az antik mítosz és a keresztény hit allegóriáit egyesítô XVIII. századi grafika, amely a Szűz Mária elôtt hódoló négy évszakot jeleníti meg. Ezzel szemben igen kedvelt témája volt a reneszánsz és a barokk mestereinek Proserpina elrablásának története. Proserpinának az ôszi és téli idôszaknak megfelelô pokolbeli (tartaroszi) fogvatartását megelôzô mozgalmas rablásjelenetet gyakran ábrázolták, a bánkódó anya figuráját is belefoglalva, mint Pierre Brébiette festményén (4. kép).

Az idô leggyakrabban szárnyas öregemberként van ábrázolva, kaszával a kezében, csontváz, koponya, farkába harapó kígyó van mellette. Az idôk kezdeteit jelzô titán-történetek közül a gyermekeit egy jóslat miatt születésük után rögtön felfaló Kronosz-Szaturnusz a kiállításon szereplô művekben már a mindent elnyelô idô allegóriájává szelídült. Szaturnusz a béke idôszakának képviselôjeként is feltűnik a külön egységet alkotó, életkorokat és nagy történelmi idôszakokat feldolgozó művek között. Látható Giorgio Vasari grafikai kompozíciója, amelynek középsô, táncoló nôalakjait igen sokan utánozták. Az aranykor a XX. század elején is kedvelt témakör maradt mind a hagyományôrzôk, mind az avantgárd mesterek alkotásain, s többek között e téma köré gyűjtötték a másik nagy párizsi millenniumi kiállítás rendezôi az 1900 körüli évek remekműveit.

A Louvre-beli kiállítás egyik, már említett célja volt a művészet, az értékek pusztulását magával hozó idô ábrázolásainak a bemutatása. A témát leginkább érintô Jean-Baptiste Mauzaisse francia művész festménye középpontjában a múlt romjai fölött repülô szárnyas, kaszás férfialakkal, a címben – Az idô megmutatja a romokat és műremekeket, amelyeket késôbb felfedeznek – arra is utalt, hogy az idô nemcsak pusztít, hanem késôbb fel is fedi az eltemetett romokat (5. kép). A mulandóságot legyôzô művészetben való hit megingása sokakat foglalkoztatott a korban. Joggal szerepelhetne itt Zichy Mihálynak, egyébként Mauzaisse hatását tükrözô, Az emberi tehetetlenség című festménye is, amelyen egy hosszú szakállú tudós könyvek halmára támaszkodva, patetikus, átkozódó kézmozdulattal fordul az ég felé, mellette homokórával csontvázfigura ül. Elmélkedésbe rögzülve állnak a Történelem-kép című budapesti kiállítás (Magyar Nemzeti Galéria) egyik fôművének, Ferenczy Károly Régészet című munkájának figurái a még földben rejtezô szobor fölött. Ferenczynél a múlt torzóként, személyes interpretációknak kiszolgáltatva él tovább.

Mintha ezt bizonyítanák a XIX. század festôi, a történelmet inspirációs forrásként, bódító italként használó romantikusok és akadémikusok, akik korhű jelmezekbe öltöztetett, pontosan leírt enteriôrök közé helyezett figurákkal élték át újra és megszépítve az eseményeket. A romantikus képzelet, a múlt, pontosabban az elképzelt múlt hatásának és a művészek fantáziája fölötti uralmának a jelképe Jean-Auguste-Dominique Ingres Osszián álma című festménye, amelyen a holdas, misztikus éjszakát kettôs értelemben is fantáziaszülte figurákkal népesítette be (7. kép).

A hatalmas anyagot átfogó, az idô témáját minden oldalról körüljáró kiállítás utolsó nagy egysége azokat a módozatokat, technikákat veszi számba, amellyekkel a művészek a különbözô korokban a mozgást, a változást, az adott pillanatot megragadták: Jean-Antoine Watteau hat tanulmányfejet tartalmazó, villanásnyi, az arcon épp csak átfutó érzelmeket, különbözô arckifejezéseket megörökítô vázlatától Jean-Honoré Fragonard-nak a kéz lendületét hűen ôrzô egyik bravúrdarabjáig, Saint-Non abbé képzeletbeli portréjáig, amelyet a vászon hátára ragasztott cédula szerint egy óra alatt festett (8. és 9. kép). Láthatunk korai fotót, pontosabban daguerrotípiát és a futurizmus mozgásmegszállottságát képviselô Luigi Russolo-festményt. A fáradt látogató ezután még egyszer erôre kap Christian Boltanski A Louvre-ban talált tárgyak című installációját nézve, s számba veszi, megvannak-e saját, az utazáshoz feltétlenül szükségesnek ítélt, gyakran feleslegesnek bizonyuló tárgyai, s eltűnôdhet a múzeumok mindennapjainak e furcsa hordalékain, esetlegességük, csúnyaságuk szomorkás-humoros együttesén.

A Louvre idôbeli utazásának hosszúságával szemben könnyedebb élménnyel kecsegtet egy másik millenniumi tárlat, a Grand Palais lakonikusan 1900 címet viselô kiállítása. Jelzi azt is, mennyire ismert, mennyire közel van hozzánk századunk kezdete. Nemcsak azért, mert divatos ma is a szecessziós stílus, ruha, plakát- és könyvterv, hanem mert a XX. század nemcsak dátumszerűen, hanem szemléletben, életmódban, megoldatlan kérdéseivel ezekben az években született – még ha a világháborúk, diktatúrák el is halványították az emlékét, s késôbb a századelô rövid, virágzó idôszakára visszatekintve a boldog békeidôk leegyszerűsítô címkéjével látták el. Ez a közelség még jelenvalóbb Párizsban, hisz a szerencsés látogató az 1900-as bemutatók eredeti helyszínén tekintheti meg az új kiállítást.

Ha újra a Bonaparte utcából indulunk, balra fordulva máris a korszakba lépünk: a parton elôször a mára múzeummá alakított, de a századfordulón a technika diadalát ékes szobrokkal is hirdetô Orsay pályaudvart érjük el. Továbbhaladva átkelünk az 1900-ra elkészült II. Sándor hídon, s ott vagyunk a világkiállításra tervezett Grand Palais és Petit Palais elôtt. Magunk elé képzelhetjük a Szajna partján felépített „Régi Párizst" (a magyarok többek között a Vajdahunyad várának részletével és a körmöcbányai vártemplom tornyával idézték meg a múltat), a különbözô nemzetek pavilonjait. Egyébként válogatott képeslapokból készült kiállítás mutatja be az 1900-as kiállítás helyszíneit itthon, a Francia Intézetben. Érdemes beleolvasni a lelkes tudósításokba, amelyek például beszámolnak a pavilonok pompás, csodaszámba menô kivilágításáról.

A Grand Palais falain pedig látható néhány, az 1900-as világkiállításra készült épületterv, vagy akkor is szereplô munka, mint Vaszary János Aranykor című festménye. A kiállítás azonban nem az egykori világkiállítás rekonstrukciójának szándékával készült, amellyel a század elején Párizs el akarta kápráztatni a világot, s nem a szecessziós mesterek elôtti tiszteletadás vezette a válogatást, hanem azt a sokoldalúságot, gazdagságot kívánták bemutatni, amely kivételessé teszi a mai nézô számára is a századforduló idôszakát.

A rendezôk itt is, akár az idô uralmának összeállítói, logikus és mindent átfogó elvek köré próbálták rendezni az anyagot. Több ország, több műfaj egyesítésérôl volt szó egy-egy vezényszó, fogalom körül. Így került egymás mellé bútor, plakát, könyvillusztráció, festmény, építészeti terv és fotó egy-egy drága vitrin közös csillogásába fogva. Jóllehet a kiállítást nem a szecesszió apoteózisának szánták, mégis a sok műfajban készült és egyéni stílusjegyeket mutató tárgyakat a szecesszió ismert, lágyan kanyargó, vagy hirtelen ostorként felcsapó vonalvezetése, dekorativitása fogja egységbe.

Két falképegyüttest a francia szimbolizmus és szecesszió két nagy mestere, Odilon Redon és Edouard Vuillard (10. kép) munkáiból állítottak össze: Vuillard Dr. Louis Henri Vaquez könyvtára számára tervezett virágos hátterű, japanizáló pannói és Redon Domecy kastélyába tervezett biomorfikus alakzatokból felépített kompozíciói élményszerűen elevenítik fel a korszak enteriôrjeit. A két módszer, két világlátás, két stílus a francia századforduló pólusait jelképezi, de nem áll mellette kellô nyomatékkal a geometrikus-funkcionális irány. Klimt finom, de aprócska terve a Stoclet palotához és a glasgow-iaktól bemutatott munkák nem képviselik kellô súllyal a másik oldalt. Bár a bécsi emlékeket erôsítik az Otto Wagner steinhofi templomához készített üvegfestmény-tervek is?

A nemzeti jegyeket bemutató termek külön is érdekesek a magyar szecesszióban jelentôs szerepet játszó romantikus-historizáló törekvések miatt. Egy-egy bútor, ötvöstárgy és elsôsorban kiváló építészrajzok villantják fel az enteriôrök színességét (11. kép). Mégis hiányzanak nemcsak a kiváló, olyannyira ideillô magyar építészrajzok, hanem a hazai művészeket 1900-ban szinte felrázó, a szecesszió magyarosítási hullámát új utakra indító Elie Saarinen tervezte finn pavilon is. Annál bôvebben, szinte egy teljes termet megtöltve láthatók Akseli Gallén-Kallela Kalevala ihlette munkái és az említett pavilont díszítô falképtervei.

A művésztelepek felsorolásából is hiányoznak a magyarok. Dékáni Árpád csipkéje témájában és formálásában méltón képviselné a nemzeti törekvések címszavát, s finomságához méltón, kiemelt helyen – de vajon miért Rodin és Vitel Cornu szobrai mellett és Az avantgárdok visszatérése: Rodin és az akadémizmus címszó alatt? – szerepel. Vaszarynak is vannak sikeresebb tervei az itt szereplô Kislány cicákkal című, Scherrebek-technikával készült szônyegnél.

A korszakot csak kicsit is ismerô nézô végképp elborul Az életen való elmélkedés címszó alá gyűjtött művek tarkaságán. Életkorok, fürdôzés, öregség – szinte minden téma felvonul itt – igen vegyes elôadásban. Edward Munch absztrakt, mégis dekoratív gondolati grafikája messze kiemelkedik a sorból. Miért nem szerepelnek Gauguin festményei, a Louvre idôkiállításán látott Georges Lacombe-ciklus is ide illene (Szerelem, Halál, Születés, 1894–96) (12. kép).

A fantasztikum és fantázia címszó alatt egyedül gyermekkönyvek szerepelnek, igaz, „fantasztikumukat" növeli a térkialakítás, a sötétben, a homorú üveg tükrözôdésétôl megszédülve támolyog a nézô a könyveket tartalmazó hatalmas vitrinig. Nem arról van szó, hogy ezekben a könyvekben nincs művészi fantázia, hanem arról, hogy a századforduló fantáziavilága ennél sokkal tágabb volt, s legalább olyan idôközöket befogó, mint Az idô birodalma kiállítás anyagáé. Különösen fájó Alfred Kubin s Nagy Sándor egyéni problémáikon keresztül a Monarchia ellentmondásait is felidézô műveinek a hiánya.

Nem kell a feministák lelkes vagy kevésbé lelkes táborába tartozni ahhoz, hogy eltűnôdjünk a kéjesen elnyújtózó aktok vagy gazdag toalettekbe öltöztetett nôalakok növénnyé változtatásán, a vegetatív lét szimbólumaiként való megjelenítésén. De vajon valóban degradációról, a nôkép „inflációjáról" szólnak ezek a művek, amelyekben az alkotók virággá, kígyóvá vagy csak szép arabeszkké, a szecessziós enteriôr részévé formálták nôalakjaikat? Elô kell vegyük a századelôrôl szóló közhelyeket, a városiasodás nyomasztó voltát, az elsivárosodó környezet, a természet, a nôiség, a hagyományos anyaszerep féltését.

Ha új mítoszok nem is születtek, a régiek közül Dafné mítosza igencsak kiszélesedett, például Lamia történetének feldolgozásával. Sir George Frampton zöld márvány talapzaton álló, többek közt bronz, elefántcsont felhasználásával készült, reneszánsz példákra visszamenô büsztjét a kígyónô történetét elbeszélô Keats-vers inspirálta. A visszalépés a növényi és vízalatti felé címszó alá vont művekben teljesedik ki a folyamat, amelyet Emile Gallé algákkal és kagylókkal borított keze, Lalique ékszerei, Hector Guimard-tól, a párizsi metró szecessziós állomásainak tervezôjétôl származó rajzok képviselnek (13. és 14. kép). A növényi formák, a növekedés lendületét sugalló arabeszkek gazdag választéka jólesôen egységes termeket eredményezett: elsôsorban Riemerschmid, Guimard, Gaudi, Gallé, Majorelle műveibôl. De hol marad Victor Horta?

A kiállítás befejezése, a hatalmas utolsó terem, amely a századforduló alkotóinak aranykor-képét idézi meg, a kiállítás legsikeresebb része; itt érvényesül a legjobban a formai sokféleségben megmutatkozó közös gondolat. Vaszary János korai, 1898-ban festett Aranykor című festményével (címlapképünk), zöldes-sárgás párában fürdô, antik áldozatbemutató figuráival kezdôdik a témakör, s Henri Matisse fény- és színforradalmával, 1904-ben festett fürdôzôivel végzôdik. (15. kép). Döbbenetes az itt kiállított zöld tónusú Leon Bakszt-mű és Batthyány Gyula műveinek rokonsága!