Sok írás megjelent már a legutóbbi osztrák kormányalakítás belsô és nemzetközi következményeirôl. Szavak röpködnek, vélemények fogalmazódnak meg. Én csupán azokra a szempontokra szorítkozom, és hangsúlyozottan szubjektívan, amelyek hatással vannak a KulturKontakt Austria oktatási és kulturális együttműködési tevékenységére Közép-, Kelet- és Dél-Európában.

A társadalom „átpolitizálódása" összekapcsolódik egy minôségileg új és széles körű Európa-vitával, amelyhez a médiumok meglepôen árnyalt kíséretet adnak. A „nyomásgyakorlás" ellenére Európa pozitív csengésű szó, és egyre inkább az.

„Megbirkózni a múlttal", szembenézni az „Ausztria, Hitler elsô áldozata" mítoszával és a felemás elhatárolódás háború utáni történetével: mindezek a kérdések most újra felvetôdnek, és sokkal inkább visszhangra találnak, mint annak idején a Vranitzky-kormány nyilatkozata a Harmadik Birodalomban való osztrák bűnrészességrôl, amelyet a lakosság szinte teljes közönnyel vett tudomásul. A „Waldheim-ügyhöz" képest is nagy a különbség. A „ne szóljanak bele" hangulata is kevésbé erôs és kevésbé elhárító. A mostani viták valódi élettel töltik meg az „európai értékközösség" fogalmát. Szóba kerül az európai felelôsség kérdése, mint amely a civil társadalom felelôssége az állam iránt és uniós partnereinkkel szemben, beleértve jövôbeli partnereinket is. Beszélnek arról, hogyan foglalkoztatta Németországban a háború utáni generációkat a történelmi felelôsség kérdése, és miért volt ez másképp Ausztriában. Ezzel kapcsolatban egyébként arra is sor került, hogy az osztrákok felülvizsgálják „a németekkel" szemben kialakított sztereotípiáikat, és nemcsak szavakban, hanem belülrôl is: az utóbbi évtizedekben sok osztrák fiatal, akire beszéde alapján azt mondták, hogy német, gyakran távolságot tartva és mintegy mentegetôzve reagált: én osztrák vagyok (értsd: nem német).

A szégyenkezés azonban aligha produktív magatartás, politikailag gyümölcsözôbb, ha végre rádöbbenünk, hogy az évek során lassacskán hozzászoktunk a normák fokozatos leépüléséhez, hogy szóban és tettben lejjebb került a gátlásküszöb, hogy teret nyerhetett a kirekesztô és kiközösítô populista érvelés. Igaz, volt nagy tüntetés Bécsben az idegenellenes népszavazási kezdeményezés ellen, morális tekintélyek nyilatkoztak a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen, de ezzel párhuzamosan, miután az FPÖ-vel szembeni elhatárolódás stratégiája nem járt sikerrel, a hagyományos nagy pártokba is befészkelôdtek bizonyos populista álláspontok és szólamok, szalonképessé vált – egyébként egész Európában – egy olyan légkör, amely sokaknál kikezdhette a pluralizmusra, az emberi és kisebbségi jogokra, a toleranciára és nyitottságra épülô demokrácia értékeit. Ausztria 2000 telén európai vegykonyhává vált, ahol együtt fôttek és fortyogtak a viták az alapjogokról és alapértékekrôl, gondolatok az európai alkotmányról és annak gyakorlatáról és sok minden másról.

Hogy a „válság" lehetséges leküzdésének kérdése végül a külföld nyomására vált megkerülhetetlenné a politikusoknak és a lakosságnak, az egyesekre szégyen, másokban azonban, mégpedig sokakban az európai összetartozás új érzését keltette fel, bármennyire paradoxnak tűnjön is ez.

Ausztria európai uniós csatlakozásához nagy technikai és propagandisztikus erôket mozgósítottak, s hiányzott a kapacitás „a keleten" egyidejűleg zajló változások elemzéséhez. Ausztria belül volt (az unióban, a schengeni határok mögött), a kívül maradottakat kizárta érdeklôdésébôl – nem hivatalosan ugyan, egyesek nem is akarták ezt, mások azonban annál inkább ösztönözték. A globalizáció és a partikularizmus Ausztriában azt jelentette, hogy legyünk benn az unióban, és félünk a bôvítéstôl.

Nem biztos, hogy a jelenlegi válságnak és következményeinek optimista megítélése kiterjed arra, hogy szomszédaink és az uniós bôvítés irányában is új nyitottság lép föl. Bár az új szövetségi kormány preambuluma hivatalosan érvényben van, és ez éppen úgy köti ôt, mint ahogy az osztrák politika nemzetközi „figyelése" köti az összes politikai fôszereplôt (és sokakat éppen ez bátorít arra, hogy a bôvítés ügyében lendületes lépéseket tegyenek), de nehezen megítélhetô, hogy a „nagyobb Európa" is hasonlóképpen megmozgatja-e a közvéleményt, ahogy bármilyen ambivalensen is, de központi témává vált a szűkebb Európa, a tizenötök-tizennégyek Európája.

A bôvítés kérdése körül tabuk sokasodnak, csupa magunkba fojtott kérdés, amelyet végre meg kellene beszélni: a háború utáni történelem minket a napos oldalra vitt – szabad-e árnyékban hagyni, akik történetesen odakerültek? megfizettük-e jólétünk árát? emlékezünk-e, honnan jöttünk? nem feledkezünk-e meg a szolidaritásról „a mi várunk" falai közé zárkózva?

A szociális piacgazdaság rendszerének belsô ellentmondásai (az elosztás kérdései) jól kitapinthatóvá válnak a globalizációra adott piaci liberális válaszokban (maastrichti kritériumok) és még inkább a bôvítés elôkészítésében. Egyes baloldaliak, akik 1989-ben mítoszuk maradékát is elvesztették, a „kapitalizmus" gyôzelmét most mintha a Harmadik Birodalom közép- és kelet-európai áldozatainak, Jalta közös áldozatainak, a „KGST-utódállamoknak" rónák föl. A gyors alkalmazkodás kényszerének alávetett kétharmados társadalom válságát tovább hatványozza a „kétharmados Európa". A nemzetközi pénztôkével szembeni talán jogos gyanakvás az unió bôvítése ellen fordul, és a (neo)nacionalista gondolkodási patronokkal és elidegenedési félelmekkel való furcsa egyetértésében veszélyes eleggyé áll össze.

Az Európai Unió strukturális átalakítása, a „hatalom" újrafelosztása (kormánykonferencia), a politikai unió új tartalmai (értékközösség), a bôvítésre való felkészülés beláthatatlan hatással vannak az egyes országok „belsô politikájára"; Ausztria esetében 2000 telének megrázkódtatása nem választható szét műtétileg az EU felé és a bôvítés felé futó idegpályákra. Az új nyitottság, amelyet még meg kell szerezni és próbára kell tenni, hasznára válhat a reformországokkal szembeni magatartásnak is, ha… igen, akkor, ha nyitott és kritikus elmével ezt az esélyt is megragadjuk.