– Csak találgathatunk, mi lesz a kultúra szerepe a XXI. században. A szó tartalma változik meg, vagy csak a szerepe, érvényessége? Ezen a megkerülhetetlen dolgon kívül a hazai kultúraépítésnek két másik feladata is van: meg kell szabadulnia a szocialista kultúra rossz örökségétől, és fel kell készülnie az EU-csatlakozásra. Mit gondol erről, miniszter úr?

– A szocialista rendszerben sok mindent nélkülözni kellett, leginkább azonban a szabadság hiányzott. Igaz volt ez az élet bármely területére az emberi jogoktól kezdve a gazdaságon át a kultúráig, és éppúgy vonatkozott az alkotói kifejezés korlátaira, mint a befogadás lehetőségeinek tudatos beszűkítésére. Bármilyen furcsán hangzik, de ennek az áldatlan helyzetnek voltak pozitív következményei is a szellemi életben. A szimbólumokra, metaforákra való fogékonyság, a mögöttes tartalomra való érzékenység kialakulása például. Másfelől ilyen szabadságdeficites közegben a művészi teljesítmény kétségtelenül felértékelődik. Így volt ez nálunk is, ahol egy-egy jelentősebb kulturális esemény az egész társadalmat meg tudta mozgatni. Emlékszem egy Picasso-kiállításra – tizenhárom-tizennégy éves lehettem –, óriási esemény volt. Vagy később Paul Klee tárlatára a Műcsarnokban. Ha Szvjatoszlav Richter megállt Magyarországon és koncertet adott, azonnal híre ment a városban, tömegek tódultak rá, jóllehet meg sem hirdették. Kiváló regények, de fontos ismeretterjesztő munkák is tízezres példányszámban keltek el. Amikor diák voltam, mindenki egzisztencialista írókat, Camus-t és Sartre-t olvasott, majd García Márquezzel szabályos dél-amerikai láz tört ki. Ma nincs efféle vákuum – tegyük hozzá, hál’ istennek –, végső soron mindenki mindenhez hozzáférhet, a választék széles, az érdeklődés nem koncentrálódik egy-egy jelenségre, következésképpen kevéssé válik „társadalmi üggyé" egy művészi alkotás.

Másrészt sajátos örökség a szocializmusból, hogy a mindenható állam békés kijátszása ugyan agyafúrttá tette az alkotókat, de másfelől el is kényelmesítette őket. Az a gyakorlat, hogy teljes egészében az állam tartotta el a művészetet, azzal a következménnyel járt, hogy később, már a piaci viszonyok között a szerzők egy jelentős része úgy érezte, elveszítette a létalapját. Az a benyomásom, hogy szinte a teljes magyar kulturális sajtó még ma is az államtól várja az anyagi biztonságot. Ám ez képtelenség. Franciaországban például, ahol a piacgazdaságok közül a legmasszívabb az állami támogatás, a pályázók nagyon komoly feltételek teljesítése esetén juthatnak csak közpénzekhez, s az összeg akkor sem haladhatja meg a lap költségvetésének egynegyedét. Az alkotók bizony Magyarországon is egyre inkább rákényszerülnek arra, hogy partnert találjanak a kulturális menedzselésben.

Meg kell említenem azonban még valamit. A magyarországi rendszerváltozással többé-kevésbé egy időben zajlott le a világban a század legnagyobb technikai alapú információrobbanása. A számítógép megjelenése a háztartásokban, a telefónia elképesztő fejlődése, a digitális kép- és hangrögzítés és különösen az internet átalakítja az életünket. Nem is elsősorban a kényelmi-használati szempontokra és ezzel együtt a lehetőségek kitágulására gondolok, hanem egyfajta szemléletváltozásra. Ma már nem lúdtollal vagy írógéppel írunk, hanem szövegszerkesztővel, ezért a szövegben való mozgás nem szükségszerűen lineáris, következésképp a gondolkodásunk sem az. Aki szövegszerkesztőt használ, lehetősége nyílik arra, hogy síkban és ne vonalban fogalmazzon. Aki a világhálón barangol, a honlapok és kapcsolódásaik közti ugrálással több dimenzióban gyűjti az információt: ráadásul nemcsak – sőt egyre kevésbé – szöveget, de hangot, képet, sőt mozóképet is.

– Az ön korosztálya, mondhatni, ebbe született bele.

– Inkább azt mondanám, mi talán könnyebben adaptálódtunk. Ha azonban jobban megnézzük, a kulturális szemléletváltás jóval korábban indult el, még a századelő időszakából – merthogy az első nagy információs forradalom akkor zajlott le. A tradicionális struktúrák felbomlása az első világháborút megelőzően kezdődött a művészetekben: az irodalomban és a képzőművészetben az egymásra sorjázó avantgárd irányzatokkal, a zenében a hagyományos tonalitás felbomlásával, a dodekafónia megjelenésével. Mindehhez társult újdonságként a filmművészet. A kulturális fogyasztás – részben a technikai lehetőségek fejlődésének következményeként – felgyorsult, az évezred végére elképesztő sebességet ért el. Amíg a század elején a művelt emberek szellemi igényét a nagy regények, Dosztojevszkij, Thomas Mann, Musil olvasása elégítette ki, terjedelmes zeneműveket hallgattak (gondoljunk Wagner operáira vagy Bruckner és Mahler szimfóniáira), a huszadik század végének tipikus műfaja a háromperces videoklip. Az interneten való barangolás azt az igényt fejleszti ki, hogy másodpercek töredéke alatt keressünk újat és újat. Nem véletlen, hogy piktogramok tömege lepi el a képernyőt: a számítógépen ugyanis nem igazán jó olvasni; és gyorsabb is, ha képeken ugrálva szerezzük be az adatokat. Egy szobában ülve az ember átruccan Japánba, onnét az Egyesült Államokba, majd Brazíliába. Ez az ugrálás, sőt habzsolásra nevel, arra, hogy semmin se gondolkodjunk el mélyebben. Televíziókészülékeinken manapság harminc-ötven csatorna fogható. A távirányító arra ösztönöz, hogy nyomkodjuk a gombot: párhuzamosan nézünk több csatornát, és semmit sem nézünk végig. A nagyoperák, a családregények – de a verseskötetek is – felkínálták az embereknek, hogy belehelyezkedjenek egy másik univerzumba, és ezáltal végiggondolják saját életüket is. Mostani eszközeink ennek az ellenkezőjét kényszerítik ránk; elég, ha csak a legszükségesebb információt tárolja az agyunk – vagy a merevlemez –, minden redundanciát próbálunk elkerülni, vagy legalábbis a minimálisra szorítani. Mindez azt sugallja, nincs idő megállni, töprengeni, gondolkodni: hozz gyors döntéseket, különben lemaradsz. Nos, szerintem ez nincs jól így. Szükség van arra, hogy időnként megálljunk, ne adj’ isten elmélázzunk, az infomációkat elemezzük, rendszerezzük. Szükség van arra, hogy ne csak a tartalom mennyiségével, hanem a forma esztétikumával is törődjünk.

– A kultúra változásával a világ minden országának számolnia kell. Ehhez jönnek kinek-kinek a saját gondjai, feladatai. A mi kultúraépítésünk egyik feladata, hogy felkészüljünk az EU-csatlakozásra. Míg a gazdasági feltételek sok vita tárgyát képezik, a kulturális elvárásokról alig hallani. Mit kér tőlünk az EU? Egyáltalán kér valamit?

– Az Európai Uniót eredetileg azért találták ki, hogy ne legyen többé háború: Németország és Franciaország tudja ellenőrizni egymás szén- és acéltermelését, ezen keresztül a fegyvergyártást. Erre az alapvetően biztonságpolitikai, gazdasági feladatra épült rá az unió elődje, az Európai Közösségek nevű szervezet. Ennek megfelelően mindaz, ami összefügg a gazdasággal az unióban, meglehetősen kidolgozott. Minden más pedig meglehetősen soványka. Ha valaki elmegy Brüsszelbe, és megnézi az Európai Parlament folyamatosan terebélyesedő épületét, elkedvetlenedik. Azt kérdezi magától: milyen ízlése van az Európai Uniónak, ha ilyen a Háza? Ha Strassbourgban járva szöget üt a fejembe, hogy kulturális értelemben használt-e a szép elzászi kisvárosnak az Európai Parlament és az Európa Tanács jelenléte, igyekszem inkább gyorsan másra gondolni. Az unió kulturális politikája roppant körvonalazatlan. Vannak ugyan kísérletek arra, hogy az európai kultúrának valamilyen védelmet biztosítsanak, de az a protekcionizmus, amit a gazdaságban találékonyan megvalósítottak, a kultúra tekintetében egyelőre nem valami hatékony. Kérdés persze, van-e az Európai Uniónak bármiféle kulturális identitása, vagy az európai kultúra éppen attól európai, hogy az itt élő nemzeteknek van sajátos kulturális karaktere. Meggyőződésem, hogy az európai kultúra addig marad európai, amíg létezik latin, közép-európai, mediterrán, germán, szláv és skandináv kultúra, s e régiókon belül francia, portugál, ír, magyar, német, osztrák és szlovén identitás. Erős ellenirányú hatás érvényesül mostanában, ami nem feltétlenül rossz, ha valódi minőséget teremt, mindaddig, amíg el nem hatalmasodik minden hagyományosan nemzeti felett. Olyan dolgokra gondolok, mint a világzenének nevezett jelenség térhódítása, vagy a nemzeti konyhakultúrák fokozatos visszaszorulása egyfajta ízletes, ám tradíció nélküli mixtúrával szemben.

– Ami bennünket illet, a közép-európai térség része vagyunk. Úgy gondolom, ez egy valóságos, érzékelhető identitás. Cioran, Kundera, Gombrowicz, Márai, bárhol is éltek, közvetítették ezt a Közép-Európát. Fontosnak tartjuk ezt? Mit teszünk azért, hogy megőrizzük?

– Közép-Európa kis népek mozaikja. Ezen államok saját életlehetőségeiket, kulturális piacukat úgy tudják megnövelni, ha megpróbálnak összefogni egymással. Egyezségeket kötünk: én kiadom a te könyvedet, te az enyémet, én bemutatom a te filmedet, és így tovább. Minél szélesebb körben tesszük ezt a régióban, annál jobban járunk. A szlovákok, csehek, lengyelek, szlovénok, magyarok tökéletesen értik egymás művészi formanyelvét. Nem véletlen, mekkora sikere volt a cseh vagy lengyel filmeknek nálunk, Jancsónak, Szabónak, Bacsónak náluk. Még a Monarchia időszakából, sőt régebbről ismerjük egymás eszköztárát, a kommunizmus alatt pedig egyformán megtanultunk a sorok között is olvasni. Visszatérve a kérdésre, hogy célunk-e ezt megőrizni? Okvetlenül. Magyarország ipari termelése valószínűleg sose lesz igazán érdekes az Európai Unióban. Viszont érdekes lehet, hogy milyenek a zenekaraink, milyen a magyar képzőművészet, a magyar film vagy az irodalom. Úgy vélem, kultúránk, kulturális identitásunk megőrzése tehet bennünket – a többi közép-európai országgal együtt – igazán fontos és értékes szereplővé Európában.

– Hogyan tudja segíteni a kulturális kormányzat ennek az identitásnak a megőrzését? Milyen koncepciója, milyen tervei vannak?

– Jelenleg az egész térség iránt nagyobb az érdeklődés, mint bármikor, mindenekelőtt az uniós csatlakozás miatt. Mindez magyar részről szerencsésen egybeesik a millenniumi évvel, amely kiváló alkalmat nyújt a magyarság kulturális örökségének és jelenkori alkotásainak minél teljesebb bemutatására. A kulturális tárca sokat tehet annak érdekében, hogy megismertessük magunkat a világgal, ugyanakkor azonosságtudatunkat is megerősítsük. Magyarország most a világ legkülönbözőbb helyein rendezvények sorozatával jelenik meg: a folyamat tavaly, a frankfurti könyvvásáron való szereplésünkkel és a brüsszeli Europáliával kezdődött, az idei hannoveri Expón kiemelt programunk van, egész évben jelen vagyunk Krakkóban és Japánban, kulturális heteket tartunk Pozsonyban, Bukarestben, Stockholmban. Jövőre Franciaországban lesz magyar kulturális év. A feladat másik része viszont az, hogy szembe kell néznünk a tényekkel. Piacunk kicsi, a konkurencia nagy. Végig kell gondolni, mit tudunk megtartani, mire jut elegendő pénz. A kommersz filmek dömpingje – ráadásul ha egész terjesztő hálózatok megjelenésével párosul – ellenlépések nélkül leradíroz minden honi értéket a piacról. Ugyanez a helyzet a televízióval is: a reklámbevételre alapozott kereskedelmi adók az egymással való konkurálásban, a nézőszámok bűvöletében sikeresen tudják magukat a kulturális mélypontra tornázni. Az egyik csatornán egy venezuelai szappanopera megy, a másikon brazil vagy mexikói. És ha a közszolgálati televízió nem akar kiszorulni a piacról, kénytelen beszállni a színvonaltalansági versenybe. A közszolgálati médiát nagyrészt függetleníteni kellene a reklámbevételek kényszerétől. A német közszolgálati csatornákon ezért tudnak viszonylag magas arányban igényes filmet, színházi adást, hangversenyt, tudományos műsort sugározni.

– Hogy milyen az, amikor az állam beavatkozik a kultúrába, ezt már, a diktatúra idején, megtapasztaltuk. Milyenek a jó modellek? Milyen jó lehetőségek vannak erre?

– A helyes állami részvétel lényege: fenntartani a választhatóságot. Ha a kulturális szolgáltatásokat egészében rábízzuk a piacra: az megöli a sokszínűséget. Érdekes módon a piac nem kínálatot bővít, hanem uniformizál. A televíziózás és a mozi esetében mindenképp. Úgy tűnik, ezt a jelenséget leginkább a németek és a franciák tudják kezelni: állami támogatások mellett adók és adókedvezmények szövevényes rendszerén keresztül forgatják vissza a kommersz szórakoztatás jövedelmeinek egy részét a hazai kultúrába. Magyarországon egyébként a költségvetés hányadát tekintve a kultúrára fordított pénz – a közhiedelemmel ellentétben – nem csekély. Csakhogy egy relatíve szegény ország költségvetéséről van szó, miközben a világpiacon kell megméretnünk magunkat. Az utóbbi húsz évben Magyarországon nagyon kevés igazán jó képzőművészeti vendégkiállítás volt, mert egy valóban nívós gyűjtemény elhozatala roppant pénzigényes. Pedig fontos volna, hogy amikor, mondjuk, a Leopold-gyűjtemény, tehát a legjelentősebb Schiele-kollekció beutazza a világot, ne kerülje el Budapestet. Elengedhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusokat vagy a legjobb operaénekeseket a magyar közönség is hallja, a kortárs irodalom legnevesebbjei időben kaphatóak legyenek magyarul, és így tovább. Mindezért azonban világpiaci árat kell fizetnünk, barátságból ma már senki sem engedi el a költségeket. A kiadásokon középtávon már enyhíthet, ha megfelelő csereprogramot tudunk kínálni: kivisszük Czóbelt, elhozzák Bonnard-t, bekapcsoljuk a magyar Operát a nemzetközi körforgásba énekeseket, produkciókat utaztatunk és fogadunk; kívánatos lenne, hogy amíg a Nemzeti Filharmonikusok fellépnek Bécsben, addig a pesti közönség a bécsieket hallgatja a Zenekadémián. Ehhez azonban elsőként itthon kell megteremtenünk a csereképes színvonalat. Amelyhez az is hozzátartozik, hogy a képek restaurálva legyenek, megfelelő albumokat, katalógusokat lehessen kapni festőinkről, a múzeumaink ne legyenek zárva, amikor a turisták megnézhetnék, a zenészek megfelelő minőségű hangszereken játsszanak, egyenletes minőséget produkáljanak, ne kelljen próbák helyett haknikra járniuk a megélhetésért.

– Mit teszünk azért, hogy megszabaduljunk a szocialista gyakorlat rossz örökségétől? Egyáltalán, milyen konkrét dolgokról van szó?

– Azt mondtam az imént, a rendszerváltozás legfőbb feladata a szabadság megteremtése volt. A szabadság intézményeinek kialakítása és megszilárdítása mára megtörtént. Meggyőződésem, ma egy kulturális kormányzat legfőbb feladata nem az atomizálódás elősegítése, hanem a saját kulturális identitás erősítése. Az orosz megszállás és a szocialista rendszer negyven év alatt igyekezett eltépni minden szálat, amely a hagyományos értékekhez kötötte az embereket. Megszakította azt a tradíciót, amelyet az Európa nyugati felében élő népek mindvégig megőrizhettek. Ott a kulturális fejlődés szerves maradt a háború után, Közép- és Kelet-Európában megnyomorított. A szocializmus ugyanis nemcsak a szabadságot vette el, hanem a nemzeti identitás érzését, tudatát is. Ezt sokan könnyedén elfeledik. Márpedig önmagunkhoz mint nemzethez visszatalálni, hogy tudjuk és érezzük, kik vagyunk, honnan jöttünk és hova tartozunk, elengedhetetlen a boldoguláshoz. Nem egyszerűen arra gondolok, hogy ismernünk kell a történelmünket, tudnunk, ki volt Vörösmarty Mihály vagy Bartók Béla, és milyen a széki lassú. A családi tradíciókat is regenerálni kellene. Ha 300 kilométerre tőlünk nyugatra elmegyünk egy kis- vagy középpolgári családba, láthatjuk, hogy száz évekre visszamenően megőrizték a család értékeit, tárgyait, dokumentumait s múltjuk tárgyiasult emlékeit. Nálunk ez a tradíció drasztikusan megszakadt a világháborút követően. Elvették vagy félbevágták az emberek lakását, földjét, akinek volt valamije, azt kitelepítették, mások munkásszállón laktak, ingázó életet éltek, tehát képtelenek voltak lakásukat, bútoraikat, képeiket, egyéb kulturális értékeiket felhalmozni vagy akár csak szokásaikat is megtartani. Ezt a történelem ütötte sebet meg nem történtté tenni nem lehet. De gondot kell rá fordítani, hogy begyógyuljon. A millenniumi év most minderre jó lehetőséget teremt. A millenniumi zászlók átadása kapcsán magam is járom az országot. Megdöbbentő, hogy egy-egy ilyen ünnepség mennyire megmozdítja az embereket, főként a kisebb településeken. Mivel maguk szervezik a megemlékezést, mód nyílik rá, hogy átgondolják a városka vagy falu viszonyát az ezeresztendős magyar államhoz. Az óvodásoktól a nyugdíjasokig részt vesznek a készülődésben, újrafelfedezik saját elődeiket, hagyományaikat. Sok helyen tárgyi emlékeket gyűjtenek, a gyerekek végigjárják a padlásokat, dalokat, verseket, táncokat tanulnak. Központi segítség igénybevételével, de nagyrészt saját erőből restaurálják templomaikat, műemlékeiket, helyreállítják a megrongálódott vagy elpusztult köztéri szobrokat. Büszkék a lakóhelyükre, büszkék rá, hogy ők is részesei egy ezer éve fennálló államnak: Magyarországnak.

– Milyen új intézményeket kíván a minisztérium létrehozni?

– Megpróbálunk egy-két dolgot mozgásba hozni, valódi versenyhelyzetet teremteni. Ez volt a célja a Nemzeti Filharmonikusoknak szánt állami támogatás olyan szintre emelésének, amely megközelíti, mondjuk, a Londoni Szimfonikusokét. A gazdasági minisztériummal közös finanszírozásban létre szeretnénk hozni egy képtárat a XX. századi és kortárs magyar képzőművészet számára. Vannak olyan terveim – ha partner lesz hozzá a pénzügyminisztérium is –, hogy bizonyos összeget, amely a vállalkozás-nyereségi adóból leírható, bele lehessen forgatni a művészetbe, mindenekelőtt a kortárs művészetbe. Úgy gondolom, a hazai képzőművészetben nagy erő rejlik, bizonyos értelemben épp a felfedezés határán van. A műkincspiac hirtelen fellendülése mindenesetre nagyon biztató jel. Sosem látott érdeklődés bontakozott ki a századelő és korai magyar avantgárd iránt, az árak egyes festők esetében kezdik megközelíteni az európai szintet. Ennek megfelelően nemcsak ki-, de az országba kezdenek visszaáramlani külföldön lévő magyar képzőművészeti alkotások. További jó hír, hogy ezen a tavaszon végre a kortárs magyar festészet is bekapcsolódhatott az aukcióslázba. Továbbá: a Kulturális Intézetek Főigazgatóságán belül felállítunk egy Közép-európai Intézetet, amely a régió országainak kulturális együttműködését segíti majd. A Károlyi-palota rekonstrukciójával létrehozunk egy központot, amelynek célja a fellendülőben lévő irodalmi élet segítése lesz: a Petőfi Irodalmi Múzeum mellett szalon és a modern kultúra kutatóintézete működik majd e patinás helyen, a belváros szívében.

– Mit tud tenni a kulturális kormányzat azért, hogy a magas belépődíjak ellenére is sok ember eljuthasson a múzeumokba, színházakba, hangversenyekre? Hogy a kis fizetésűek, a szegények, az állástalanok is hozzájussanak a kultúrához? És akkor még nem beszéltünk a szellemileg lezüllesztett vagy soha fel sem emelt emberek nagy csapatáról.

– Tévedés, hogy Magyarországon drágák lennének a belépőjegyek, ellenkezőleg: nagyon is indokolatlanul alacsonyak az árak, nemcsak a bécsiekhez viszonyítva, de a prágaiakhoz is. Igaz, Prágában kettős tarifa van: a csehek sokkal kevesebbet fizetnek, mint a turisták. Ez a megoldás járható út lenne nálunk is. Ugyanez mondható el a színház-, opera- és hangversenyjegyekről. A bécsi tarifához viszonyítva a magyar operajegy ára kevesebb mint a tizedébe kerül! Nem az én dolgom megszabni a jegyárakat, de mindenképpen érdemes lenne széthúzni őket, és inkább olcsó bérletek és más kedvezmények bevezetésével segíteni a kispénzű hazai közönséget. Azzal sem tudok egyetérteni, hogy Magyarország ma szellemileg rossz állapotban lenne. A zenei életünk színvonala irigylésre méltó, minden külföldi ismerősöm megerősíti, ha nem hinnék a saját fülemnek. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne sokkalta jobb. Biztos vagyok benne, hogy a magyar zene néhány éven belül Európa élvonalába emelkedhet. A hazai közönség ráadásul nagyon fogékony és igényes. Hálásan megjutalmaz minden jó előadást, egy Caruso ma már nem bukna meg Pesten, mint a századelőn. Olvasottság tekintetében is Európa élvonalához tartozunk. Nagyszerű, modern táncegyüttesekkel rendelkezünk. Semmi okunk a kishitűségre.

– Az első felelős kormányunk kultuszminisztere báró Eötvös József volt. A Szemere-kormányé Horváth Mihály. Követték őket többek között Trefort Ágoston, Csáky Albin, Wlassics Gyula, Apponyi Albert. Az intézmény neve is változott, hívták vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, kultuszminisztériumnak, oktatási minisztériumnak, most Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma lett a neve.

– 1998-ban, a kormányalakításkor az a döntés született, hogy szervezetileg elválik egymástól az oktatási és a kulturális tárca. A minisztériumunkhoz tartozik még a műemlékvédelem és az egyházak ügye. A minisztérium feladata, hogy a magyar nemzet kulturális javait örökségként kezelje, megőrizze és gyarapítsa azt, illetve átörökítse az utókorra: ezt fejezi ki a „nemzeti kulturális örökség" elnevezés. Amikor erről az elnevezésről a Parlamentben vita zajlott, még fel sem merült, hogy ezt a tárcát én fogom egyszer irányítani. Az elnevezést én is megszavaztam, mivel kifejezőnek tartom, és egyetértek vele.

– Miniszter úr szakterülete a néprajz. Könyvet írt Tahiti mitológiájáról, zenei és képzőművészeti írásai jelentek meg, Wagnerről, Furtwänglerről, Schieléről, Csinszkáról, Rippl-Rónairól. Írásai alapján szemlélődő embernek tűnik, ugyanakkor a Fidesz alapító tagja, tíz-tizenöt éve aktívan politizál. Hogy lett a néprajz szakos diákból politikus?

– Serdülő koromtól fogva a szocialista rendszer ellenzékének tartottam magam. A nyolcvanas évektől kezdve volt kapcsolatom az akkori ellenzékiekkel, magam is belekeveredtem kisebb ügyekbe, amiből ma már apróbbnak tűnő kellemetlenségeket leszámítva nagyobb bajom szerencsére nem származott. A nyolcvanas években nem volt fontosabb dolog számomra a szabadság igenlésénél, ezért csatlakoztam azonnal a Fideszhez, lettem alapító tagja a TDDSZ-nek. 1988–89-ben tüntetéseket szerveztem, akciózó politikusi tevékenységet folytattam. Szinte minden megmozdulásban benne voltam szervezőként: a március 15-i és október 23-i felvonulásoktól kezdve Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséig. Szívesen emlékszem vissza azokra a megmozdulásokra, amelyek már-már happeningjelleget öltöttek. Ilyen volt a berlini fal felépítésének évfordulóján tartott akció a Váci utcában, de különösen az a Vörösmarty téri megmozdulás, amelyet a kínai diákok melletti szolidaritásból rendeztünk az Inconnu művészcsoporttal együtt. Hungarocellből elkészítettük és a Vörösmarty téren felállítottuk a pekingi Tienanmen téren a diákok által emelt szabadságszobor négyméteres mását. Miközben mi, politikuspalánták beszédeket tartottunk, az inconnusök vörös festékkel kevert hígítóval bemázolták a szobrot. A folyadék a jelenlévők szeme láttára marta szét, tette vörös ronccsá a fehér szabadságszobrot. Az utolsó ilyen demonstráción 1991 januárjában vettem részt, Litvánia érdekében tüntettünk. A szabad választások után az utcai politizálás már nem vonzott. Egyetlen felvonulásra mentem el azóta: 1998 kora tavaszán, amikor a Horn-kormány kiegyezett Meăiárral a bősi–nagymarosi erőműrendszer üzembehelyezéséről. A Parlamentben tíz éven át külpolitikával foglalkoztam. Nagyon vonzott az a lehetőség, hogy ha szerény mértékben is, de részt vehetek abban a folyamatban, amit Magyarország fokozatos visszaintegrálása jelentett a nyugati civilizációba.

– A kulturális elődök és politikusok közül kit tart vonzó, követhető példának?

– Talán anakronizmus lenne egyik vagy másik nagy elődöt példaképül választani, hiszen ma az ország méretei, a minisztérium hatásköre és a megoldandó feladatok is mások. Bizonyos tekintetben kiemelkedőnek tartom Apponyi Albertet, aki sokat tett a magyar zenéért, talán kevesen tudják róla, hogy a magyarországi Wagner-kultusz megteremtője volt. Klebelsberg Kunó olyan korban tudott politikusként nagyszerűt alkotni, amikor az ország addigi legnagyobb történelmi traumáját élte át. Sikereiben nyilván közrejátszott, hogy felettébb befolyásos politikus volt – lévén Bethlen miniszterelnök legközvetlenebb bizalmasa –, s ekként igen jelentős költségvetés felett rendelkezett. Trianon sokkját a visszájára tudta fordítani: az a tény, hogy Magyarországnak megtiltották a védkötelezettséget, őt arra sarkallta, hogy a leventemozgalom ürügyén korábban sose látott összegeket fektessen a népoktatásba, az ország területi összezsugorodása pedig az úgynevezett „kultúrfölény-elméletre", azaz arra a gondolatra, hogy bár elvesztettük politikai fölényünket a Kárpát-medencében, még mindig kitűnhetünk kultúránk erejével. A kulturális fölényünk – így Klebelsberg – majd megalapozza a gazdasági fölényünket. Nyilvánvaló, hogy ez a gondolatmenet ebben a formában ma nem vállalható, jómagam a térség országaival való együttműködésre és nem fölényre törekszem, ám akkor hitet és energiát adott egy depressziós országnak, és nem utolsósorban költségvetési támogatást biztosított a magyar kultúrának. Végső soron ez a gondolat vezetett a Collegium Hungaricumok rendszerének kiépítéséhez is, amit a mai napig joggal tekintünk követendő kezdeményezésnek.