AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
TIZENEGYEDIK ÉVFOLYAM ELSŐ SZÁM
39.

Ujváry Gábor

A Gárdapalotától a Collegium Hungaricumig

Magyar történelem Bécsben

Sok-sok alkalommal bandukoltam itt végig. Magányosan és népes csoportokat kalauzolva. Többnyire a megszokott útvonalon, ahol szinte már bekötött szemmel is kiismerem magam. Az egykori külterületrôl, a késôbbi Lipótvárosból be, az „igazi" Bécsbe; ugyanakkor – legalább a szabadon utazó gondolatban – a történelemben visszafelé haladva. A Collegium Hungaricum mai épületétôl egykori otthonáig, a Gárdapalotáig. Térben nem nagy e távolság, alig több egy kilométernél. Idôben viszont – az öröknek és véglegesnek gondolt, de egymást mégis mindig váltó – korszakok sora, ellentétes ideológiák, egymással szemben álló elképzelések választják el egymástól a régi és az új intézményt. Bizonyságul arra, mennyit változott a világ, nemcsak az utóbbi kétszázötven évben, de ötven esztendôn belül is. Ugyanakkor – s éppen Bécs belvárosában kóborolva, az itteni „magyar" emlékeket kutatva érezzük sokszor így – mégis mindig megmarad valami a letűnt korokból: a viselkedésben, a gesztusokban, a gondolkodásmódban, a városképben. Kalandozás a jelenbôl a múltba, s a múltból a jelenbe.

A séta közben – nyilván a megszépítô emlékezet hatására, mely alól, bármennyire is szeretném, nem tudom magam teljesen kivonni – csaknem mindig a hajdanvolt idôk ugyanerre sétáló hírességeire, akkoriban csodált vagy rettegett nagyjaira, elôzô századok sokak által megörökített, pompázatos összejöveteleire vagy szomorúságot, bánatot hozó eseményeire gondoltam és gondolok. Egyben arra is: mit jelentett, mit jelent ma nekünk, magyaroknak a bécsi – és mit Bécsnek a magyar – tudomány és kultúra.

A Salztorbrückén áthaladva a Tiefer Grabenen megyek föl. Itt lakott a Balassi által megénekelt „szép német leán", Zsuzsánna és „szép atyjafia", a „víg Anna-Mária". Bizonnyal sok Bécsben tanuló magyar fiatal járt erre, ugyanabból a célból, mint Balassi; hogy elmondhassák ôk is: „Mézet szedénk egymás ajakáról / … Többet szólnom dolgunkról nem szükség, / Elég, hogy megvolt minden édesség"…

A Freyungra érek. A szabálytalan alakú térrôl a Renngasse felé tekintve azonnal föltűnik, szép homlokzatával kiemelkedik a Batthyány Ádám számára a XVII–XVIII. század fordulóján fölépített Batthyány-Schönborn palota. Már a Ferstel-palota passzázsában lépkedek. Valaha az épület egy „közös" intézmény, az Osztrák–Magyar Bank tulajdonában volt. Innen a Herrengasséba jutok. Itt van a közelben a „legnagyobb magyar" szülôháza, valamint a Pálffy- és az Esterházy-palota. A Bankgasséba kanyarodok, elhagyok egy újabb Batthyány-palotát és máris a volt magyar királyi udvari kancelláriánál, a jelenlegi magyar nagykövetségnél vagyok. Bécs egyik legszebb barokk épülete ez; jól tudják az osztrákok is, nem véletlen, hogy 1848 és 1860 között, mikor lefoglalták, a legelôkelôbb birodalmi hivatalokat – többek között a Birodalmi Tanácsot – helyezték el benne. Hány és hány magyar fordulhatott meg ezen a környéken!

Talán leginkább azok a magyar kutatók mesélhetnének errôl, akik itt a szomszédban, a Minoritenplatzon, az udvari levéltárban, a Haus-, Hof- und Staatsarchivban szorgoskodtak. A levéltár ugyan csak a XX. század elején került ide, ám annál korosabbak az itt ôrzött iratok. Nemcsak a német birodalom és az osztrák császárság, de a magyarság története szempontjából is rendkívüli fontosságúak. Ha mennyiségében nem is, de értékét tekintve a magyar történelem írott forrásainak mintegy a felét itt – s ezen kívül a közeli Hofkammerarchivban, valamint az Osztrák Állami Levéltár távolabbi, külvárosi, modern székhelyén – találjuk. A Ballhausplatzon a kancellári, azaz a miniszterelnöki hivatalhoz érkezem. Egykoron a Monarchia közös külügyminisztériuma volt. Innen irányította az egyik legtehetségesebb, egyben legsikeresebb magyar államférfi és diplomata, Andrássy Gyula a Monarchia külügyeit. Megyek tovább, a Heldenplatz és a Volksgarten között. Szemben a Természettudományi és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményei, melyek igen gazdagok magyar vonatkozásokban; utóbbi lépcsôházának mennyezetén Munkácsy Mihály híres freskója, A művészet felmagasztalása látható. A két múzeum ölelte parkban magasodik a Mária Terézia-emlékmű. A múlt század hetvenes éveinek ízlését tükrözô monumentális szoborcsoportozat alakjai között öt, Bécsben igen gyakran megfordult, részben ott is élô magyar fôméltósággal találkozunk (Grassalkovich Antal, Bruckenthal Sámuel, Nádasdy Ferenc, Hadik András, Pray György). Micsoda sorsok! Nádasdy szintén Ferenc keresztnevű nagyapját 1691-ben, az emlékműtôl pár száz méterre lévô városházán, a tanácsurak termében fejezték le, hűtlen összeesküvôként, ô pedig már a császári és a királyi ház egyik legkiválóbb hadvezéreként az elsôk között kapja meg a Birodalom legmagasabb katonai kitüntetését, a Mária Terézia-rendet. A szintén közeli Annagasséban hal meg, az általa emeltetett palotában, amely aztán a Batthyányak tulajdonába kerül: a legenda szerint itt értesült Batthyány Lajos kivégzésérôl az elsô felelôs magyar miniszterelnök édesanyja, s itt átkozta meg Ferenc Józsefet. Sokan pedig mindmáig ennek az átoknak tulajdonítják Rudolf trónörökös, Erzsébet királyné és Ferenc Ferdinánd erôszakos halálát.

A Természettudományi Múzeum mögött a Volkstheatert pillantjuk meg. Nem csoda, hogy annyira emlékeztet minket a századfordulós magyar színházakra, hiszen az az iroda, a Fellner & Helmer tervezte, amely mintegy ötven színházat húzott föl a Monarchián belül, így a pesti Vígszínházat is. A Volkstheater hátánál csodálatos barokk palotára bukkanunk: megérkeztünk; már a Testôr-, Gárda- vagy (mostani nevén) Trautson-palotánál vagyunk.

Az idáig tartó séta is bizonyítja: Bécs belvárosában bármerre megyünk, lépten-nyomon magyar emlékekbe ütközünk. Mégis – az egykori kancellárián kívül – Bécs legjelentôsebb magyar múlttal bíró épületéhez jutottunk, amely jelenleg az osztrák Igazságügyi Minisztérium székhelye. A művészettörténészek a legnevesebb osztrák barokk építész, a Bécsben oly sok palotát emelô Mester, az idôsebb Fischer von Erlach legkiérleltebb és legszebb alkotásai között tartják számon. Nem véletlen, hogy homlokzatának és elôcsarnokának kiképzése még sokáig követendô példaként szolgált a városi paloták tervezôinek: rengeteg építészeti tankönyvben szerepelt emiatt a XVIII– XIX. században. 1710 és 1712 között építették a Trautson-hercegek számára. 1760-ban, az ugyanebben az évben Mária Terézia alapította magyar királyi nemesi testôrség, a „gárda" otthona lett.

Az elsô testôrök között voltak a szellemileg Bécsben felnövô, itteni életük és (egyébként nem túl nehéz) szolgálatuk alatt európai látókörhöz jutó fiatalok, a felvilágosodás szellemének magyar úttörôi, az úgynevezett testôrírók: Barcsay Ábrahám, Báróczy Sándor és a legkiemelkedôbb, Bessenyei György. De a késôbbiekben itt lakott Kisfaludy Sándor, Görgey Artúr, Török Ignác és Klapka György is. Mivel a testôrök többsége csatlakozott az akkor alakuló magyar hadsereghez, 1848 és 1869 között az épület osztrák tulajdonba került, majd visszaszolgáltatták a Gárdának.

A Monarchia fölbomlása és ennek következtében a Testôrség feloszlatása után, 1918 novemberétôl a békeszerzôdés és a „likvidálási" munkálatok végrehajtására alakult magyar Felszámoló Hivatal használta egyes helyiségeit. 1920-tól a kormányzósági gazdasági iroda kezelésében állott a Gárdapalota, melyet 1925-ben – a diplomáciai csatornák ügyes fölhasználásával ehhez még az osztrákok támogatását is bírva – szerzett meg magának a vallás- és közoktatásügyi minisztérium. Ekkor már két tudományos intézet foglalta el az épületet: 1920-tól a Bécsi Magyar Történeti Intézet, 1924-tôl pedig a Collegium Hungaricum. Mindkét intézet ösztöndíjasai – akárcsak korábban a testôrök – a palotában laktak.

A nemcsak történelmi, hanem piaci értékét tekintve is roppant becses ingatlant osztrák részrôl többször is megkísérelték megszerezni. 1939– 1940-ben az akkor a Hermann–Göring–Werken tulajdonában lévô óbudai (Hajógyári-) szigettel kívánták elcserélni, majd 1947-ben a bécsi polgármester jelezte, hogy kulturális gyűjtemények elhelyezése céljából kívánja megvenni a Gárdapalota épületét. A magyar kultuszminisztérium válasza mindkét esetben nemleges volt, hiszen – ahogy az 1947-es visszautasításban megfogalmazták – „…a hajdani testôrgárda épülete az egész magyar nemzet számára olyan történeti és szimbolikus értékkel bír, hogy… az épület megvételét illetôleg nem bocsátkozhatik Bécs városával tárgyalásokba".

A hatalmas, 194 helyiséges épület részbeni hasznosítása is szóba került a harmincas évek elejétôl. Már ekkor értékesítették néhány szobáját: hogy a tudományos jelleget megôrizzék, külföldi kutatóknak biztosítottak szálláslehetôséget. 1935-tôl a bécsi magyar egyesületek is helyet kaptak benne.

A második világháborút követôen nehezen indult újra a már csak néhány ösztöndíjast fogadó Collegium Hungaricum és a Történeti Intézet. 1945-tôl 1947-ig az amerikai megszálló csapatok 8-9, a Magyar Vöröskereszt 14 szobát foglaltak le a Gárdapalotában. Emellett változatlanul itt voltak elhelyezve a bécsi magyar egyesületek, és osztrák kulturális társaságoknak is adtak bérbe termeket. Ennek következtében – s persze amiatt, hogy a karbantartásra-felújításra nem volt pénz, s így egyre több helyiség vált lakhatatlanná – az ösztöndíjasokat és a Bécsben hivatalosan tartózkodó magyar állampolgárokat is nehezen tudták benne elszállásolni.

A negyvenes évek végétôl a Gárdapalota szinte teljesen kihasználatlan volt, ösztöndíjasokat és kutatókat már nem fogadott. 1949-ben, a Kultúrkapcsolatok Intézetének megalapításával, majd a nyugati országokban lévô magyar intézetek tudományos működésének beszüntetésével az épület is a magyar Külügyminisztérium tulajdonába került. Érthetetlen, sôt bűnös elkótyavetyélésére azonban csak 1960–1961-ben került sor.

A Magyar Dolgozók Pártjának Politikai Bizottsága már 1956 januárjában hozzájárult az épület érékesítéséhez. A forradalom és Magyarországnak a „nyugati világban" érvényesülô, ezt követô nemzetközi elszigeteltsége azonban öt évig hátráltatta a határozat megvalósítását. Ráadásul a bécsi magyar követség, Puja Frigyes követ többször is erélyesen szót emelt a Collegium Hungaricum épületének tervezett eladásával szemben, s ez a Külügyminisztérium korábbi álláspontját is módosította. Ugyanakkor a mindig csak a pillanatnyi érdekekkel számoló Pénzügyminisztérium mereven ragaszkodott az eladást 1951 óta szorgalmazó elképzeléseihez.

1958 novemberében, majd 1959 júliusában tárgyalt újra a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága az épület sorsáról. Bár Sík Endre külügyminiszter ellenezte a Testôrpalota eladását, s Benke Valéria művelôdésügyi miniszter is úgy vélte, hogy „Népköztársaságunknak rendkívül fontos politikai érdeke fűzôdik az épület megtartásához", a Pénzügyminisztérium véleménye, különösen pedig Marosán György nyers „szókimondása" jóval többet ért az ô kiállásuknál. Szerinte pedig: „Mi 400 évig gyarmata voltunk Ausztriának és ebbôl a házból is gyilkoltak bennünket… Ha mi propagandacélra modern, szép, az ország mostani életét kifejezô épületet építünk, az sokkal inkább jelképezni fogja Magyarország életét, mint ez az ósdi régi épület."

A vevôként jelentkezô osztrák állami szervek már 1959 novemberében elfogadták a Gárdapalota – az eddigi 15 millióval szemben – 18 millió schillingre fölemelt vételárát (ez még így, az épület rendkívül elhanyagolt állapota mellett is jóval kisebb összeg volt, mint a valóságos forgalmi értéke). Az osztrákok sajnos jóval meggondoltabbak és józanabbak voltak nálunk. Hiszen – ahogy egy újsághír megfogalmazta – tudták: „nem akármilyen épületrôl van szó…, hanem az egyik legnagyobb osztrák építész egyetlen városi palotájáról. Ezt pedig a kötelességünk megôrizni".

A vételi szerzôdésben az osztrák állam azt is kikötötte, hogy a palotában lévô képek és műtárgyak – Kallós Ede Bessenyei-szobrának kivételével, amelyet késôbb a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképzô Fôiskolának adtak át – a vevô tulajdonába kerülnek. Nekik komolyabb értéket jelentettek a díszterem falait mindmáig díszítô, testôrkapitányokról készült festmények, mint a magyar kormánynak… Az átadás-átvétel 1961 februárjában történt. 1966-tól a palota belsejét teljesen átalakították: az akkori ízlésnek megfelelôen a szép, tágas, barokk szobákból szűk, rideg és barátságtalan irodai helyiségeket hoztak létre. Csak az elôcsarnokot, a fôlépcsôházat, az egykor bálok, koncertek, gazdag fogadások, majd a két háború közötti idôszakban ezek mellett tudományos elôadások sokaságát is látott dísztermet, valamint a hozzá csatlakozó kis dísztermet és a földszinti, korábban a híres kertbe vezetô helyiséget, a Sala terrenát hagyták meg eredeti alakjában. Ez legalább nem a mi lelkünkön száradt.…

Ma már tisztán látjuk: ha miénk marad a Gárdapalota, fenntartása óriási összegeket emésztene fel. A nagykövetséget is számítva, két hatalmas barokk épület magyar állami tulajdonban történô bécsi üzemeltetése valószínűleg luxuskiadásnak minôsülne. Ugyanakkor a Gárdapalota eladása – ekkora összegért, ilyen feltételekkel, ennyire beletörôdve minden osztrák kívánságba – finoman fogalmazva is felelôtlen döntés volt. De – néhány szabályt erôsítô kivételtôl eltekintve – kit érdekelt a korabeli vezetôk közül a Gárdapalotában érezhetô genius loci? Vagy a magyar történelem bécsi kötôdései?

Pedig a palotában működött tudományos-kulturális intézmények éppen a renkívül szoros osztrák–magyar történelmi kapcsolatok okán alakultak. A legsikeresebb s legkoncepciózusabb magyar kultúrpolitikus – ahogy Ravasz László nevezte: a legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter –, gróf Klebelsberg Kunó már 1917-ben, a Magyar Történelmi Társulat új elnökeként szorgalmazta a Bécsi Magyar Történeti Intézet megalapítását.

Igaz, a Történeti Társulat elnökségét olyasvalakitôl vette át, aki korábban több alkalommal – elsô ízben 1885-ben – javasolta a magyar vonatkozású források szervezett külföldi kutatását: a javarészt Bécsben élô Thallóczy Lajostól. A századforduló és a századelô egyik legtehetségesebb és legkülönösebb figurájától. A kiváló historikustól, a rendkívüli műveltségű, nyelvek sokaságát beszélô Balkán-szakértôtôl, Ferenc József bizalmasától, a közös pénzügyminisztérium felügyelete alatt álló bécsi gazdasági levéltár, a Hofkammerarchiv 32 esztendôn keresztül (1885–1916) hivatalban lévô igazgatójától. Aki mindemellett még – s bízvást állíthatjuk: e funkcióját tartotta a legfontosabbnak – „bűzérnagy" is volt. Azaz bécsi otthona, a hírhedt-híres „bűzértanya" gazdája, ura és parancsolója. Az itteni férfimurikon a magyar és az osztrák közéleti nagyságok, tudósok, művészek mellett számos történészt is vendégül látott. Köztük mindenekelôtt kedvencét, a „bűzértanyabéli" összejövetelek fôszereplôjét, Réthy László alias Lôwy Árpádot, a kiváló numizmatát és mindmáig a legismertebb magyar pornográf versek szerzôjét, aki többnyire új „költleményeit" adta elô, valamint a késôbb a Bécsi Magyar Történeti Intézet alapításában is közreműködô Angyal Dávidot, Károlyi Árpádot, Szekfű Gyulát és Eckhart Ferencet. A mindenben a Monarchia európai hivatásában hívô, ám annak megroppanását és elkerülhetetlen végét is felismerô Thallóczy sorsában jelképesnek tűnik, hogy 1916-ban, immár a megszállt Szerbia polgári kormányzójaként, a királyi pártfogója temetésérôl hazautaztakor bekövetkezett vonatbalesetben vesztette életét.

Thallóczy és Klebelsberg jól tudták, milyen fontosak a bécsi levéltárak a magyar történelem kutatása szempontjából. Mivel a Birodalom központi hatóságai és a Monarchia közös ügyekkel foglalkozó minisztériumai a császárvárosban voltak, a Magyarország történetére vonatkozó Mohács utáni források jelentôs része mindmáig a bécsi archívumokban található. Bár a Bécsben a XIX. század utolsó negyedében tevékenykedô magyar levéltárosok és történészek – Thallóczy mellett Fraknói Vilmos, Károlyi Árpád, Szilágyi Sándor, Veress András, Takáts Sándor és Wertheimer Ede – a hetvenes-nyolcvanas évektôl számos magyar forrást és ezeken alapuló feldolgozást adtak ki, kutatásaik nem igazán tervszerűen, többnyire egységes koncepció híján, tudományos és módszertani irányítás nélkül folytak, ráadásul elsôsorban a XV–XVII. század történetére korlátozódtak.

Klebelsberg kiváló érzékkel vette ezt észre. 1917. április 26-án, a Magyar Történelmi Társulat elnöki megnyitójában szólt elôször a bécsi történeti intézet fölállításának és az addig elhanyagolt XVIII–XIX. századi források kiadásának szükségességérôl. Nem sokkal késôbb a két gondolat összekapcsolódott. Tisztában volt azzal is: Bécsben élô, az ottani levéltárakat kitűnôen ismerô, elsôrangú magyar szakemberekben sincs hiány. Hiszen Thallóczy halála után is itt dolgoztak a Bécsi Magyar Történeti Intézet alapítói és késôbbi vezetôi: Károlyi Árpád, Szekfű Gyula, Eckhart Ferenc és Miskolczy Gyula. Utóbbi kivételével ugyanôk mérték fel és írták össze 1918 végén és 1919-ben – az addigi államkeretek fölbomlása miatt, a „likvidáció" részeként – a bécsi közös levéltárak, a Haus-, Hof- und Staatsarchiv és a Hofkammerarchiv magyar anyagát. Ôk voltak azok is, akik a Bécsi Magyar Történeti Intézet és a hozzá kapcsolódó forráskiadvány-sorozat programját meghatározták. A háborús összeomlás után, az 1917. évitôl teljesen eltérô nemzetközi, belpolitikai és gazdasági viszonyok között.

Amikor a soknemzetiségű Monarchia, az európai középhatalom helyét kis nemzet- (valójában ugyanúgy soknemzetiségű) államok sora foglalta el, Ausztria és Magyarország is önállóvá és függetlenné vált, de milyen áron? Ausztriát szinte minden polgára életképtelennek tartotta 1918 után: a bal- és a jobboldal ezért egyaránt a Németországhoz csatlakozásban látta a jövôt. A kegyetlenül megcsonkított Magyarországot pedig szomszédai akarták életképtelennek tudni: ezért kevés magyar volt, aki ne kívánta volna a revíziót. Ebben a helyzetben – teljesen érthetô módon – a múlt vizsgálata, a történelem mint a legfontosabb nemzeti tudományág szerepe erôsen felértékelôdött. Hiszen mindenki arra kereste a választ: hogyan és miért jutottunk ide, merre van a kiút? Ezekre a kérdésekre pedig egy bécsi történeti „háttérintézmény" nélkül nehezen lehetett volna megkísérelni felelni.

Miután Klebelsbergnek igen hamar, 1920 októberében sikerült a bécsi Gárdapalotában három szobát megszereznie, a Bécsi Magyar Történeti Intézet, immár állandó székhellyel, megkezdte működését. A két elsô ösztöndíjas Mályusz Elemér és Hajnal István – késôbb mindketten „iskolateremtô" historikusok – voltak. Ugyanebben az épületben 1924 ôszén egy tudományos „testvérintézet", a Collegium Hungaricum is megnyitotta kapuit a fiatal magyar értelmiség legtehetségesebbjei elôtt. Immár nemcsak a történészeket, hanem valamennyi tudományterület képviselôit, részben felsôbb éves egyetemistákat is fogadva. A külföldi magyar intézetek alapításával a nemzetközi kitekintésű, külföldön is tárgyalóképes elit nevelését elôsegítô klebelsbergi tudománypolitika jegyében.

A húszas évek végére, csaknem egymillió pengôs beruházással, a 194 helyiséges épület majdnem teljes lakható részét a Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum céljaira építették át és rendezték be. (1928-ban 26, illetve 78 helyiséget használtak.) Az épület a sikeres, a műemlékvédelmi szempontokat mindenben érvényesítô átalakítás következtében korábbi, az 1700-as évek végének megfelelô pompájában ragyogott.

A Történeti Intézet 1922 nyarán fölállított szakkönyvtára állandóan gyarapodott, s a Collegium Hungaricum jóval szerényebb bibliotékájával 1935-ben történt egyesítése nyomán több mint 20 000 kötetesre szaporodott. Az 1936-ban nyilvánossá vált könyvtárat – amely Magyarország határain kívül a legértékesebb gyűjtemény volt a Kárpát-medence történetérôl – a II. világháború után részben hazaszállították, s a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének rendelkezésére bocsátották.

A Bécsi Magyar Történeti Intézet kezdetben a Magyar Történelmi Társulat alá, 1924-tôl – immár állami költségvetési szervként – a nagy magyarországi közgyűjteményeket öszszefogó Országos Magyar Gyűjteményegyetemhez tartozott. A szervezeti szabályzat szerint az „Intézet rendeltetése: 1. a bécsi nagy levéltárak és más közgyűjtemények anyagának a magyar történetírás céljaira való felkutatása, másolása, tudományos rendszerezése és kiadásra való elôkészítése…; 2. e tudományos feldolgozással kapcsolatban alkalmas kezdô erôknek a történeti (különösképpen levéltári) kutatás módszereibe gyakorlati úton való bevezetése."

A szintén a Gyűjteményegyetemhez kapcsolódó Collegium Hungaricum nemcsak egy szakterület, hanem valamennyi tudományág képviselôit fogadta, így szabályrendeletében megfogalmazott célkitűzései is kiterjedtebbek voltak. Eszerint a Collegium feladata: „1. A tagul felvett, tudományos, művészi pályára készülô, avagy ily pályán működô magyar állampolgárok bécsi tudományos kutatásainak, szaktanulmányainak, általános művelôdésének, német nyelvi ismereteinek és az osztrák szakkörökkel való összeköttetéseinek céltudatos elômozdítása; 2. az osztrák–magyar kulturális kapcsolatok ápolása és elmélyítése társadalmi érintkezések, elôadások, tanfolyamok, kiállítások, kiadványok stb. által; 3. felvilágosító tevékenység a magyar és osztrák kulturális intézmények és testületek, valamint tudományos pályán működô személyek érintkezései tekintetében."

A két, egymástól független, ezért külön költségvetéssel rendelkezô intézet közül mind Budapesten, mind Bécsben a Történeti Intézetnek volt magasabb a tudományos rangja és a presztízse. Ezt igazolja az is, hogy a Collegium Hungaricum egyetlen önálló igazgatója a Történeti Intézet vezetôjének volt alárendelve. 1934-tôl pedig a Történeti Intézet igazgatói irányították a Collegiumot is.

A Történeti Intézet elsô vezetôje Klebelsberg atyai barátja, segítôje és jóakarója, Károlyi Árpád volt. Károlyi igazi bécsi magyar volt: 36 éven át dolgozott a Haus-, Hof- und Staatsarchivban, 1907–1913 között már annak igazgatójaként. Alatta élte az intézet fénykorát. Kiterjedt és rendkívül érdekes levelezése is biztonyítja: az intézet tagjainak munkáját állandó figyelemmel kísérte és felügyelte, önzetlenül segített a szakmai kapcsolatok megszerzésében. 1928 márciusáig vezette az intézetet. Ugyanô 1925 decemberétôl 1931 szeptemberéig államtitkári címmel felruházva a bécsi magyar kulturális intézetek (azaz a Történelmi Intézet és a Collegium Hungaricum) kurátora is volt. 1928 márciusától 1929 szeptemberéig a neves jogtörténész, Eckhart Ferenc – korábban a Hofkammerarchiv munkatársa – volt az igazgató. 1929 szeptemberétôl rövid ideig Miskolczy Gyula, 1929 novemberétôl a magyar történetírás Károlyi Árpád melletti másik „nagy öregje", Angyal Dávid – aki ezt megelôzôen Habsburg Ottót oktatta magyar történelembôl – volt a Történeti Intézet vezetôje. A Collegium Hungaricum elsô és egyetlen, 1924–1934 közötti igazgatója a kevésbé ismert és az elôbbieknél tudósként is színtelenebb és jelentéktelenebb irodalomtörténész, Lábán Antal volt. 1910-tôl a Theresianumban (ahol a magyar diákoknak még a két világháború között is magyar nyelven oktatták a földrajzot, a történelmet és az irodalmat) tanított, ennek magyartanárából lett a Collegium vezetôje, 1928-ban pedig a bécsi egyetemen magántanári címet szerzett a magyar irodalomtörténet témakörében. Ügyes és lelkes szervezôként vezette az intézményt.

1935 szeptemberétôl a bécsi magyar kulturális intézetek fönnállásáig, 1948 végéig ismét Miskolczy Gyula irányította a Történeti Intézetet és a Collegium Hungaricumot. Ô is sok szállal kötôdött Bécshez: korábban a Hofkammerarchivban dolgozott, s felesége is bécsi volt. Miskolczy – 1930-tól 1935-ig a római Collegium Hungaricum igazgatója – feladatai a „külföldi intézetek adminisztrációjának átszervezése", racionalizálása következtében lényegesen kibôvültek. Egy személyben volt a bécsi egyetem magyar vendégprofesszora, a Collegium Hungaricum és a Történeti Intézet igazgatója, valamint a magyar levéltári (sôt, késôbb egyben a múzeumi) delegáció vezetôje. A kommunista hatalomátvétel évében, 1948 novemberében hazarendelték „jelentéstételre". Mivel jól tudta, hogy ez mit jelent, nem tett eleget a fölszólításnak. Inkább Bécsben maradt, ahol vendégprofesszorként, majd 1949-tôl címzetes egyetemi tanárként haláláig, 1962-ig tartott elôadásokat a magyar történelemrôl a bécsi egyetemen. Továbbra is a Testôrpalotában lakó egykori igazgatóként még megélte az 1949 óta egyre csak pusztuló épület 1961-es eladását.

Klebelsberg – rendkívül ügyes, vérbeli tudományos menedzserként – a húszas évek elején pénzt „fölhajtva", vállalkozásokba beszállva, alapítványokat létrehozva teremtette elô a különbözô forrásokból származó összegeket a Bécsi Magyar Történeti Intézet fenntartásához. Kultuszminiszterként (1922–1931) pedig, 1924-tôl már a Collegium Hungaricumra is gondolva az állami költségvetésbôl igyekezett biztosítani a két intézet jövôjét. A húszas évek legvégén már százezer pengô fölött volt a két intézmény együttes éves költségvetése (a már említett, a Gárdapalota fölújítására több éven keresztül átutalt, összesen mintegy egymillió pengônyi támogatást nem is számítva ide). Ezután – a gazdasági világválság és Klebelsberg miniszterségrôl történt leköszönése, majd halála következtében – radikálisan csökkent, majd e csökentett szinten (évi harmincezer pengô körül, sôt valamivel az alatt) maradt a támogatásuk. Az intézetek persze egyéb költségvetési tételekbôl – és más forrásokból, például 1924-tôl kezdôdôen a bécsi Theresianum magyarországi alapjából – is folyamatosan részesedtek, hiszen a fennmaradt akták tanúsága szerint a miniszter által jóváhagyott költségvetésük mindig magasabb volt az országgyűlés megszavazta állami támogatásnál.

Klebelsberg ügyelt arra, hogy a nehezen megszerzett pénzt megfelelô célokra fordítsák. Miniszterként is folyamatosan foglalkozott a Collegium és a Történeti Intézet ügyeivel. A legapróbb részletek – a szobák elhelyezése, a Gárdapalota csinosítása, sôt még a bútorok és az ágynemű beszerzése – is érdekelték. Mindig tájékozódott arról, az ösztöndíjasok közül ki milyen témán dolgozik, mennyire haladt elôre vállalt feladata teljesítésében. Gyakran maga tett javaslatot a kiküldendôk személyére és arra vonatkozóan, mit kellene kutatniuk. Igyekezett minél több tehetséges fiatalt Bécsbe küldeni, számukra még a legszorítóbb idôkben is zavartalan kutatási feltételeket biztosítani. A külföldi ösztöndíjról hazatérôk elhelyezkedésérôl gyakran személyesen gondoskodott. Valóban szívügye, egyik legkedvesebb – mert egész tudománypolitikai rendszerét részben megalapozó – alkotása volt e két intézet. Lemondása, majd jó egy esztendôvel azutáni halála fordulópontot jelentett a bécsi intézetek s valamennyi külföldi magyar tudományos intézmény sorsában és életében. Bizonyos, hogy elszürkülésükben nemcsak a gazdasági világválságnak, hanem a rájuk figyelô, ôket irányító és segítô, szervezôi adottságokkal rendelkezô személyiség hiányának is komoly szerepe volt. (Ugyanakkor persze igaz az is: már akkoriban sem a miniszter feladata kellett volna hogy legyen az apró részletkérdések intézése.)

A Bécsi Magyar Történeti Intézet (1933-tól hivatalos nevén: Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet) tagjaira az intézetigazgató véleményének meghallgatásával a Gyűjteményegyetem Tanácsa tett javaslatot a kultuszminiszternek. Egészen 1935-ig, amikortól – akárcsak már korábban a Collegium Hungaricum, de minden más külföldi ösztöndíj esetében is – az 1927-ben alakult Országos Ösztöndíjtanács döntött a kiküldöttek személyérôl. A különbözô kimutatások alapján az 1920-tól 1944/45-ig terjedô idôszakban összesen kb. 220 esetben 160 személy volt az intézet belsô tagja, azaz állami ösztöndíjasa. Többnyire egy – ritkábban fél – évet töltöttek Bécsben, de volt, aki hosszabb ideig maradt. (Mellettük még rengeteg „külsô" és „fizetô" tag, valamint rövidebb idôre érkezô és ingyenes szállást kapó vendég lakott itt.) Az elitképzési célok, a tudatos és megfontolt kiválasztás eredményeként valóban a legkiválóbbak – mindnyájan már végzett egyetemisták, sokan már doktorok – kerültek Bécsbe; késôbb szinte valamennyien vezetô tudósok lettek. Mindehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy nemcsak a Bécsi Magyar Történeti Intézetnek, de a Collegium Hungaricumnak is számos történész ösztöndíjasa volt, néhányan pedig a Collegium ösztöndíja mellett – természetesen más idôpontban – a Történeti Intézet tagságát is elnyerték. Az Intézet vendégeként pedig valamennyi „jegyzett" magyar történész hosszabb-rövidebb idôt töltött a Testôrpalotában.

A Collegium Hungaricumba a történészeken kívül már valamennyi tudományág 35 év alatti, legalább közepes szintű német nyelvtudást igazoló képviselôi pályázhattak. 1928-ig, majd a negyvenes évek elejétôl nôk nem jelentkezhettek. Kezdetben az itteni ösztöndíj célja kettôs volt: szaktanulmányi továbbképzés – elsôsorban germanistáknak és a magyar középiskolák jövendô német szakos tanárainak –, valamint a tudományos kutatómunka lehetôségének biztosítása. Ennek megfelelôen a második tanévet elvégzett, német szakos egyetemisták is tagjai lehettek a Collegiumnak. Egészen 1933-ig, amikortól már ide is csak végzett fiatalok kérvényezhették felvételüket. A többnyire szintén egész – néha akár több – tanévet a Gárdapalotában lakó ösztöndíjasok 90 százaléka a magyar államtól, a többiek a magyar törvényhatóságoktól, minisztériumoktól, alapítványoktól kaptak támogatást. Voltak „félfizetéses" és „fizetéses" tagok is, akiknek ugyanolyan elôképzettséggel kellett bírniuk s ugyanolyan jogokat élveztek, mint a többiek. Az ösztöndíjasoknak – akárcsak a Történeti Intézet esetében – minden tanév október elejétôl, illetve közepétôl – majd 1933-tól november 1-jétôl – július közepéig teljes ellátást, azaz ingyenes lakást, fűtést, világítást, kiszolgálást (!), napi háromszori étkezést (a háborús idôszakban „étkezési váltságot"), mosást és orvosi kezelést biztosítottak a Collegiumban, s tanulmányi kiadásaik, valamint szaktudományi munkájuk költségeit (utóbbiakat 1933-tól már csak részben) is kifizették. A harmincas évek elejéig: „a kollégiumban az általános művelôdési képzés elômozdítására a következô intézmények szolgálnak: német, valamint francia, angol vagy olasz nyelvtanfolyamok; rendszeres elôadások valamennyi tagot egyaránt érdeklô művelôdési kérdésekrôl az irodalom, a történelem, a műtörténet, a természettudományok stb. körébôl. Van alkalmuk a tagoknak sportolásra is (vívás, svédtorna, kirándulások)". Valamennyi kollégistának – még a „fizetéseseknek" is – igazolnia kellett munkateljesítményét, összefoglaló jelentést kellett írnia az Ösztöndíjtanácshoz.

A Collegiumba a kultuszminisztériumnál, majd 1928-tól az Országos Ösztöndíjtanácsnál lehetett pályázni. Az 1924-es alakulástól 1944/45-ig kb. 480 esetben több mint 350-en kaptak a Collegiumba három hónapnál hosszabb idôre szóló ösztöndíjat; a vendégek száma pedig sok-sok százra rúgott. A két intézményben tehát összesen mintegy 700 esetben valamivel több mint 500 fô tartózkodott három hónapnál hosszabb ideig, általában egy évig. A legtöbben a húszas évek végén. A sokba kerülô külföldi „elitintézetekkel" szemben megnyilvánuló ellenérzések és ellenvetések dacára az ösztöndíjasok névsorán, tudományos teljesítményén és késôbbi életpályáján végigtekintve, a Collegium Hungaricum és a Történeti Intézet vonatkozásában igen komoly eredménnyel járt az állami ösztöndíjakció. Az itt idôzöttek többsége – több mint háromnegyede – a negyvenes évek közepéig bekerült a magyar értelmiségi vagy köztisztviselôi elitbe, s gyakran (igaz, 1945-tôl, majd 1948-tól sokszor már az emigrációban) még az ötvenes, hatvanas és hetvenes években is vezetô szerepet játszott.

Ez meglátszott a tudományos teljesítményeken is. Csak a történelmi kutatásokra összpontosítva is elmondható: igen hatékonyan működtek a bécsi intézetek.

A Bécsben idôzô magyar történészek óriási segítséget kaptak a levéltári delegátusoktól. Az egykori Monarchia kultúrjavainak kezelésérôl zajló osztrák–magyar tárgyalásokon sikerült elérni, hogy 1921-tôl a Kriegsarchivban, 1922-tôl pedig a Haus-, Hof- und Staats-, valamint a Hofkammerarchivban magyar levéltári kiküldöttek dolgozhassanak. Rendkívüli szerepe volt ebben Károlyi Árpádnak, aki – Szekfű Gyula és Eckhart Ferenc segítségével – a magyar jogigényeket megfogalmazta. Ezek értelmében írták aztán alá 1926 májusában az 1927. január 1-jén életbe lépett, mindmáig érvényben lévô – s a nemzetközi szerzôdések körében példa nélküli – badeni levéltári egyezményt. Eszerint: 1. Magyarország visszakapta a kizárólag magyar vonatkozású, tisztán magyar szellemi tulajdonnak tekinthetô irategyütteseket; 2. a két állam közös szellemi tulajdonának nyilvánították a központi államigazgatás 1526–1918 közötti, legalább részben magyarországi hatáskörű szerveinek működése során keletkezett állagokat; 3. állandósították a levéltári delegáció intézményét.

A Bécsi Magyar Történeti Intézet munkássága a magyar történettudomány további fejlôdésére is rendkívüli hatással volt. Mindenekelôtt az újkori magyar történelem forrásainak mintaszerű kiadása, illetve ezek rendkívül színvonalas földolgozása révén.

Klebelsberg minisztersége idején még össze lehetett fogni a késôbb egymással szembekerülô historikusokat. A húszas években nagyjából egy idôben dolgoztak a „Magyarország újabbkori történetének forrásai" – latin elnevezése nyomán röviden csak Fontesnak titulált – sorozaton az ezután a legkülönfélébb irányba tartó tudósok: Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér, Hajnal István, Domanovszky Sándor, Steier Lajos, Thim József, Miskolczy Gyula, Lukinich Imre, Baranyai Béla, Viszota Gyula, Iványi-Grünwald Béla; azaz a két világháború közötti idôszakban amúgy is „aranykorát" élô magyar történettudomány színe-java.

1921-tôl, Károlyi Árpád Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatékát földolgozó könyvének megjelenésétôl 1944-ig folyamatosan, összesen 24 cím alatt 42 kötetben jelentek meg a Fontes-kiadványok. A legtöbb kötet a Klebelsberg-idôszakban jutott el a szakközönséghez: a Gróf életében 25 jelent meg. Az átlagosan ötven íves kötetek az iratok eredeti nyelvén (latinul, németül, magyarul, franciául, szerbül, horvátul, szlovákul), jegyzetekkel kiegészítve, név- és tárgymutatóval ellátva jelentek meg. Bevezetô tanulmányaik jóval igényesebbek és terjedelmesebbek voltak a megszokottnál: általában alaposan körbejárták a kérdés történetét. Hiba volt azonban, hogy az eredeti nyelvükön közölt forrásokat kizárólag magyar bevezetôvel, regesztákkal és jelzetekkel látták el, és hogy a kötetek címe és tartalomjegyzéke is magyarul volt megadva. Így a környezô országok történészei kevésbé ve(he)ttek tudomást e kiadványokról – holott általában ezek az ô szempontjukból is roppant fontosak lettek volna. Annál is inkább, mivel a Fontes-kötetek egy része olyan forrásokat is közölt, illetve földolgozott, amelyek az 1927. július 15-i, a Testôrpalotával szemközti Igazságügyi Palotában kiütött tűzvész martalékai, illetve az 1944–45. évi bombázások és pusztítások áldozatai lettek.

A tematikailag igen gazdag Fontes az újakori magyar történelem hézagainak föltárását vállalta, aminek maradéktalanul nem tudott (nem is lehetett volna) megfelelni. Így – bár a sorozat köteteinek többsége mintaszerű, komoly elismerést kiváltó kiadvány volt – a különben igen fontos, ám szűkebb témát elemzô és bemutató kötetek mellett csak néhány nagyobb terület alaposabb feltérképezése történt meg. Széchenyi munkái 13, a nemzetiségi kérdés történetérôl szóló források 8, József nádor iratai és a Naplók, emlékezések sorozat 4–4, a Kossuth-emigráció aktái 3 kötetben jelentek meg. Ez összesen 32 kötet a 42-bôl, ami viszont jelzi: egy-egy megkezdett témát igyekeztek minél teljesebben körüljárni.

A Fontes mellett még rengeteg könyv, tanulmány, forrásközlés és cikk megjelenése köthetô a Bécsi Magyar Történeti Intézetben folytatott kutatómunkához. Az Intézetnek saját periodikája is volt: Angyal Dávid kezdeményezésére 1931-tôl 1940-ig 10 kötetben, összesen 85 magyar és 30 német nyelvű tanulmánnyal láttak napvilágot az Évkönyvek, melyeket ma is gyakorta forgatnak és használnak a szakemberek.

Az intézeti tagok bécsi kutatómunkáját a korszak nagy történeti összefoglalásai is fölhasználták, értékesítették. A „Hóman–Szekfű" Szekfű által írott köteteiben igen sok utalás történik a Fontes-kötetekre, az ösztöndíjasok bécsi forrásokat földolgozó tanulmányaira. A Domanovszky szerkesztette Magyar Művelôdéstörténet öt kötetében pedig jó néhány egykori intézeti tag írása olvasható; ezek nagy részében a korábbi bécsi kutatásokat is hasznosították. Ugyanígy igen sok bécsi levéltári anyagra hivatkoztak az 1635-ben alapított nagyszombati egyetem és annak jogutódja, a Pázmány Péter Tudományegyetem három évszázados történetét bemutató kötetekben is.

Miskolczy Gyula 1946-ban leírt gondolatait kölcsönvéve, a Történeti Intézetrôl nyugodt szívvel elmondhatjuk: „a M[agyar] T[udományos] Akadémia kivételével nem volt még egy olyan szerv, amely legnemzetibb tudományszakunkért annyit tett volna, annak fejlesztése körül olyan érdemeket szerzett volna, mint ez a kis intézet. Ennek az intézetnek kizárólagos érdeme, hogy újabbkori történelmünket ismerni kezdjük, jobban, mint bármely Duna-völgyi nép… és hogy történeti szemléletünk realisztikusabbá, illúziótlanabbá, módszerében modernné vált…" – „Elvégre nem tudunk változtatni azon a tényen, hogy négyszáz éves múltunk legfontosabb levéltári, sôt művészeti dokumentumait a bécsi levéltárak, a bécsi Nationalbibliothek, sôt bizonyos fokig a bécsi nagy múzeumok ôrzik, és hogy a magyar tudósok és művészek százszámra Bécsben tökéletesítették tanulmányaikat. Ha Béccsel megszakad az összeköttetés, akkor megszakad az összeköttetésünk a saját múltunkkal" – jelentette ki, szinte elôre látva, megjósolva a néhány évvel ezután bekövetkezô helyzetet.

Mint már említettem, a Collegium Hugaricum tudományos presztízse a Történeti Intézeté alatt maradt. Ennek ellenére teljes joggal állította Lábán Antal már 1932-ben, hogy: „1. A bécsi kollégium nyolc éven át a hazai tudományos élet szempontjából értékes új generációt nevelt és a kollégium tagjainak szaktanulmányi… eredményeirôl számos professzori elismerô bizonyítványon kívül két és fél száz – magyarországi és külföldi lapokban megjelent – szaktanulmány tesz tanúbizonyságot. 2. A bécsi Collegium Hungaricum tagjai igen csekély kivételtôl eltekintve visszatérésük után [Magyarországon is] igen derekasan megállották helyüket… 3. A bécsi Collegium… a magyar szellemi és szaktudományi életnek a külföld elôtti föltárása szempontjából… jelentôs munkát végez." A Collegiumnak is volt egy önálló sorozata, a Collegium Hungaricum füzetei. Összesen 13 jelent meg belôle, elsô darabja – amelyet az igazgató, Lábán Antal írt a Gárdapalota és a Collegium történetérôl – kivételével valamennyi ösztöndíjasok tollából; kettô német, a többi magyar nyelven.

Jelenbôl a múltba kalandoztam; most visszatérek a múltból a jelenbe. A Collegium Hungaricum régi otthonából visszaindulok az újba. 1963-ban avatták fel a – nem csak Keresztury Dezsô szerint – betonsilóra emlékeztetô épületet, melynek teljes felújítása 1999 márciusára fejezôdött be. Azóta a Rajk László és Balázs János tervei nyomán átalakított, funkciójának a korábbinál sokkal inkább megfelelô ház érdekes színfoltja a Duna-csatorna lipótvárosi, Salztorbrücke-menti részének.

1963-tól az intézet feladatai lényegesen módosultak: a Collegium elsôsorban kultúraközvetítô szerepet töltött be, sokszor nem a legjobb értelemben vett kulturális propagandát folytatott. Tevékenységében a korábban meghatározó tudományos profil háttérbe szorult. A kilencvenes évektôl azonban – ha lassan és nem mindig buktatók nélkül is, de – éppen a Bécsben a magyarokat sok mindenre kötelezô hagyományok szellemében igyekeztek minél markánsabb és határozottabb tudományos jelleget adni az intézménynek. A kulturális jelenlét párhuzamos erôsítésével; a kulturális és a tudományos funkciók felosztásakor az arany középutat keresve. Ennek jegyében, valamikori céljának megfelelôen alapították újjá 2000 januárjában a Bécsi Magyar Történeti Intézetet, a Collegium önálló szervezeti egységeként. Hiszen ha magyar szempontból egyetlen tudományágat kell megjelölnünk, amely Bécsben igazán fontos számunkra – bízom benne, ezt írásom is kellôen dokumentálja – az a legtágabb értelemben vett történettudomány kell hogy legyen. Éppen a történeti kutatások bizonyítják: Magyarország számára Bécs mindig is kaput jelentett Nyugat-Európa felé; a nyugat-európai szellemi áramlatok jórészt Bécsen keresztül jutottak el hazánkba, a mi kulturális, tudományos eredményeink pedig ugyanezen az útvonalon áramoltak oda. Emiatt játszhat a Collegium Hungaricum és a Bécsi Magyar Történeti Intézet rendkívül fontos szerepet Magyarország EU-csatlakozásának kulturális és tudományos elôkészítése és végrehajtása terén.

Sétám végén Angyal Dávid Emlékezései jutnak az eszembe. A Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum egykori igazgatója gyermekként, az 1860-as évek elején látott egy akkoriban nagy tetszést arató, az „áruló Görgeyrôl" szóló darabot. Ez meghatotta, és mélyen emlékezetébe vésôdött. „… Nemrég elbeszéltem ezt a jelenetet Kosáry Domokos fiatal barátomnak, aki azt fel is említi Görgeyrôl írott munkájában" – írta halála évében, 1943-ban. Kosáry Domokos még Angyal igazgatósága idején, 1935-ben volt a Bécsi Magyar Történeti Intézet ösztöndíjasa. Az utóbbi esztendôkben néhány alkalommal szerencsém volt vele szót váltani errôl, valamint az akkori és a mostani magyar kultúr- és tudománypolitikáról. Úgy éreztem: amit a múltról mondott szemtanúként, színesen, választékosan, érdekesen és bölcs tapasztalatok birtokában, közelebb hozott egy számomra már csak mint történész által kutatott korszakot. És közelebb kerültem Angyal Dávidhoz is, akit ô még személyesen ismert és tisztelt. A tudós nemzedékek sora, múlt és jelen így kapcsolódik egybe és tartozik össze.

Ahogy Bécsben is. A magyar és a magyar–osztrák közös múlt nyomait kutatva mindig érezzük az összeköttetést hajdanvolt idôk talán ránk is figyelô nagyjaival. A belvárosban bárhová lépünk, a magyar történelem valamelyik szeletével is találkozunk. Mindmáig akkor gondolok a legtöbbet erre, amikor a Collegium Hungaricum mai otthonából az egykori Gárdapalota felé tartok.

Copyright© Európai Utas-2000