Weltgeschichte ist Weltgericht – írta Hegel: a világtörténelem a világ ítélôszéke, ami úgy is értelmezhetô: az egymást követô nemzedékek tetteit a hatásuk alapján lehet igazán megítélni. Masaryk születésének százötvenedik évfordulóján s hatvanöt évvel azután, hogy visszavonult a csehszlovák állam élérôl – melynek megalapításához maga is hozzájárult –, már történelmi távlatból tudjuk valóban méltányolni államférfiúi érdemeit, ha összevetjük szándékait és céljait a következményekkel, amelyeket népe, régiója, sôt a világ számára hoztak. Az én véleményem szerint – aki serdülôkoromtól követtem Masaryknak, a legjobb cseh nemzeti hagyományok örökösének életútját – a történelem világosan bizonyította alapvetô politikai tévedését, mely abban állt, hogy realista, visszafogott, a Habsburg Monarchia föderális átalakítására nyitott ifjúkori patriotizmusáról áttért egy nacionalista, sôt szeparatista elgondolásra, amelynek tengelyében a cseh-morva és a szlovák nemzet egybeolvasztása állt. Rokon nemzetekrôl van szó, igaz, csakhogy ezeréves hagyomány, mentalitásbeli különbségek, eltérô és ellentétes törekvések választják el ôket.

Ez a tévedés lényegében a délszláv értelmiségiekéhez és politikusokéhoz hasonlít, akik ugyanakkor s ugyancsak az elsô világháború gyôzteseinek áldásával – ha nem kezdeményezésére – próbálták megalapítani a „jugoszláv nemzetállamot", a két rokon – de mennyire különbözô! – nemzet, a szerbek és a horvátok egybeolvasztásának álmára alapozva. A történelem ítélete ebben a kérdésben is világos és kegyetlen. Szétválasztotta a párokat, melyek összeférhetetlenségét a nyugati diplomácia makacsul nem volt hajlandó elismerni.

Tévedésekrôl beszélek, bár elfogadom, hogy végzetszerűségük vitatható. A történelem nem a shakespeare-i „errors and trials" módjára jár el! A régi birodalmak és monarchiák lerombolásának gondolata, a népek és etnikumok önrendelkezési jogának nevében, a „korszellem" (Zeitgeist) mély áramlatára válaszolt – legalábbis a kevés számú Közép- és Kelet-Európa-specialista és diplomáciai szakértô néhányának, például a brit Seton Watsonnak és W. Steednek vagy a párizsi Szláv Intézetben a francia Louis Léger-nek és csapatának véleménye hatékonyan és meggyôzôen támogatta az emigráns Masaryk, Benes és Stefanik működését.

Tökéletesen egyetértek Jacques Rupnikkal1 abban, hogy a bécsi udvar és az Osztrák–Magyar Monarchia vezetô osztályainak politikája nagy mértékben felelôs az 1914–1918-as háború végén „kihagyott nagy lehetôségért", ami az lett volna, hogy Párizsban, Londonban, Washingtonban és Rómában nem a kettôs királyság szétrombolása, hanem az etnikailag igen vegyes nemzetek svájci mintájú föderációvá alakítása mellett döntenek. Egyszerűen nem vették tudomásul, hogy ezekben az országokban sok, a föderalizmus számára kedvezô kohéziós elem létezik. A nyugati diplomáciák nyolcvan évvel ezelôtt sem voltak elôrelátóbbak, mint manapság, amikor az ex-Jugoszláviában (amely egy még összetettebb kis Osztrák–Magyar Monarchia volt), Boszniában és Koszovóban irreális, sôt lehetetlen megoldásokat akarnak kikényszeríteni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a cseh nemzeti politikai elit elég sokáig – Palack´ytól a fiatal Masary-kig – úgy vélte: „mindent egybevetve, az osztrák monarchia a legjobb keret a szlávok nemzeti érdekeinek elômozdítására", a nyugati diplomáciák pedig úgy gondolták, hogy a török vagy az orosz birodalommal szemben Ausztria–Magyarország fenntartása nélkülözhetetlen az európai egyensúlyhoz. A cseh hazafiak többsége úgy képzelte, hogy a liberális és Ausztriától függetlenedô, a demokratikus föderalizálódás irányába mutató intézmények fejlôdése jóvoltából „nemzeti törekvéseik maximális kielégítése" érhetô el, mégpedig az európai egyensúly fölborítása nélkül, forradalom nélkül.

„Csehszlovákia kicsi volt, ellenségei nagyok és számosak, barátai pedig távoliak és figyelmetlenek, s nemigen mutattak hajlandóságot egy újabb háború kockázatainak és keserveinek elviselésére" – írta Benedetto Croce a második világháborút követôen egy kritikus, de meleg hangú, ragyogó tanulmányban,2 melyet Masaryknak szentelt, akit a sors megkímélt attól, hogy látnia kelljen a csalódásokat és megaláztatásokat, melyeket népe számára tartogatott a végzet.

Igazságtalan lenne azonban, ha Masaryk megítélésében a bírálatra szorítkoznánk, amelyet a történelem mondott ki lehetôségeihez képest aránytalan törekvései fölött, és nem hajtanánk fejet az elôtt, amit – minden sebezhetô pontja ellenére – az elsô Csehszlovák Köztársaság jelentett a két háború közti Közép-Európában, s ami Csehszlovákiát elônyösen különböztette meg szomszédaitól, sôt kisantantbeli szövetségeseitôl is. Demokratikus ország volt ugyanis – az egyetlen a régióban –, jogállam, menedékhely számos, másutt üldözött értelmiségi számára. Dinamikus gazdasága az agrárreformból kiindulva figyelemreméltóan fellendült; szabad és virágzó kultúrája pedig a múlt örökségének dicsôséges elemeibôl: Husz Jánosból – akit Luther mesterének tekintett –, Komensk´ybôl, a nagy pedagógusból, Havlicekbôl, Cheleckibôl, Palack´yból merítette erejét. Masaryk jogos büszkeséggel mondhatta ki: országát „a szabadság szigetévé tette Európa szívében". S hogyan feledkezhetnénk meg a prágai és a brnói egyetemrôl, melyek kapuja tárva-nyitva állt olyan közép-európai fiatalok ezrei – nevezetesen Horthy Magyarországának fiataljai – elôtt, akik számára a szülôhazában vallási vagy faji okokból zárva volt a felsôoktatás útja? Bármilyen hiányosságai voltak is a csehszlovák demokráciának, hangsúlyoznunk kell, hogy a rendszer nyugatbarát liberalizmusa legalább annyi, ha nem több ellenségességet keltett a reakciós és autokratikus keleti vezetôk körében, mint amennyit belpolitikájának nacionalista elhajlásai, amelyek miatt a szlovákság, illetve a magyar, német és ukrán kisebbség nem gyôzött panaszkodni. Engedtessék meg nekem, hogy megjegyezzem: ez elôtt a demokrácia elôtt tisztelegtünk az antifasiszta és egyben antisztalinista Szép Szó folyóirat több munkatársával együtt (a lap 1935-tôl 1940-ig működött Budapesten, s én társszerkesztôje voltam) egy Prágában, Pozsonyban és Komáromban tartott elôadássorozat alkalmával, amelyre a csehszlovák írószövetség hívott meg bennünket 1937 ôszén – pár hónappal az Anschluss elôtt –, s ahol kifejtettük gondolatainkat valamennyi dunai nép elengedhetetlen megbékélésérôl és együttműködésérôl a fasizmus egyre szorongatóbb fenyegetése ellenében.3 Mindez acsargó rágalomhadjáratot indított el a budapesti jobboldali sajtóban, amely árulással vádolt bennünket… Megjegyzem, hogy folyóiratunk közölte Karel Capek írásait, köztük az Értelmiségi Együttműködés Nemzetközi Bizottsága budapesti ülésén mondott beszédének teljes szövegét. Capek Thomas Mann, Paul Valéry és Ödön von Horváth társaságában érkezett a fasizmusok terjeszkedésétôl fenyegetett szabadságjogok védelmére mozgósítani.

3 Arató Endre: A Szép Szó csehszlovákiai útja 1937. Budapest, 1987.

4 Karel ?Capek: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással. I–III. Munkács, Novina, 1935.