KELET-KÖZÉP-EURÓPAI VÁLASZÚTJAIM

A Gdansktól Triesztig, Dubrovnikig, Klagenfurttól Brassóig, Csernovicig, Varsótól, Krakkótól Budapesten át Pozsony és Brno érintésével Prágáig, tovább a cseh–német határig terjedő térségről van szó (súlypontként a történeti Lengyelország, a történeti Cseh Királyság, valamint a történeti Magyarország Ausztriával), mindez együtt talán nem egészen Európa közepe, a politikai hatalmak érdekszféráját tekintve azonban nagy valószínűséggel az, nem is szólva a kultúráról (a szónak a lehető legszélesebb értelmében), hiszen Kelet és Nyugat találkozási pontján fekszik, ezt is igyekezett tudatosítani az 1335-ös szerződés. Mindenesetre a régiók Európájának kitüntetett területe Köztes-Európa is, amely az egyneműsítés ellenében képes fölmutatni a maga heterogeneitását, amely nem csak nyelvek egymással feleselő együttese révén deklarálja a maga sokszerűségét (hiszen ebben a régióban a finn-ugor, a szláv, a latin és a germán nyelvek élnek együtt, szövődhetnek egybe, például a többnyelvű alkotók, a régebbi időszakokban egyáltalában nem ritka „makaróni"-költészet segítségével), a régió története pedig tartalmazza azokat a kísérleteket, amelyek egy igen soknyelvű „birodalom" kormányzása célszerű feltételrendszerének kialakítására irányultak. A kormányzás, a hivatalnoki kar, a katonaság „nemzetek feletti" intézménye nem feltétlenül és nem minden esetben jelzése az „oszd meg és uralkodj" gyakorlati politikájának, több ízben éppen a kultúrák, nyelvek, irodalmak egymáshoz közelítésében, a megértésben mutattak példát, miként azt a Monarchia-irodalom nem egy darabja tanúsítja. Ám az mindenképpen meggondolkodtató, hogy míg a szlavisztika története elkészült, igaz, a terjedelmes monográfiáknak kedvező, pozitivista korszakban, addig a közép-európai irodalmak összehasonlító története (Gáldi László dunatáji vázlatától eltekintve) nem; pusztán annak megírását sürgető tanulmányok jelzik, hogy volna igény efféle vállalkozásra. Vajon nem az-e a legfőbb akadály, hogy Közép-Európa – ha nem meteorológiai jelenségként is, ám – inkább virtuális voltában van jelen az irodalomtörténészi tudatokban, és részint a nemzeti irodalomtörténetek újragondolása tetszik fontosabb feladatnak, a marxista frázisoktól megszabadult kritika igyekszik új csomópontokat kijelölni, s a kísérletező irodalommal együtt végezni az újrakanonizálást, részint a Közép-Európa-fogalom sokrétűsége tarthatja vissza (irodalom-) történészeit, részint az össztársadalmi, netán politikai fogadtatás kiszámíthatatlansága? Amit egyben a magam részéről úgy értelmezek, hogy még korántsem fogadtatott be mindenütt és feltétel nélkül a (kelet-)közép-európai szemlélet; még az egykori föderációs elképzelések recepciótörténete is főleg az idevonatkozó nézetek szétszórtságára, túlzottan tartózkodó értelmezői magatartásokra utal. Hiszen míg deklaratíve nemigen szokták kétségbe vonni egy „Európa-szabvány" kötelező bevezetésének némely veszélyeit, valójában sem a politika, sem a gondolkodás nemigen számol a homogén és a heterogén európai versus közép-európai szemlélet konfrontációs lehetőségeivel, mint ahogy az óhatatlanul sematizáló, látszat-egyneműsítő, szinte átláthatatlan, kevéssé differenciált „nemzetek-felettiség" nem bizonyosan ad teret a kisebb egységek természetes önszerveződéseinek, kiváltképpen nem a nemzeti-kulturális egyediség őrzése-teremtődése szintén természetes folyamatának. Ennek folyományaképpen a följebb említett és korszakunkat mélyen meghatározó két tendencia némileg leegyszerűsítve ekképpen (is) nevesíthető:

1. Törekvés a nagyobb egységek, a tágabb kontextus kialakítására, nemcsak a politikában, hanem mindenekelőtt a gazdaságban és jórészt a kultúrában is.

2. Némi riadtság a szintén föntebb emlegetett egyneműsítés veszélyei miatt, ezt ellensúlyozandó a kisebb egységek önállóságának, egyediségének védelme, nemcsak a politikában (a teljes nemzeti szuverenitás illúziója az úgynevezett „kis népek-nemzetek" részéről, a gazdaságban: a hagyományos gazdasági formációk-pozíciók őrzése), hanem a kultúrában is, például a „mangol" ellenében a magyar nyelv tisztaságának védelme, horvát purista akciók, a nemzeti kultúra önazonosságának hirdetése.

Ez egymás ellen artikulálódó, ritkán egymással békében élő tendenciák választási kényszere többnyire nem eredményezi a közbülső tényezők vagy egy lehetséges komplementer megoldás keresését; ismét némileg leegyszerűsítve: a politikai, a gazdasági és a kulturális gondolkodásban nem vetődik föl, szelídebben; nem eléggé vetődik föl a hagyományokra építhető, újrastrukturálható „közép-európaiság", mint amely hungarológiából, szlavisztikából, germanisztikából és italianisztikából tevődik össze (szellemi-tárgyi jelenségként), pedig a többnyelvű országok, „birodalmak" emlékezetével a politikai és a gazdasági kultúra egykori szervezettségének öröksége kaphatna újabb megvilágítást, továbbgondolásra irányuló bírálatot. Ebből pedig származhatna a „közép-európaiság" gyakorlati próbája, csakhogy erre semmiféle jel nem mutatkozik. Mert némi megszorítással elmondható az, amit magam már több ízben leírtam, Közép-Európa (mainapság is körvonalazatlanul) az irodalomban él, nem feltétlenül a magyarban, paradox módon a leglátványosabban a Triesztről emlékezőkében, a valahai Galícia koronatartományt megidézőkében, az osztrák századfordulót kutatókéban, illetőleg olyan konferenciák anyagának nyomtatott változatáéban, amelyek például a Monarchia hivatalnokainak és katonaságának vagy éppen I. Ferenc Józsefnek (irodalmi) utóéletét tárják föl, másként szólva a Monarchia egykori nyelvein megőrződött politikai-gazdasági-kulturális együttes emlékezetét. Mélyen meggondolkodtató, hogy miféle módon értelmezhető, járható körül a Monarchia-irodalmak irodalomközi csoportja. S e Monarchia-szöveg tágabb kontextusa az irodalomközi csoport mely típusával azonosítható? Vajon az egy kormányzás alatt működő/szenvedő országok, tartományok összessége jelenti-e a Monarchia-irodalmak tételezésének jogosultságát? Az irodalmak meghatározottsága és nem irodalmi környezete ilyen mértékben függ(ene) a politikától? Netán a történelmi sorsközösség oly sokat emlegetett, ám szerfölött kevéssé átérzett „kritériuma"-e a Monarchia-irodalmak csoporttá szerveződésének? Mennyire tekinthetünk el a politikának itt többnyire kizárólagosságra törő, a maga nem esztétikus beszédét és szempontjait az irodalmakra erőszakoló jelenlététől, amely időnként a nemzetképek idealizált, más ízben a nemzettorzképek groteszkké formált felvázolásával mintegy a „történelmiként" számon tartott, „nemzeti látószögű" műalkotások megformálását sugallja?

A Közép-Európa-, Monarchia-, Dunatáj-szöveg (a régiómegnevezés többnyire időről időre változó politikai állásfoglalás is) azonban legalábbis a kulturális emlékezetben szellemi-tárgyi közösséget idéz föl. Ez mindennapos „esztétikai" élményként jelenik meg, ha a városrendezést (körútrendszert) tekintjük, egykor volt szokásvilág ismétlődésének hat (ha lengyelek, osztrákok és magyarok kezet csókolnak egy hölgynek, vagy páratlan számú virágszállal lepik meg); a nagymamák és meghitt kisvendéglők főztjére emlékeztetnek a Tafelspitz, a knédli és az Apfelstrudel révén; a szecesszió korának építészete, festészete, az öncélúnak elkönyvelt dekorativitás vagy ornamentika, nem kevésbé a morbiditásba hajló erotika meghatározott változata szintén a századforduló közös élményeként s annak hagyatékaként tartatik számon, amely mindazonáltal turistákat megcélzó sztereotípiává lett. Miként az operett, amelynek zenéjében (és nemzetiessé módosított szövegében) a régió önmagára ismerhet, hiszen a szláv, a magyar meg a német népies műzenéről töprengve Bartók Béla alkotta meg a kitűnően használható „terminust": közép-európai zenei zsargon. Akadt efféle „prózai" zsargon is bőséggel, részint a hivatalos és a hazai-vidéki nyelvek konfrontálódásakor, részint bizonyos szakmai szókincsnek a hazai nyelvbe integrálódásakor. Nem is szólva arról, hogy az Ausztria területén kívül eső városi-kisvárosi német anyanyelvű polgárság beszéde telítődött a szláv vagy éppen a magyar, esetleg az olasz környezet nyelvével, a közös hadseregből hazatértek a jól-pontatlanul elsajátított katonai műnyelv töredékeivel színezték obsitos esztendeik „epikus anyagát". Mind a mai napig „stílusértékű" a Monarchia nyelvi hagyatékából származó szókincs régiónk szépirodalmában (vagy köznapi beszédében); az operettdallamok pedig át- meg átszövik bizonyos rétegek zenei „műveltségét". Ugyancsak tünetszerű, hogy az operett befogadástörténete az ambivalencia jegyében írható le: az értékvákuumnak kifejeződése egyrészről, szociokulturális jelzés meg társadalomkritika másrészről; egyébként mai operett-előadás mindkét irányban elképzelhető, olykor önmaga paródiájának fogja föl a rendező, máskor könnyed játékba bújtatott ítéletnek. Hasonlóképpen értelmezhető a kor jellegzetesen Monarchia-szerzőinek utóélete. Molnár Ferenc éppen úgy utat lelt a Monarchia-nézőkhöz, olvasókhoz, mint ahogy osztrák szerzők a századelő magyar irodalmához. Mélyen elgondolkodtató Molnár Ferenc színműveinek (nem csak magyar és nem csak „nyugat-európai") sikere. Vajon szalonvígjátékaiban, külvárosi legendájában, „melodrámáiban", egyfelvonásosaiban, „meta"-drámáiban csupán „kozmopolita" szellemiségű „export"-színműveket lehet-e, kell-e látnunk, vagy esetleg egy közép-európai prózai beszéd-„zsargon" artikulálódik bennük, akár a cseh, az osztrák meg a magyar kabaréban, valamint a régió „kávéházi" szövegeiben?

Nem kevésbé irányulhatna a figyelem a pszichoanalízisnek a Monarchia-szöveget helyenként színező, másként meghatározó árnyalataira. Az évszámok egybeesése mindenképpen meggondolkodtató: alig néhány esztendővel Arany János Hídavatás című balladájának megírását követőleg habilitál az önálló Csehszlovákia majdani államelnöke, T. G. Masaryk a bécsi egyetemen Der Selbstmord als soziale Massenerscheinung der modernen Zivilisation (Az öngyilkosság mint a modern civilizáció társadalmi tömegjelensége) címmel. Amit Arany János látomásszerűen jelenít meg a társadalom hajótöröttjeinek végső meneküléséről, azt a szociológia és a társadalombölcselet kutatója higgadt érveléssel demonstrálja. Innen már egy lépés, és részint Sigmund Freud munkásságához jutunk, részint a századforduló neurózisának irodalmi kifejeződéséhez, a századfordulós művészetnek az idegek művészeteként való jellemzéséhez. Freud nem magános kutatója a szorongásnak, a „lélek" betegeinek, hamar tanítványi gárda sorakozik föl mögötte, mellette, a magyar Ferenczi Sándortól Edoardo Weissig, Budapest és Trieszt képviseletében. Ez utóbbi városról állította a jeles olasz poéta, Umberto Saba, hogy neurotikus város; míg Franz Werfel Prága fojtogató légköre elől menekült, abból a Prágából, amelynek rejtelmeit talán a legbeszédesebben Franz Kafka írta elbeszélésbe. S bár a Kafka-művekben megnevezetten nemigen bukkanunk rá a csehek és németek lakta város nevére, a leírt helyszínek, Josef K. végső útjának állomásai igen pontosan fölismerhetők. A pszichoanalízis a Monarchiából terjedt szét a világba, a világ irodalmaiba, elsőként feltehetőleg a Monarchia-irodalmakba, Babits Mihálynak A gólyakalifájától Italo Svevo Zeno tudatáig bezárólag. A neurózis természetesen az irodalmi művekben tematizálódó társadalmi jelenségen túl az európai, közép-európai gondolkodástörténet számottévő tényezőjévé lett: Márai Sándor egy Freud-cikkében (az 1938-as A lélekidomárban) Freud legnagyobb érdeméül tudta be, hogy az embereket önismeretre, önmagukkal való szembenézésre tanította. De a Monarchia-irodalmak éppen e szembenézés elmulasztódásában marasztalják el az éppen ezért szétosztódó, egyéniségét megőrizni képtelen, nemegyszer a kispolgári banalitásba fúló szubjektumot. Akad olyan Kafka-értelmezés, amely a töredékben maradt regények főszereplőinek bolyongását a tudattalanjukban utat tévesztő személyiségek vándorlásaként fogják föl, s a megbízható (felsőbb) instancia hiányában tévelygésre kárhoztatott figurák szüntelenül a világ leegyszerűsítő magyarázatára törekednek, nem vévén tudomást a világ lényegi jellemzőjéről, az ambivalenciáról. Itt jegyzem meg, hogy a klagenfurti komparatista, Peter V. Zima egy tanulmányában a Kafka-figurákkal állítja szembe a (szintén) Monarchia-„hőst" (vagy antihőst), ·vejket, a derék katonát. Míg Kafka banktisztvviselő Josef K.-ja és földmérő (?) K.-ja a világ meghatározására vállalkozik, addig ·vejk esetében éppen a világ, a környezet, a felsőbb instancia (vagy annak látszata) az, amely ·vejket határozná meg. Ám ·vejk kibújik mindenféle meghatározás alól, szuverenitása érdekében maszkot ölt, vagy úgy tesz, mintha maszköt öltene. S így környezete, följebbvalói nem tudják eldönteni: kivel állnak valójában szemben? Kit nem tudnak megnyugtatóan és egyértelműen besorolni az általuk kialakított, hierarchikus világrendbe?

Ám nemcsak Kafka és Hasek a Monarchia-szöveg két változata, a „tegnap világának" kulturális textusa még ennél is inkább sokrétű. De annak ellenére vagy éppen azért sokrétű, mert „legfelül" egy egységes birodalom képzete irányította az „ügyintézők" lépéseit, hogy a „slamperájjal enyhített abszolutizmus" országaiban az egyneműség kihívja maga ellen a helyi változatok önállóságra, egyediségre törekvését. Az akció-reakció „dialektikája", az agyonbürokratizált, abszolút pontosságra célzó ügyintézés és ennek ellentettjeként a szétszórtság, szétszóródás, szétesés látomása (például Hofmannstahl, Rilke és Ady költészetében) egyként áthatja a társadalmi gondolkodást, amelyet a világ sokszerűségére való egyszerre kétségbeesett és örömteli ráismerés jellemez.

Erősen kérdéses: milyen örökséget hagyott a Monarchia, Közép-Európa hajdani kísérlete a távoli utókorra? És ami talán még provokatívabb kérdésfölvetésnek hangzik, és sem megnyugtató, sem hiányérzetet hátrahagyó mondattal nem volna megválaszolható: vajon a mai (nevezzük mégis így!) Közép-Európa vállalja-e a közép-európai örökséget? Melyik közép-európai örökséget vállalja? Kik azok, akik vállalják, és milyen megfontolásból? Aztán kik azok, akik hallgatnak? És miről vagy minek ellenében, netán mi mellett hallgatnak? Egyáltalában: akik szavakban oly nagyon szeretnének „igazi" európaiak lenni, jobb indulatúan: azt szeretnék, ha az Európai Unió tagjaként élvezhetnék az uniós áldásokat (az uniós problémák nélkül), számolnak-e államilag, földrajzilag meg talán eszmetörténetileg „közép-európaiságukkal", vagy felejteni-feledtetni óhajtanák, ki akarnak lépni meghatározottságnak érzett szituáltságukból, ha már a kelet-európaiság bélyege (?) kitépetett személyi igazolványukból?

Nyilván ez a több részre bontott egyazon kérdés még tagoltságában sem eléggé finom, korántsem megfelelően differenciált, mivel külső és belső okokból nem eléggé határozott körvonalú. Hiszen nem válik benne el egymástól irodalom/művészet és politika. Azt nagyon kevéssé szükséges argumentálni, hogy az irodalom/művészet álom-Monarchiája, Monarchia-fikciója messze nem azonos a Monarchia bármikori politikai értékelésével; a többkulturáltságban a szükséges gondolkodásbeli-mentalitásbeli pluralitást fölmutatni képes irodalom/művészet Monarchia-szövegébe ugyan beszüremkedik a politika (a máig ható Közép-Európa-diskurzus első fogalmazói és vitatói írók voltak!), mégsem szolgál alapul, hivatkozási forrásul „gyakorló" politikusoknak, akik inkább a nemzeti hagyományból kiolvasott Európa-tudattal érvelnek (például a kereszténység védőbástyája közös toposzával), ha egyáltalában a politikán és a gazdasági érdekeken túleső terület szemhatárukba kerül. A Habsburg Monarchia „nemzeti látószögű" értelmezése valójában csak Németh Lászlónál (és talán még egy-két Németh László típusú, nem feltétlenül „politológiai" gondolkodónál) párosul egy magyar–cseh–lengyel történelmi sorsközösség, történelmi párhuzam, az írások mindenkori jelenében „tetté" váltható állampolitikai elképzeléssel, mely jelzős szerkezetben az elképzelés tetszik hangsúlyosabbnak, mint ahogy a közép-európai tervek egyikét-másikát az utópisztikus jelzővel illethetjük. A „közép-európaiság" messze nem mindegyik „közép-európai" nép nemzeti öröksége, egy 1965-ös irodalomtörténeti „KGST"-ülésszakon egy, a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok kutatásából is részét kivevő szlovák kutató jelentett be óvást az 1930-as évek magyar és Gáldi László „Dunatáj"-koncepciója ellen, benne hungarocentrikus felsőbbségi gondolatot tételezve. A kérdéssorozatra adott feleletet más tényező sem teszi nagyon könnyűvé. Míg az irodalomban és a kultúrában a közelítési-közeledési törekvések dokumentumai több szöveggyűjteményben foglaltattak össze, és negyven éven keresztül önmagában helyesen (főleg magyar) tudósok-fordítók azt keresték, „ami összeköt", mindezt ugyancsak az irodalomban és a tudományban erősen keresztezte (nem egy szomszédos nemzetnél, míg az inkább egyensúlyra törekvő magyar nézetek körvonalazódását gátolta a szomszédos népek érzékenységére figyelmeztető túlzott óvatosság) egy az előbbivel ellentétes, nem kevésbé egyoldalú kutatási projektum: nem egyszerűen a valóban létezett dinasztikus, feudális, gazdasági, politikai, nyelvi, vallási ellentétek, sőt: ugyancsak sajnálatosan létezett ellenségeskedések tárgyszerű feltárására vállalkozott a kutatás, hanem az „ős"-időktől kezdve kimutatható nemzeti autochtonitás igazolására – a másik, a más nép, nemzet mint minden baj okozója rajzával együtt. A nemzeti presztízs-szempontok érvényesítése olyan teleologikus történetírást népszerűsített, amely egyfelől valóban sérthette a szomszédos népek érzékenységét (Esterházy Péter figyelmeztetett, hogy mi is szomszéd nép vagyunk!), másfelől csak a monologikus beszéd számára kínált teret, sem a jelenségek természetes ambivalenciája, sem a hatástörténeti tapasztalat értelmezése nem említődött a hivatalosan igényelt, ám inkább a modernség korai fázisának szemléletét tartósító nacionalista narratívában. Ennek a beszédmódnak nyilván nem volt affinitása a Közép-Európa-gondolathoz; s azt igencsak hiba volna tagadnunk, hogy mára felszámolódott volna ez a típusú „elbeszélés".

Ilyen módon vetődött föl újra, hogy Közép-Európát meg kellene teremteni (az 1930-as esztendőkben hasonló kifejezések fogalmazódtak meg, még korábban Közép-Európai Egyesült Államok, „Keleti Svájc" és ehhez hasonlók körvonalazódtak egyes politikai gondolkodóknál olyan indíttatásból, amely mára sem vesztette el teljesen időszerűségét). Méghozzá közel egy évszázaddal azután, hogy a valóságos Közép-Európa területén létező államot, az Osztrák–Magyar Monarchiát (amelynek visszaállítására nyilván senki nem gondol) azért osztották föl, mivel e többnemzetiségű államból szinte valamennyi nép ki akart lépni, hogy megalkossa a maga nemzetállamát, nem utolsósorban „nyugati" mintára és jóváhagyással. Az Osztrák–Magyar Monarchia csődöt mondott, mivel nem tudta meggyőzni népeit, hogy együtt kellene maradniok, mivel, ha más nem, a gazdasági ésszerűség ezt indokolná. A Monarchia felosztása – mint ismeretes – nem vezetett el a „problémátlan" nemzetállamokhoz, ellenben tartósította, sőt: fokozta a nemzeti/nemzetiségi gyűlölködéseket; a népek önrendelkezési joga csak deklaráltatott, de 1918–21-ben nem vezettetett be (azóta sem igen!). Az utódállamok pedig örökölték a Monarchia számos búját-baját, a gazdasági előnyök nélkül. S hogy a Monarchia-szöveg alakult ugyan, de nem szűnt meg, sőt újabb színekkel gyarapodott, hogy a Monarchia-irodalmak állandó (együttérző) olvasókra lelnek, a Monarchia-szöveg kutatása újabb lendületet kapott, kulturális rendezvények pedig az egykori többkulturáltság korszerűsítésén fáradoznak, legalábbis a Monarchia, a Habsburg Birodalom, sőt még a történeti Magyarország méltányosabb megítélését is sürgethetik. Vagy annak megfontolását, hogy nem teljesen esélytelen és reménytelen a régiók Európájában egy olyan önszerveződésre nyitottság, egy olyan politikai-gazdasági-kulturális szövetkezés megtervezése és a hozzá való fokozatos közeledés-közelítés, amely markánsabb körvonalakat ad ennek a hajdan együvé kényszerült közép-európai (jellegű) együttesnek, és amely betöltheti azt a (hatalmi) űrt, amelyet ez együttes szorosabb összetartozásának hiányában egy nagyhatalom szeretne betölteni, mint ahogy Franciaország törekedett erre 1919 után, és a nemzetiszocialista Németország és a nemzeti kommunista Szovjetunió nem csak törekedett 1933, illetőleg 1945 után.

Más kérdés, hogy a „Nyugat" számára Közép-Európa valóban értékek hordozója-e, az európai hagyomány részese-e, az európai hagyomány egyik (ott kevésbé ismert) létrehozója-e. Vagy csupán „Köztes-Európa", cordon sanitaire, ütköző- és/vagy felvonulási terület? Netán olcsó munkaerő, felvevőpiac? Ugyanakkor számukra érthetetlen viszályok rosszfiúi?

             
       Jaroslav Hasek                     Miroslav Krleza

Annyira nyilván nem lehetünk naivak, ha Közép-Európa kulturális teljesítményeire hivatkozva győzködjük a „rest Nyugatot", bármily ismert Kafka vagy Freud, Dvorák vagy Bartók, az általuk nem bizonyosan lengyelként számon tartott Chopin vagy a nem bizonyosan magyarként számon tartott Liszt. A magyar 1956 vagy a cseh 1968, Nagy Imre hősi halála és a Szolidaritás megannyi harca legfeljebb (meghatott) emlékezésekre késztet, ám itt érdekek, pénzügyi feltételek, gazdasági átszervezések, „jogharmonizáció" a tárgyalások témái. Ezeknek nem lehet a közép-európai csárdás, keringő és polka a „kísérőzenéje". Ugyanakkor a Nyugatot talán az is meggondolkodtatja, mit tudnak egymással kezdeni ezek a közép-európai népek, nemzetek. Nemzeti viszályokból elegük van, megfelelőképpen problematikus Görögország és Törökország (v)iszonya, a kettészakított Ciprus. Éppen ezért Közép-Európa sorsának ügyeletes intézői egyszer már igazán tudomásul vehetnék, hogy legfeljebb stratégiai-hadászati jelentősége lehet Közép-Európának, ha maguk a vezetők sem tudatosítják a maguk számára e térség kulturális, gazdasági, politikai értékeit. Ez utóbbit például olyaténképpen, ha tanújelét adják annak, miszerint levonták a tanulságot a (közös) történelemből. Ha Közép-Európa nem becsüli azt, amit alkotott, és ami becsülésre igen érdemes, miért várja el másoktól, hogy becsülje? Többször leírtam már, hogy a térség nemzetei, népek külön-külön és együtt teremtettek figyelemre méltót, a ·vejkben ott rejtőzik a cseh kisember „európai" üzenete mellett a közép-európai prózai „zsargon", Esterházy Péternek Handkéhoz, Hrabalhoz, Danilo Kishez van nagyon sok köze, Andrzej Ku´sniewicz Monarchia-regényei egy felejtett nyelven szólalnak meg újra; de mikor ébred rá a politika, hogy a visegrádi négyes nem csupán változó intenzitású színjáték, hanem kormányoktól, pártoktól független közös érdek, mint ahogy közös érdek irodalmunk régióspecifikumainak megértése, értelmezése?

     
Sigmund Freud                  Franz Kafka