Ha Széchenyi a „legnagyobb magyar", bízvást állíthatjuk, hogy Kossuth a „legnépszerűbb magyar". Magával ragadó szónok, kitűnô publicista, aki nemcsak az értelemhez, hanem a szívhez is szólt. Kossuth a liberális reformnemzedék zömével egybehangzóan hitt abban, hogy ha a liberális polgári szabadságjogok áldását mindenkire kiterjesztik, akkor a nemzetiségi kérdés magától megoldódik, s a nemzetiségek a kapott jogokért cserébe önként és hálásan azonosítják magukat a magyar nemzeti célokkal. 1848–49 véres polgárháborúja szomorú választ adott erre a reményre, s ez a magyar politikusokat a kérdés újragondolására ösztönözte. A 49-es magyar emigráció politikusainak elképzelései közül a Kossuth nevéhez kötött elgondolás lett a legismertebb.

Kossuth még törökországi száműzetése idején kidolgozott egy alkotmánytervet (Javaslat Magyar Ország jövô politicai szervezetét illetôleg, tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására). Az 1851-ben a törökországi Kütahyában papírra vetett konstitúció az amerikai alkotmányból, a régi magyar municipalista hagyományból és az európai liberális és demokrata jogfilozófiákból egyaránt merített. A szabadság elvének feltétlen érvényesítése, a decentralizált államszerkezet és a demokratikus önkormányzatok az egyes nemzetiségek számára lehetôvé tennék, hogy azokban a megyékben és községekben, ahol többségben vannak, szabadon élhessenek nyelvi és kulturális jogaikkal.

A következetesen demokratikus és szinte a doktrinerségig liberális alkotmányterv nemzetiségi vonatkozásban nem ment túl a szabadságharc végnapjaiban tett magyar engedményeken. Kossuthénál nagyobb engedményekre hajlott több emigráns magyar politikus, így Teleki és Klapka is. A történelmi országterület sérthetetlenségének elvéhez ragaszkodó Kossuth tervezete így a román vagy szerb tárgyalófeleknél nem jelenthetett akkora vonzerôt, hogy a valós politikai hatalom nélküli száműzöttel komolyabb politikai szövetséget kössenek.

A Habsburgok uralmát megrengetô 1859–1861-es válság véget vetett a magyarországi önkényuralomnak. Az itáliai vereségek után Bécs többször, többféle formában kinyilvánította megegyezési szándékát, bár természetesen egyik ajánlat sem biztosított annyi jogot, mint amennyit a kedvezô nemzetközi helyzet 1848-ban. Deák Ferenc 1861-tôl már nem volt eleve minden kiegyenlítés ellen, de csak mindkét felet kielégítô megoldást volt hajlandó elfogadni. Kossuth azonban az 1849-ben trónfosztott dinasztiával minden alkut eleve elutasított. Neve és tekintélye jó darabig elegendô volt ahhoz, hogy ez az inkább negatív program is sokak által követett politika lehessen, de egyre inkább szükségessé vált, hogy Kossuth kifejtse: mi az az alternatíva, amelyet szerinte követni kell?

Egy titkos olasz diplomáciai akció keretében 1862 tavaszán Kossuth kidolgozott egy tervezetet, mely – minden bizonnyal félreértés következtében – megjelent a milánói L’ Alleanza című újságban (Dunai szövetség). Ezután Kossuth levelet intézett a szerkesztôhöz, és magyarázó szöveget jelentetett meg a lapban, melyben részben elhatárolta magát a félkész és nem teljesen saját maga által írt szövegtôl, részben azonban további magyarázatokkal és kiegészítésekkel látta el, hangsúlyozva, hogy a tervezethez hasonló módon képzeli el ô maga is a kibontakozást (Felvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához).

A szöveg Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia szövetkezésére hívott fel, és a létesítendô konföderáció közös ügyeit szövetségi parlament és kormány intézné, minden évben egy másik tagállam fôvárosát választva székhelyül. A helyszínt biztosító ország államfôje lenne egyúttal a konföderáció vezetôje is abban az évben. A szövetség hivatalos nyelvérôl maga határoz, de a késôbbi magyarázatban Kossuth a franciát nevezte meg lingua francaként. Az egyes, szabad akaratukból szövetkezô államok belsô alkotmányát a korábbi alkotmánytervnek megfelelô szellemben képzelte el. Az eredeti szövegben Kossuth minden korábbi és késôbbi nyilatkozatánál messzebb menô engedményeket tett a magyar történelmi állam területi egysége rovására: elképzelhetônek tartotta, hogy Erdély (népszavazás útján) teljesen önálló állam is lehet, melyet csak perszonáluniós kapcsolat fűz Magyarországhoz.

A magyarázó és helyreigazító szövegben Kossuth Erdély kérdésében visszakozott: a teljes különválást már nem tartotta megengedhetônek, legfeljebb az 1848 elôtti különigazgatásig volt hajlandó elmenni. A szerbeknek felajánlotta, hogy – akár egymástól távolabbi községekbôl is – két szerb többségű megyét alakítsanak ki. Egyébiránt élesen ellenezte, „hongyilkosságnak" minôsítette Magyarország etnikai autonóm területekre felbontását. A horvátok számára felajánlott különválási jogot továbbra is fenntartotta, a Muraköz és Fiume hovatartozásának eldöntésére pedig nemzetközi döntôbíróságot javasolt.

Láthatjuk tehát, hogy Kossuth a (szűkebb) Magyarország területi sérthetetlenségének elvével csak egy rövid pillanatra szakított, különben mindvégig ragaszkodott hozzá. Magyarország alkotmányos életének demokratikus és decentralizált önkormányzatokra épülô új szerkezetét azonban ô vázolta föl a legkoherensebben.

Kossuth szerint a demokratikus és decentralizált Magyarország önmagában is megáll, de azért külpolitikai szövetségest is ajánlott – a balkáni kis államokat, eleve elutasítva a magyar történelem hagyományos orientációját, a Habsburg-német irányultságot. Kossuth szerint ugyanis a Habsburgok mintegy „eljátszották jogaikat", a dinasztia annyira egybeforrott a Zsarnoksággal, hogy nem lehet valós alternatíva a Szabadság híveinek. Másfelôl, és ez a fontosabb, Kossuth hosszabb távon mindenképpen a nemzetekfeletti Habsburg-monarchia meggyengülésével számolt; szerinte a jövô a kis nemzeteké, így velük érdemesebb szövetkezni.

Ezzel együtt a Dunai Konföderáció terve számos bizonytalansági tényezôt hordozott magában. Amit Kossuth engedményként kínált, az a románoknak, szerbeknek kevés volt, a magyaroknak pedig túl sok. Kossuth adós marad a válasszal, hogy honnan veszi azt az erôt, amely kivívja a szabadság diadalát. Külpolitikai tájékozódását alapul véve Ausztria külpolitikai ellenfeleire, fôleg Franciaországra és az egységesülô Itáliára gondolhatunk. Arra azonban nem tért ki, hogy mit szólna a franciák közép-európai térnyeréséhez Anglia vagy Oroszország…

De feltételezhetô volt-e legalább az, hogy az érintett népek elfogadják a tervezetet? Kossuth – a magyarok nevében, számítva azok beleegyezésére – lemondott a hatalom igen jelentôs hányadáról, hogy azt demokratikusan megossza a nemzetiségekkel, illetve a szomszédokkal. Feltételezhette-e, hogy a magyarok nagylelkűségét a másik fél hasonló gesztusokkal viszonozza, s nem akarnak inkább saját területi uralmat kialakítani? Maga Kossuth is kénytelen volt megállapítani, hogy a két román fejedelemség egyesülése óta a román irredenta egyre erôsebb. A szlovákok éppen 1861-ben nyújtották be követeléseiket a saját tót tartomány, az Okolie megszervezésére. Éppen az egyik fô szerb tárgyalófél, Gara‰anin volt az, aki tízegynéhány évvel azelôtt papírra vetette az elsô nagyszerb tervet. Nem sok remény volt arra, hogy a partner fo- gadókészsége eléri a szükséges szintet…

És ami talán a legfontosabb: Kossuth nem volt képes garantálni tervének a legkisebb magyar támogatást sem. Amikor a milánói lapból Magyarországon is ismertté vált a koncepció, a magyar politizáló közvélemény egyöntetű elutasítással fogad- ta. Ha Kossuth nem határolódik el legalább részben a tervtôl, akkor az népszerűségének jelentôs csökkenését is maga után vonta volna. Mert honnan táplálkozott Kossuth politikai népszerűsége? Egyfelôl abból, hogy a parasztság az ô személyéhez kötötte a jobbágyfelszabadítást. Másfelôl pedig abból, hogy a szabadságharcban Kossuth volt a nemzet küzdelmének vezetôje. A magyar nemzeti önképben a dicsôséges szabadságküzdelem pedig a nemzeti egységesülés legnagyobb eseménye volt, így annak vezére a magyar nemzeti célok letéteményesévé válhatott. A Duna-konföderáció terve egyáltalán nem illet bele a Magyarországon élô Kossuth-képbe, hiszen a Béccsel szemben hajlíthatatlan és meg nem alkuvó hôs most egyszerre éppen azokkal a „rácokkal" és „oláhokkal" akarta a nemzetet összebékíteni, akik 48/49-ben ugyanolyan ellenségek voltak, mint a „németek" vagy a „muszkák". Vagy talán még azoknál is rosszabbak. Hiszen míg a császári hadseregben lehettek Palvicz Ottók, míg a cári hadvezetés közismerten lovagiasan bánt a legyôzött honvédtábornokokkal, addig a szerb és román parasztokról csak a nemesi kúriák feldúlása, Nagyenyed barbár elpusztítása és a délvidéki etnikai tisztogatás képe maradt fenn a magyarokban.

Nem csoda hát, ha az emigrációval rendszeres kapcsolatot tartó liberális Podmaniczky Frigyes ezt írta naplójába: „az efféle kiáltványok útján tereltetnek az emberek a bécsi Reichsrath környékébe, mert ha már Reichsrathba kell minden áron mennem, csak inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a ráczok közé". A Magyarországon élô politikusok számára a Béccsel való megegyezés lehetôsége ugyanolyan járható út volt, mint a megegyezés a nemzetiségekkel. Sôt, a hagyományoknak és a kulturális vonzódásnak jobban meg is felelt. Ha már egyszer úgyis fel kell adni a magyar szuverenitás teljességét, akkor inkább egy stabil, százados múltú, tekintélyes dinasztia európai nagyhatalma kedvéért tegyük ezt, mint valami frissen létrejött, ingatag és forradalmi balkáni szövetségnek – érvelhettek.

Kossuth tervét a mai kor embere általában dicsérni szokta. Kiemeli tagadhatatlan demokratikus vonásait; hangsúlyozza, hogy számos elôremutató elemet tartalmazott, és a késôbbi korok erkölcsi példaként hivatkozhattak rá, erôt meríthettek belôle. Esetleg felsóhajt: „Milyen kár, hogy nem hallgattunk rá!…" Kossuth demokratikus és liberális logikája ma határozottan vonzó. Ellenfeleinek hatalom- és erôcentrikus, nacionalista gondolkodása pedig inkább taszító sokak számára.

De nem Kossuth mondta-e, hogy „a politika az exigentiák tudománya"? Ahol az érdekek és eszmék megvalósítását mindig csak a rendelkezésre álló lehetôségek függvényében szabad szemlélni? Hiába tartjuk szépnek, igaznak az emigránsok eszméit, ha egyszer esélyük sem volt azok megvalósítására. Hiába jelentjük ki, hogy Kossuth logikája „haladó", „elôremutató" és demokratikus, ellenfeleié pedig „nacionalista", „reakciós" és „erôszakos", ha egyszer a kor logikája is nacionalista és erôszakos volt. Márpedig egy politikusnak nem az utókor elismerését kell kivívnia, hanem az adott pillanat lehetôségeit kell kihasználni, a kor viszonyai által diktált körülmények között kell megvalósítania elképzeléseit. Ha erre képtelen, akkor tervei csak utópiának nevezhetôk, még ha szép utópiáknak is. És ha megvalósítható politikai programok helyett csak szép utópiákat gyárt, akkor lehet vátesz, „élô lelkiismeret", „erkölcsi nagyság", de politikusnak nem nevezhetjük többé.

Ifj. Bertényi Iván

Az egy nemzetiséghez tartozó honpolgárok nemzetiségi érdekeik elômozdítása végett társaságba állnak községenkint, képviselet útján kerületi egyleteket képezendenek, s a kerületeket egy köz nemzeti egyletbe összeforrasztandják; adnak magoknak olly szerkezetet, a mint nekik tetszik; választanak nemzeti fônököt, címezendik ôk vajvodának, hospodárnak, a mint tetszik; egyesítendik, ha úgy tetszik, nemzeti társas egyletükkel egyházuknak, iskoláiknak kormányzatát; csinálnak magoknak szabályzatokat, kormányozandják egyletüket ezen szabályok szerint, szóval társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodandanak mind azon erkölcsi s társas érdekek elô mozdításáról, miknek öszvegét „nemzetiségnek" nevezzük. Ezen egyesületnek nincs semmi köze az állammal, s az államnak nincs semmi köze ô vele. Az állam nem kíván tölle egyebet, mint hogy gyűlései nyilvánosak legyenek.

A község szabad és független községi ügyeinek igazgatásában. Szerkezete a közszavazat (suffrage universel) sérthetlen jogára van alapítva. […] Minden község idôszakonkint maga határozza meg, milly nyelven viendi a községi igazgatást; jelentéseit, levelezéseit a megyéhez, kérelmeit a kormányhoz, törvényhozáshoz azon nyelven intézi; válaszokat, határo- zatokat a megyétôl s megye útján a kormánytól azon nyelven veszen, mellyet a megye magára nézve megállapított, de ha ezen nyelv nem ugyan az volna, melly a községé, a megye hasábosan fordítást fog közleményéhez csatolni. Azonban az alkotmány biztosítja a kevesebbség számára egyénenkint azon jogot, hogy panaszt, kérelmet a községhez saját nyelvén intézhessen s a községi bírák elôtt magát saját nyelvén védhesse. A községi nevezet mellôzhetlen feltételei közé tartozik a legalább is egy elemi község-iskola alapítása. […] Ezen iskola a község igazgatása alatt áll. Annál fogva a tannyelvet is a község határozza meg. De a tanítási és tanulási szabadságot biztosítja az alkotmány. […] Minden egyes ember is joggal bír iskolát nyitni (nyilvánossági ellenôrség alatt), s mindenkinek joga van iskolát választani. […] A kormány a községgel egyenesen nem közlekedhetik, a községhez egyenesen nem intézhet rendeleteket. Az illetô megye útján kell ezt tennie. Ez szükséges, miszerint a község oltalmazva legyen a kormány részérôli minden kényuralom ellen.

A megyék számát s határait a törvényhozás határozza meg. Ha csak fontos ok nem forog fen, a historiai felosztást nem tanácsos változtatni. […] A megye áll a megyebeli községek által közszavazat útján választott képviselôkbôl, kik azonban megbízóik által mindig visszahívhatók. A megyei közgyűlés a választás utáni elsô összeüléskor többség által elhatározza, minô leszen a megyei közigazgatás nyelve a jövô választásig. Azon fog levelezni a kormánnyal (ha azon nyelv nem a magyar, magyar fordítást is ragasztván hozzá), s a kormánytól is hasonló módon veszen feleletet s rendeleteket. Eredetinek mindig azon szöveg vétetik, melly a megyének hivatalos nyelve. De a kevesebbség jogának itt is, mint a községben, tiszteletben kell tartatni. Mindenki szólhat saját nyelvén a megyei gyűlésekben, s panaszokban, kérelmeknél, ügyvédletnél a megye, megyei tisztviselôk s megyei bíróságok elôtt kiki saját nyelvét használhatja. A megyének a bíróságok számára tolmácsokról gondoskodni kötelessége.

Minden megye tartozik legalább is egy másod (megyei) [közép]iskolát alapítani s fenntartani vallásra való tekintet kizárásával. Az abbani tannyelvet a megye gyűlés határozza meg. A megyében honos minden nyelvnek azonban taníttatni kell azoknak számára, kik egyben vagy másban résztvenni akarnak (az az nyelv tanítás obligativ, de nyelv tanúlás optativ).

A törvényhozó hatalmat az országgyűlés gyakorolja. Az országgyűlés két házból áll. A népképviselôk házából s a senatusból. A népképviselôk közszavazat útján választó kerületenkint választatnak. A senatus tagjait pedig a megye gyűlések választják. Minden megye két senatort küld. Népképviselôk és senatorok küldôik által visszahívhatók mindenkoron. […] A törvényhozás tagjai az ország lakossai által beszélt akár melly nyelven szóllhatnak az országgyűlési tanácskozásokban. Az országgyűlési jegyzôkönyvek magyarúl vitetnek. De a törvényeknek az országbeli községek által elfogadott minden nyelven ki kell hirdettetni. Ha kétség támad a szöveg értelme iránt, a magyar szöveg tekintetik hitelesnek.

[Az alapjogok] biztosítása tekintetébôl egy alkotmányôrszék leszen felállítandó, melly a törvények kihirdetése elôtt azokat alkotmányos szempontból átnézi s kijelenti, alkotmányosak e vagy nem? Semmi törvény nem hirdettethetik ki a nélkül, hogy ezen magas bírói hatóság kijelentené, hogy semmi sincs benne, a mi az alkotmánnyal ellenkezik.

Horvát s Tót Országok Magyar Országnak nem részei, hanem társai. Ha ezen országok Magyar Országgal historiai kapcsolatukat hajlandók feltartani, igazságosnak vélem, hogy belkormányzatukra nézve minden kigondolható tekintetben a magyar kormánytól s törvényhozástól tökéletesen függetleneknek ismertessenek el. Köztük s Magyaroszág között csupán s valódilag társas kapocs létezzék, s a közös törvényhozás s a fô kormány hatósága reájok nézve csak azon ügyekre legyen szorítva, mellyek úgy ôket, mint Magyarországot közösen érdeklik. […] Én alig tudok mást, mint a honvédelmet szárazon és vízen, a külhatalmakkali viszonyt, a vámügyet, kereskedési rendszert s közös érdekű fô közlekedési vonalokat a tenger felé. […] Ha azonban megunták a 600 éves kapcsolatot, …legyen úgy, ha úgy akarják, én kész vagyok azt is elfogadni. […] Ez esetre csak a következô pontokbani megegyezést vélem szükségesnek; a) hogy horvát, sclavon s (ha hozzájuk csatlakoznának) dalmát atyánkfiai – akár mi országlási formát fogadnak is el – az osztrák házból magoknak fejedelmet ne válasszanak; b) kereskedelmi szerzôdés köttessék, költsönösen a szabad transitust biztosító; c) Fiuménak szabad választás adassék, Magyar vagy Horvát Országhoz akar e tartozni, vagy pedig mind kettônek közös garantiája alatt (a hajdani „Hanza" példájára) független szabad város és kikötô lenni; d) Pétervár[ad]… vagy Magyar Országnak maradjon, vagy pedig meghatározandó számban közös várôrséget kapjon.

Erdély nem jô olly tekintetbe, mint Horvát Ország. Az sem nemzetiség tekintetében nem egy compact külön nemzet, sem territorialis és historiai tekintetben nem külön társas ország, hanem Magyar Országnak elszakasztott s 1848-ban közös akarattal ujjon egyesült része. Erdélyi nemzetiség nem létezik. Itt tehát nem arról lehet szó, hogy az erdélyi nemzetiségnek (mely nem létezik) Magyarország ellenében biztosítást keressünk, hanem hogy az Erdélyben lakozó nemzetiségek egymás irányában magokat biztosítva érezzék. (1851)

* * *

Azon országok mindenkép sajátlagos viszonyai, melyek a Kárpátok és a Duna, a Fekete és az Adriai tenger közt feküsznek, nagyon megnehezítvén egy egységes állam alakulását, kívánatos, hogy az e tájakon elterülô régi történeti államok egymással szövetségre lépjenek, melyet „Dunai szövetség"-nek lehetne nevezni. A közösen érdeklô tárgyakon kívül, miket a szövetségi hatóság intézne, minden állam törvényhozása, igazságszolgáltatása és közigazgatása teljesen független lenne. … Az új közjogi rend alapja a dunai tartományokban az egyes népek szabad beleegyezése volna, akár egy törvényalkotó gyűlés, akár az általános szavazat alakjában. Így például Erdély lakói általános szavazattal fognák eldönthetni, vajjon hazájuk egy legyen-e Magyarországgal? vagy legyen politikailag egyesülve Magyarországgal, közigazgatásilag pedig különválva attól, vagy végre csak szövetségben legyen Magyarországgal és a többi szövetséges állammal, mint maga is autonom állam, teljes egyenlôségi alapon? Részemrôl csak egy föltételt kötnék ahhoz, ha Erdély autonom állam s a szövetségnek, mint ilyen, kívánna tagja lenni; azt tudniillik, hogy Erdély és Magyarország közt personalis unio létezzék a közös fô személyében. … Az esetre, ha a keleti kérdés a keresztyén népek függetlenségével találna megoldatni, kívánatos, hogy Szerbia s a többi délszláv országok szintén belépjenek a dunai szövetségbe, mely esetben a Kárpátoktól a Balkánig terjeszkednék s állana: Magyarországból, Erdélybôl, Romániából, Horvátországból s a netán Szerbiához csatolandott tartományokból stb.

Közösen érdeklô ügyek lennének: a szövetségi terület oltalma, a külpolitika, a külképviselet, a kereskedelmi rendszer, oda értve a kereskedelmi törvényhozást, a vám, a fô közlekedési vonalak, a pénz, a súlyok és mértékek. … A törvényalkotó gyűlés fogja eldönteni azt is, vajjon a szövetségi gyülekezet (parlament) csupán egy kamarából álljon-e avagy kettôbôl, mint az amerikai Egyesült-Államokban. Utobbi esetben a képviselôház választatni fog, az egyes államok népességi aránya szerint. A senatusban a nagy és kis államok egyenlô számú tagok által lesznek képviselve, a miben a kisebb államokra nézve kitűnô garantia rejlik. A végrehajtó hatalmat egy szövetségi tanács gyakorolja. […] A szövetség hivatalos nyelve fölött a törvényalkotó gyűlés fog határozni. – A végrehajtó, úgy a törvényhozó hatalom gyakorlatában minden tag saját anyanyelvét használhatja. A szövetségi hatóság székhelye váltakozva majd Pesten, majd Bukarestben, egyszer Zágrábban, másszor Belgrádban lesz. Azon államnak, a hol a szövetségi hatóság tartózkodni fog – feje lesz egyidejűleg a szövetségi tanácsnak és a szövetségnek is ideiglenes elnöke. Minden egyes állam otthon oly alkotmányt ad magának, a minô érdekeivel leginkább megegyezik, természetesen azon föltétellel, hogy ez alkotmány elvei a szövetség által szentesített elvekkel ne ellenkezzenek. (1862)