Európai Utas

AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
TIZENEGYEDIK ÉVFOLYAM ELSŐ SZÁM
39.


Olasz Lajos

Szabadság, egyenlőség és nemzetiségi eszme

Eötvös József nemzetiségpolitikai nézetei

Számos kortársához hasonlóan Eötvös József is 1848-ban szembesült elôször a hazai etnikai mozgalmakkal és a nemzetiségi jogok kérdése körül kiélezôdô politikai ellentétekkel. Az elsôk között ismerte fel, hogy a társadalmi átalakulás sikere nagymértékben függ az országban élô különbözô népcsoportokkal való együttműködés, érdekegyeztetés megvalósításától. A Batthyány-kormány vallás- és nevelésügyi minisztereként beterjesztett népiskolai törvényjavaslatában viszonylag széles lehetôségeket kívánt biztosítani a nemzetiségek anyanyelven történô okatásához. Javaslata azonban komoly ellenállásba ütközött az alig néhány éve megszerzett nyelvi hegemóniához ragaszkodó kortársai részérôl.

Önkéntes emigrációjában, 1848 ôszétôl teoretikus igénnyel elemezte a nemzetiségi kérdés számos vonatkozását. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című híres művében – szakítva Herder organikus nemzetszemléletével – a nemzeti identitás kialakulását és az etnikai konfliktusok forrását a társadalmi fejlôdés történeti folyamataiban kereste. A megoldást az egyéni szabadságjogok és a különbözô (községi, tartományi) „egyediségek" érvényesülésének teret adó alkotmányos állam képében vázolta fel. Ez az állam az egyes nyelvi nemzetek törekvései feletti, össztársadalmi érdekeket, célokat képviseli. Korlátozza bizonyos mértékig egyes nemzetiségei szuverenitását, de éppen ezzel biztosítja valamennyiük számára a közös államban elérhetô legteljesebb egyenlôséget és szabadságot. A hatalmi centrumok pluralitása és a negatív szabadság constant-i elveinek érvényesülése révén a nemzetiségek sajátos kulturális törekvései is megfelelô mértékben megvalósíthatóvá válnak.

Ez az elméleti megközelítés jelent meg az 1850-ben kiadott Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúságáról című röpiratában is, melyben a nemzetiségi kérdés aktuálpolitikai összefüggéseit vizsgálta. Munkájában tényként fogadta el Magyarország különállásának felszámolását, és a jövô realitásaként egy centralizált birodalmi struktúra kiépítésével számolt, ahol Magyarország csak egyike az azonos helyzetben lévô koronatartományoknak. Mind elméleti, mind gyakorlati szempontból elhibázottnak ítélte azonban, hogy a népfelség elvére épülô állampolgári jogok körén kívül külön nemzetiségi jogok törvénybe iktatására vagy nyelvi megoszlást követô közigazgatási határok kijelölésére kerüljön sor. Ezen az alapon bírálta Bécs nemzetiségpolitikai terveit, de egyben Palack´y föderációs elképzeléseit is.

Eötvös felfogásában az Európát korábban megosztó származási, vallási ellentétek már elveszítették jelentôségüket, s a keresztény civilizáció értékrendjében, valamint a liberalizmus társadalmi-politikai törekvéseiben megragadható egységes európai fejlôdési trendet most nyelvi, etnikai szegregációs folyamatok zavarják meg. A népeket a kulturális különbözôségre és a nyelv prioritására épülô nemzetfelfogás fordítja szembe egymással. Eötvös elveti a már Montesquieu által megfogalmazott és Magyarországon is sokak által idézett nézetet, mely a nemzetet az anyanyelvvel azonosítja. „Nem nyelvében él a nemzet" – hangsúlyozza, a nyelv csak egyik, és nem is mindig a legmeghatározóbb eleme a nemzeti identifikációnak. A nyelvi alapon követelt nemzetiségi jogok lényegüket tekintve ugyanolyan kiváltságoknak tekintendôk, mint a nemesi privilégiumok. Bármilyen származáshoz kötött elôjog azonban alapvetôen ellentmond az európai fejlôdés tendenciájának, az állampolgári szabadság és jogegyenlôség eszméjének, vagyis végsô soron a népfelség elvének.

Maguk a nemzetiségi mozgalmak természetüknél fogva mindig a politikai befolyás megszerzésére irányulnak. Nem a szabadság és egyenlôség elvont ideái, hanem a territoriális etnikai hegemónia mozgatja ôket. Eötvös véleménye szerint minden nemzeti törekvés „alapja a felsôbbrendűségnek érzete, célja az uralkodás". Így a Habsburg Birodalomban jelentkezô nemzetiségi mozgalmak csak akadályozzák, megnehezítik a birodalom alkotmányos átalakítását. A történelmi jogon alapuló tartományi szerkezet nyelvi határok szerinti átalakítása, a nemzetiségi kiváltságoknak a polgári szabadságjogok elé helyezése pedig szükségképpen erôsödô abszolutizmushoz vezet.

A nemzetiségi jogok megfelelô biztosítása, az etnikai konfliktusok kezelése tehát csak egy konszenzusos érdekhierarchia következetes érvényesítésével valósítható meg. Ennek legfelsô szintje az erôs és egységes, alkotmányos állam tevékenysége, a Reichstag működésében megtestesülô összbirodalmi célok megvalósítása. Ezt követheti a történelmi jog által legitimált politikai nemzetek sajátos törekvéseinek érvényre jutása, a belügyekre nézve autonóm tartományi gyűlések tevékenysége által. Végül a nyelvi-kulturális alapon megfogalmazódó nemzetiségi igények érvényesítése következhet, melyhez az állampolgári jogegyenlôség megfelelô keretet biztosít. Ezeknek azonban mind a történeti jogra alapozó nemzeti célok, mind az összbirodalmi érdekek mindenkor határt szabnak. Éppen ezért a nemzetiségek igényeit nem „pozitív" kollektív jogok törvénybe iktatásával kell kielégíteni, hanem az állampolgári szabadság és egyenlôség kiterjesztésével, az etnikai diszkriminációt kizáró „negatív" jogok megfogalmazásával. Ebben az esetben a nemzetiségi törekvések az egyes egyének személyes szabadságán keresztül megfelelô módon érvényesülhetnek.

Az 1850-es évek végén kibontakozó birodalmi válság, az abszolutizmus működési zavarai, a külpolitikai kudarcok és a magyar alkotmányosság helyreállítását sürgetô politikai fellépés hatására változások következtek be Eötvös nemzetpolitikai nézeteiben, mindenekelôtt Magyarország és a birodalom közjogi viszonyának megítélésben. Az 1859-ben kiadott Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című művében a birodalmi centralizációval szemben már az alkotmányos föderalizmus bevezetése mellett érvelt, ahol az egyes országrészek egyenlô jogokkal rendelkeznének, kormányzati formájuk azonban a helyi viszonyaiknak, történeti és közjogi hagyományaiknak megfelelôen eltérôen alakulna. A politikai helyzet gyors változása nyomán azonban hamarosan ennél is tovább lépett, és az 1861-ben megjelenô Magyarország különállása… című munkájában már egy dualista államszerkezet kialakítását sürgette, aminek nemcsak a birodalom alkotmányos átszervezése, hanem az egész régió stabilitása szempontjából meghatározó jelentôséget tulajdonított.

A nemzetiségi jogok szerepével, érvényesítési lehetôségeivel kapcsolatos nézetei viszont alapvetôen nem változtak, inkább csak bizonyos hangsúlyeltolódások jelentkeztek. Az 1861-es országgyűlés idôszakában készülô nemzetiségi törvénytervezet kidolgozásában Eötvös tevékeny részt vállalt, és igyekezett mind a magyar, mind a nemzetiségi igényeknek megfelelô kompromisszumot megfogalmazni. A tervezet szerint az országban élô népek valamennyien tagjai az egy és oszthatatlan magyarországi politikai nemzetnek, amely azonban nem azonos a nyelvi értelemben vett magyar nemzettel. Kulturális téren minden itt élô nép teljes egyenjogúságot kell hogy kapjon. A magyar nyelvet nem tekintenék kizárólagos államnyelvnek, legfeljebb az ügykezelés nyelveként, praktikus okokból közvetítô szerepet játszana. Az új nemzetiségpolitika két alapelvre épülne: az ország önállóságának és területi sérthetetlenségének szavatolására, illetve a nemzetiségek nyelvi, kulturális igényeinek a polgári szabadságjogokon keresztül történô, minél szélesebb megvalósítására.

A külsô és belsô okok miatt egyaránt sikertelenül végzôdô alkotmányozási kísérlet után Eötvös 1865-ben foglalta ismét össze nemzetiségpolitikai nézeteit. A nemzetiség kérdés című művében a szabadság és egyenlôség elve mellett a nemzetiségi eszmét nevezi a korszak legmeghatározóbb tényezôjének. A nemzeti gondolat végsô soron az európai civilizáció és társadalmi haladás terméke, a liberalizmus szabadságeszméjének egy sajátos szférában való megjelenése, amely azonban politikai mozgalommá válva a közép-európai valóságban elszakad, sôt szembe kerül saját immanens lényegével. A nemzeti identitást meghatározó tényezôk közül a Magyarországon együtt élô népeket csak a nyelvi különbözôség választja el. A történelmi hagyományok és a jelen kor gazdasági, társadalmi érdekei – melyeket Eötvös szintén a nemzeti önazonosság-tudat meghatározó elemeinek tekint – azonban sokkal inkább összekötik ôket egymással. Ebben a helyzetben a nemzetiségekkel való megegyezés alapját az alkotmányos berendezkedés és a polgárok személyes szabadságában megnyilvánuló jogegyenlôség adhatja. Eötvös szerint a nemzetiségek számára is megfelelô megoldást jelent a 48-as törvények következetes érvényesítése és a helyhatósági autonómia biztosítása. Az etnikai törekvéseknek a polgárjogokon keresztül történô megvalósítása elôsegítheti a kétféle kötôdés, a nemzetiségi és állampolgári elkötelezettség harmonizációját, a politikai nemzet és a nyelvi, kulturális nemzet fogalmában megtestesülô közösségi célok összehangolását.

Eötvös a nemzetiségekkel való megegyezést igyekezett érzelmektôl mentes, racionális alapra helyezni. Világosan látta, hogy az együttműködéshez mindkét félnek engedményeket kell tennie. „Nem tagadom, hogy a nemzetiségeknek adott teljes szabadság e hazát veszélyekkel fenyegetheti; de nem akarom kikerülni e veszélyeket oly eszközök által, melyeknek következései még veszélyesebbek" – írta nagy politikai bölcsességgel és elôrelátással. Elképzeléseinek megvalósításához azonban nem talált megfelelô szövetségeseket. A kiegyezést követô magyar kormánypolitika korántsem vezetett be olyan széles körű polgári szabadságjogokat, amelyekkel az etnikai konfliktusok is talán enyhíthetôk lettek volna. Ugyanakkor a nemzetiségi elit sem fogadta el az állampolgári jogokon keresztül történô érdekérvényesítés elvét, hanem valamilyen formában a területi autonómia megvalósításának lehetôségeit kereste. De talán az volt Eötvös József legnagyobb tévedése, amikor azt remélte, hogy a következô években a nemzetiségi kérdés megvitatásakor, a döntések meghozatalakor a magyar és a nemzetiségi politikusok részérôl a józan belátás, a racionális mérlegelés, a kiegyezést keresô kompromisszumkészség érvényesül majd.

Olasz Lajos

Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúságáról (1850)

A népek különállásának okai közül csak egy létezik még, mely a népek sokoldalú érintkezésének mostanáig ellenállt, és nem is látszik alkalmasnak arra, hogy általa megsemmisíttessék, és ez: a nyelvek különfélesége.

Ámde a nyelv önmagában még nem nemzet, csak a nemzet megtartására szolgáló eszközök egyike, s minthogy az egyik népet a másiktól elválasztja, lehetôvé teszi számára, hogy ily módon bizonyos fokig önállóan fejlôdjék; de a nemzet mégsem a nyelvben létezik, hanem éppen ebben az önálló fejlôdésben, és ezt a fejlôdést a nyelvek különfélesége manapság kevésbé biztosítja, mint valaha. […]

Minden nemzeti törekvésnek ugyanaz az alapja, valamennyinek ugyanazon célja van.

A nemzeti érzelmek alapja az a meggyôzôdés, hogy egy bizonyos néphez tartozni dicsôség, mivel az szellemi vagy erkölcsi tulajdonságokban másokat felülmúl, és hogy ez a magasabbrendű adottság már vagy a múltban bebizonyosodott, vagy arra hivatott e nép, hogy azokat a jövôben bebizonyítsa.

A cél: egy nép ezen magasabbrendű adottságait mindenekelôtt a népben szunnyadó erôk kifejlesztésével teljes mértékben érvényre juttatni, hogy azzal azután az ôt megilletô uralmat más népek fölött biztosítsák.

Minden nemzeti törekvés alapja felsôbbségének érzete, célja az uralkodás. […]

A nyelvek keveredése az osztrák monarchiában oly mértékű, hogy a nevükben támasztott nemzetiségi egyenjogúság követelménye még akkor sem elégíthetô ki, ha minden egyes közösségnek az önálló fejlôdés olyan keretét biztosítanák, amely az állam egységével még összeegyeztethetô: sôt minthogy a többség uralma oly mértékben kényszerítô erejű, amekkora hatáskörre terjed, így ott, ahol a különbözô nyelvű lakosság egyazon közösségben él együtt, a kisebbség jogait a többség támadásaival szemben úgy kell megvédelmezni, hogy számukra – éppen nyelvi tekintetben – az iskolákban, a testületekben minden lehetséges személyi szabadságot megadnak.

Miként a különbözô vallásoknak, az egyazon államon belül élô különbözô nemzetiségeknek is csak az egyén személyes szabadságával lehet azonos jogokat nyújtani. A reformáció véres harcainak oka éppen az, hogy ezen igazságot képtelenek voltak belátni, és azon voltak, hogy az államon belül ne az egyénnek, hanem a vallásoknak, mint egésznek, biztosítsanak jogokat. – Ahol az egyének egyenjogúságát biztosítja az alkotmány, ott a nemzetiségi egyenjogúság kérdése elvesztette gyakorlati jelentôségét. Ahol mindenki, bármely nemzethez tartozzék is, jogaiban egyenlô a többivel, ott egyetlen nemzetiség sem tekinthetô az állam kivételezettjének.

A nemzetiségi kérdés (1865)

Jelen korszakunkra fordítván figyelmünket, három eszmét találunk, mely arra elhatározó befolyást gyakorol: a szabadság, az egyenlôség, s a nemzetiség eszméjét, s minthogy korunk törekvése – a szabadság és egyenlôség létesítése után csak mint egy régen megkezdett mozgalomnak folytatása tűnik fel: tulajdonképp a nemzetiségi eszme az, mely a legújabb kornak sajátos jellemét adja.

S mi hát e nemzetiségi eszme vagy érzés, mely határtalan lelkesedéssel fökaroltatva, napjainkban annyi küzdelemre ád alkalmat?

A nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámú emberek között – múltjok emlékei, jelen helyzetök s mi ezekbôl foly, érdekeik és érzelmeik közössége által támad. […]

A jogegyenlôségnek elvét feltartva s ragaszkodva közigazgatási szerkezetünkhöz, az állás, melyet az egyes nemzetiségek az országban elfoglalnak, csak saját akaratunktól s azon szabadságtól függ, mely a helyhatósági életnek hazánkban biztosíttatik; s e feltételek alatt a nemzetiségek teljes kielégítése csak az idô kérdése lehet, mely, midôn a szenvedélyeket lecsillapítja s az egyes követeléseket azon mértékre redukálja, melyben azok az ország érdekeivel és mások méltányos igényeivel megférnek: egyszersmind meg fogja gyôzni e haza minden nemzetiségeit, hogy mindent, mi ezen határok közt elérhetô, elértek. […]

…ha hazánk helyzetét, korunk vívmányait s az egyes nemzetiségek valóságos kívánatait vesszük tekintetbe, azon meggyôzôdéshez jutunk, hogy az ország területének s minden hivatalainak a nemzetiségek közötti felosztása, mely némelyek által a nemzetiségi súrlódások megszüntetésére indítványoztatik, csak új komplikációkat, csak a létezô ellentétek még élesebb kiválását vonná maga után, hogy mindezen okoknál fogva: a nemzetiségi kérdés megoldása hazánkban csak az egyéni szabadságnak kiterjesztése s alkotmányos önállásunknak fenntartása által eszközölhetô, s hogy a nemzetiségi egyenjogúság praktikus kivitelére, melytôl e kérdés végleges megoldása függ, hazánkban csak az 1848-i törvények becsületes végrehajtása s az kívántatik, hogy közigazgatási szervezetünkben az önkormányzás elvéhez ragaszkodjunk. n


Copyright© Európai Utas-2000