A Lyoni Operaház volt igazgatója, Jean-Pierre Brossmann felkérésére (ma a párizsi Chatelet direktora) megszületett mű szövegkönyvét a zeneszerzô írta Claus H. Henneberggel közösen. Az opera ôsbemutatója 1998 márciusában volt Lyonban Kent Nagano és Eötvös Péter vezényletével, majd rövidesen műsorára tűzte több nagy európai operaház. Eötvös 1998-ban megkapta érte a kritikusok nagydíját (Grand Prix de la Critique), a következô évben Párizsban Claude-Rostand-díjjal és a Victoires de la Musique Classique elnevezésű díjjal jutalmazták érte. A lyoni elôadásról a Deutsche Grammophon készített CD-t.

Jövôre, amikor a magyar kultúra kap lehetôséget arra, hogy egy teljes éven keresztül bemutatkozzék Franciaországban, ez az opera lesz az egyik reprezentatív bemutató a párizsi Ch^atelet-ban.

Az Állami Operaház elôadása Szabó István rendezésében, a szerzô és Tihanyi László vezényletével az idei tavaszi fesztivál eseménye volt. Nagy várakozás elôzte meg, és – néhány kritikát leszámítva – meglehetôs csönd követte, jeléül annak, hogy nálunk még mindig a hagyományos operajátszásnak van igazi közönsége – mást szinte alig látott a hazai nézô.

Eötvös Péter nem egyszerűen zenei adaptációt készített Csehov drámájából, hanem a kulcsjeleneteket megismételve, Irinát, Andrejt és Mását „archetipikus mozzanataira egyszerűsítve" és középpontba állítva, a köztük és a körülöttük mozgó szereplôk közötti kapcsolatokat, feszültségeket hangsúlyozva más-más nézôpontból dolgozza fel az eseményeket – három szekvenciában, nem hagyományos felvonásokban.

Érzelmekrôl és választásokról, illetve a választások lehetetlenségérôl szól itt minden – az Eötvös Péter által megkomponált zenei nyelven. A két zenekar között mozgó énekesek köré és fölé valóságos akusztikai burok borul. A zenekari árokban az UMZE kamarazenekar kapott helyet. A 18 hangszer közül mindegyik egy-egy szereplôt szólaltatott meg, s ennek fontos dramaturgiai szerepe is volt. A nagyzenekar a színpad hátterében, megemelt térben játszott, s „a drámai jelenetek, érzelmi kitörések megformálását segítette". „A jellegzetesen orosznak érzett hangszer, a harmonika a történelmen kívüliséget, a történések idôtlenségét jelképezte."

Lyonban a japán Amagatsu Ushio rendezte a Három nôvért, a címszerepeket férfiak, kontratenorok énelkelték orosz nyelven – sajátos lebegést, idôtlenséget adva az operának, eleve az absztrakció szintjén tartva az elôadást. Budapesten Szabó Istvánnak a magyarországi Csehov-hagyományokat is tiszteletben tartó rendezése, a kettôs századvéget érzékeltetni próbáló, a rendezô elképzeléseihez igazodó színpadkép (Csikós Attila munkája): a szürke betonházak börtönébe zárt, meleg színekkel jellemzett múlt századi polgári enteriôrben, a magyar nyelven megszólaló énekesnôk (Sinka Krisztina, Meláth Andrea, Lukin Márta) realista színezetet adtak a produkciónak, amely így merôben más volt, mint a lyoni. Mint ahogy az egyik magyarországi – elmarasztaló – kritikából vélhetôen egészen más volt a düsseldorfi Deutsche Oper am Rhein Három nôvér-elôadása is az orosz származású, Izraelben élô Inga Levant rendezésében. És ez így van jól. A kérdés csak az, hogy a maga rendszerén belül hű marad-e a színpadon megszólaló mű ahhoz, amit Eötvös Péter zenéje és az átdolgozott szöveg sugall. Ennek eldöntése, összehasonlító elemzése a zenekritikusokra vár.

A székelyudvarhelyi születésű, évek óta Hollandiában élô Eötvös Péternek, Stockhausen és Boulez közvetlen munkatársának, az Ensemble InterContemporaine volt művészeti igazgatójának, amint egy interjúban elmondta, a Székelyföldön hallott zene és Bartók zenéje az anyanyelve. „Növényhasonlattal élve, Magyarországon azt tanultam, ami a virágból látható. Azt, hogy milyen a szára, a levele, Stockhausentôl, Bouleztôl pedig azt, hogy hol vannak a gyökerei, mibôl táplálkozik a növény, azt, hogy mindennek a helyén kell lennie, hogy a szervezettség egy bizonyos foka kizárja a pontatlanságot, a hanyagságot."

Eötvös Péter úgy tartja: a zene minden kor hangzó tükre. Évszázadokon keresztül természetes volt, hogy minden kor a maga zenéjét játssza. De a XIX. század mintha kétszáz évig tartana – nyilatkozta többször –, mert a XX. század megrekedt a XIX. század zenei kultúrájánál. Ebbôl kétfelé nyílt „menekülési" kísérlet. A régi korok zenéje és az új hangzás felé. Eötvös komponistaként tudatosan törekedett arra, hogy kialakítsa a mai kornak megfelelô hangzásképet. A zene akcentus, artikuláció kérdése – mondja –, ez a lüktetés teszi felismerhetôvé az egyes népek zenéjét. Noha évek óta külföldön él, Eötvös Pétert ma is magyar zeneszerzônek tartják három földrészen. Budapesti két bemutatója idején (az idei tavaszi fesztiválon a Három nôvér premierjét megelôzôen a Budapest Kongresszusi Központban hangzott fel a Weöres Sándor szövegére írott Atlantisz című nagyzenekarra komponált műve is) magyarországi muzsikusok, zenekri- tikusok arról faggatták, milyen módszerekkel lehetne „átállítani" a hazai nagyközönség fülét a mai kor sajátos hangzáskultúrájára.

Eötvös Péter komponálás közben gondosan ügyel arra, hogy követni tudja a közönség. Azt meséli, filmes tapasztalata a zenei dramaturgia kidolgozásában is segítette. A budapesti filmgyárban tanulta meg, hogy X másodpercig és nem tovább kell tartania valaminek, ha valódi hatást akar elérni. Forma- és idôérzéket tanult, amely a gyakorlattal párosulva automatizmussá alakult gondolkodásában. A közönség és az alkotó közötti állandó oda-visszakapcsolás fontosságáról beszél. Pierre Boulez mellett, az Ensemble InterContemporaine-ben szerezte meg azt a pedagógiai tapasztalatot, amelyre oly nagy szükség volna nálunk is. A kortárs zene népszerűsítésére szakosodott, ma már világhírű zenekarnak eleinte csak szűk körű közönsége volt. Öt évig tartott, míg hűséges hallgatótábort toborzott magának. Kitartó, folyamatos pedagógiai munkával, amelyet a francia kulturális minisztérium is támogat, sôt megkövetel. A zenekar csak akkor kapja meg az állami támogatást, ha képzett muzsikusai meghatározott mennyiségű, módszeres pedagógiai munkát is végeznek – kezdve a kisiskolás korosztály körében. Eötvös legutóbb Budapesten mondta el: tudomásul kell venni, hogy körülöttünk minden változik, az emberek zenebefogadási módja, a koncertek formája is. Új műfajok alakulnak ki, az úgynevezett „ensemble-operában" például a zenekar fölkerül a színpadra, és sajátos szerepet játszik. A színpad elkezd mozogni, az opera jelentôs átalakuláson megy át. Szó sincs arról, amit nálunk még mindig olyan gyakran hallunk, hogy válságba került ez a műfaj. – Épp ellenkezôleg – állítja Eötvös Péter. Míg a hagyományos koncert típusú zenélés nehéz napokat él át, az opera most kezd újra virágozni. Csak nem régi formájában. És ennek a változásnak aligha lehet útját állni. El kellene gondolkodnunk azon, igaz-e, hogy a nagyközönség nem igényli a kortárs operát, a kortárs zenebemutatókat. Ha megmaradunk ebben a meggyôzôdésben, a kortárs opera valóban csak egy szűk közönség privilégiuma marad. Kár. A közönséget lebecsülni ezen a századvégen is súlyos hiba volna.