Esterházy Péter új könyve, a Harmonia caelestis megjelenése pillanatától sikeres volt. Szerencsére és méltán. A szerzô akkortájt töltötte be ötvenedik születésnapját (Isten éltesse!), zajlott a könyvfesztivál (sokkal több ilyen jól szervezett hírverô rendezvény kellene), s a méltán híres ötvenéves író, ki maga is Esterházy, közrebocsátotta (a hírverés szerint) az Esterházyak évszázados és érdemdús történetét, vagy annak esszenciáját.

Nyilván e nyugalom hiányzott a mű elsô részének befogadásához. Variációk egy témára – invenciózusan repetitív, gazdag, ötletes, frivol, álhistorikus, talányos változatok. Az igazi találkozás – számomra – e résszel még hátravan. A második rész, a „magregény" megfogott.

Kóstolgattam a könyvet. Sajnos elkerült az igazi, a nyugodt és belefeledkezô, a teljes embert igénybe vevô olvasás. Zaklatott figyelmem a könyv elsô részéhez nemigen talált csatlakozást. Spinoza óta tudjuk: a béke nem a háború távolléte, hanem a lélek nyugalma. A Termelési regény gazdagságát, nyelvi, lélektani erejét idézte. Kíváncsi vagyok a közeljövôben megjelenô szakmai műelemzésekre, s persze második olvasásom eredményére is.

Annyit azonban máris felírtam magamnak, hogy noha nagy íróink itt ebben a kelet-közép-európai térségben egyazon anyagból dolgoznak – tudniillik az ô és a mi XX. századi életünkrôl –, két hangnemet, világlátást lehet megkülönböztetni. Amíg Thomas Bernhard – bár oly annyi minden kapcsolja kelet-európai társaihoz, a narráció nézôpontjainak változtatása, a személyes élmény rejtett, de szinte lírai jelenléte (mellékmondat: Tolsztojnál is), ott a legmélyben keserű, öngyötrô, addig a vasfüggöny másik oldaláról „tudósító"Danilo Kis vagy Hrabal életszeretô, életélvezô születetten. Miként Esterházy Péter is. Kérdezem: így van-e ez? S ha igen, vajon miért?

Hamvai Kornél színművét, a Hóhérok havát kiemelkedônek vélem. Egyszer láttam, nem olvastam – lehet, hogy az elôadás erôs hatása alatt írom ezt. A Katona József Színház elôadása ugyanis nagyon jó. A kaposváriak legendáját megalapozó erények közül itt is jelen van a nagyon magas színvonalú és homogén csapatmunka. Sztárok és fiatalok együtt, egymással kitűnôek. Ascher Tamás, aki vélhetôen a mű megszületésének is inspirálója, rendezôi stílusában, pontosságában, invenciózusságában és szakmai felkészültségében a mai magyar színház Richtere. Gondolkodásban, „kottaolvasásban", megvalósításban.

A sokadik elôadást láttam. A rendezô, miként a valamikori kaposvári Szép Ernô: Patika-bemutatón, itt is felbukkant olykor a nézôtéren, hogy felügyelje-ellenôrizze a kivitelezés pontosságát. Tapasztalhatta, hogy csapata nem hibázik.

Aki ritkán jár színházba, annak is felkavaró élmény lehet az elôadás. Annak pedig, aki gyakran járt és jár színházba, és mondjuk, látta Büchnertôl a Dantont meg a Woyzecket, azon kívül látott különféle Brechteket, olvasta a ·vejket, alámerült a groteszk és abszurd színház komor, röhögtetô filozófiájába, nos, annak különösen ajánlhatom ezt a darabot, amely egyébként egy angyali lelkű hivatásos hóhér utazásának, alámerülésének és eltűnésének életvidám odisszeája. Mikor is? A nagy francia forradalom idején. Tehát a máról szól? Azt hiszem, itt már nemcsak a régi jó áthallások működnek. Talán egy új korszak elsô érvényes üzenetével találkozhatunk? Pontosan szerkesztett, követke-zetesen végiggondolt világú, dús és fűszerezett nyelvű és jelenetezésű, kelet-európaian érzelmes színielôadás után talán nem is illene ilyen kifejezést használni: paradigmavál- tás. Vagy annak kezdete. A hóhér tudja…

(Utóirat: E számunkba szándékoztunk még a közép- és kelet-európai film nagy átalakulásáról is szólni – Wajda, Szabó, Kusturica, Jancsó, Menzel, Makk, Forman, ·verák, Mihalkov és mások új művei kapcsán. Energiánkból és férôhelyünkbôl most ennyire tellett. A többit – a következô számban. Remélhetôleg.)