AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
I.
1989 nemcsak a kommunizmus végét hozó annus
mirabilis volt, hanem mélyreható változások elindítója is, amelyeket akkor rosszul
értettek, és amelyek részben ma is homályosak. A megértés, bármit mondjon is a
felvilágosodás racionalizmusa, nem magától értetôdô dolog, mivel a világ egy
része mindig is el van zárva elôlünk, és ez akadályt állít kognitív
képességeink elé.1 A megértés egy további nehézsége onnan ered, hogy a világot
szeretjük konkrét és naturális fogalmakban látni, kerüljük a komplexitást, a
könnyebb érthetôség kedvéért a jelentéseket olyan egyszerű formulákra
redukáljuk, amelyeket elônyben részesít az úgynevezett „józan ész” és a
mögötte meghúzódó feltevés, hogy létezik valamilyen egységes és egyetemes
racionalitás. Valójában 1989 következményeit nem elég a politika és az ideológia
szintjén szondázni, hanem el kell érni a kulturális normák és belátások mélyebb
szintjére.
Elôször is azt szeretném kiemelni, hogy miközben a hidegháború vitán felül két
antagonisztikus politikai rendszer küzdelme volt, nem kevésbé fontos, hogy ez a két
rendszer két nagyerejű és egybefüggô antagonisztikus diskurzust alkotott, amelyek
kölcsönösen erôsítették egymást, és sikerrel fojtottak el vagy szorítottak ki a
versenybôl más diskurzusokat, habár ezt eltérô mértékben és más-más
eszközökkel tették. Ez utóbbi különbség nem elhanyagolható, amikor azt
vizsgáljuk, mennyire tudott megbirkózni a Nyugat és mennyire a Kelet a konfrontáció
befejezôdése után felmerülô konzekvenciákkal.
Így a nyugati diskurzus, bár nagyon is konszolidált módon, a liberalizmusra, a
demokráciára és a sokféleségre hivatkozva legitimálta magát. A Nyugat jobban szembe
tudott nézni a különbségek és a megfelelô jelentések sokaságának hirtelen
feltörésével, ha megoldani nem is tudta ôket.2 Könnyebben bánni a különbséggel,
ha léteznek olyan kognitív modellek, amelyek segítenek integrálni a benne
megjelenített jelentéseket – ha nem is mindegyiket.
A kontinens keleti fele viszont szűkében volt az effajta kulturális tôkének, mivel a
marxizmus-leninizmus egy monopolisztikus és monologikus ideológiára hivatkozva
legitimálta magát, és a belôle származó diskurzusoknak nem volt modelljük a
különneműséghez, emiatt pedig sem a politikai elitek, sem a társadalom nem tudott
bánni azzal a komplexitással, amelyet a szovjet modell annak idején maga hozott létre.
Sajátos és sokatmondó, de a marxizmus-leninizmus elutasította annak a gondolatnak még
csak a felvetését is, hogy diskurzusai éppenséggel diskurzusok, és kötötte magát
ahhoz, hogy támadhatatlan és megkérdôjelezhetetlen igazságot képvisel.
E két kemény diskurzus összeomlása és relativizálódása nyomán egész sor új
identitás robbant be a nyilvános szférába és az identitásról szóló megfelelô
narratívák közé, miközben gyakran hiányoztak a különbség áthidalásának
alkalmas modelljei. E helyzetben a válaszok a fokozott bizonytalanságérzéstôl a
barkácsoláson és a passzivitáson át az új kognitív modellek építéséig
terjedtek. Az utóbbiak alkalmassága és sikeressége nagyban függött a generációs
különbségtôl – az ifjabb generációk sikeresebben tudnak válaszolni az új
kihívásokra.
A perspektívák átalakulásának, a kognitív és receptív modellek megváltozásának3
egyaránt voltak pozitív és negatív következményei. A nagyobb nyitottság, az
alternatív nézôpontok elfogadásának készsége, a komplexitás elismerése mind
pozitívumként könyvelhetô el; negatív vagy nagyon negatív hatás volt a növekvô
bizonytalanság, az intézményes kulturális szilárdság megváltozása, a mindaddig
biztonságosnak tekintett politikai-kulturális formák kiüresedése és mindenekelôtt a
jelentések meggyengülése, a kiszámíthatatlanság felülkerekedô érzése és a
jelentések egyre nagyobb megbízhatatlansága.
Európa ma nyilvánvalóan paradigmaváltást él, melynek kontúrjai és kifejlete még
egészen homályosak. E váltás egyik rossz érzéssel fogadott aspektusa, hogy az állam
kevésbé képes a kulturális hatalom összesűrítésére4, és így nem tudja
biztosítani azt a stabilitást, amelyet a Nyugat és a Kelet polgárai azelôtt
garantáltnak vettek. Igaz, az állam biztonságadó képessége a kommunizmus idején
mindvégig inkább kényszerítô, mintsem kulturális természetű volt, a kommunizmus
azonban egyszersmind adott egy negatív morális rendet, amennyiben felállított egy
morális normarendszert, és az egyén ezzel szemben volt köteles definiálni
identitását és aspirációit. Ez szociológiai realitás volt. A kommunizmus csak
utolsó éveiben vált oly megengedôvé, „puhává” (és ennek mértéke
országról országra változott), hogy negatív rendet nyújtó képessége szemmel
láthatóan foszlani kezdett. Fontos körülmény, hogy az állam gyengülése közvetlen
következményekkel járt a polgári szolidaritásra és a közpolgári normák
megszilárdulására.
Minden kollektivitás attól működik, hogy tagjai számára teremt egy
elfogadásstruktúrát.5 1989 után ez a struktúra szembeszökô hanyatlásnak indult. Ez
annak jele volt, hogy világos célok híján az új helyzetben megingott a biztonság
– a központ már nem tudott a politikai közösség minden tagja számára
egyetemlegesen elfogadható normákat felállítani és foganatosítani. Intézményes
szinten ez megnyilvánul abban, hogy lazulnak a pártkötôdések, terjed a szavazói
közömbösség, elszaporodnak az egy célra szervezôdô csoportok és lobbik, a civil
társadalmi szervezôdések, a média visszavonul civil, szociális szerepébôl, és
eluralkodik benne a szórakoztatás és a szenzációéhség kielégítése. Az eredmény
az, hogy terjed a bizonytalanság, mert az egyén egyre nehezebben tudja átvágni magát
a jelentések burjánzó aljnövényzetén. Vannak, akik erre azzal válaszolnak, hogy
kognitív képességeik többé-kevésbé tudatos korlátozásával valamely biztonságot
ígérô új vagy régi ideológia: környezetvédelem, feminizmus vagy vallás
biztonságot ígérô menedékét választják. Mások inkább kiszállnak,
„devianciába” (alkoholizmus, kábítószer) vagy öntrivializálásba (sport,
szórakozás) menekülnek.
Ezt a bizonytalanságot, amelyben az egyének azzal küszködnek, hogy értelmet leljenek
környezô világukban, másik oldaláról mutatja a – nyugaton már nagyrészt
meghaladottnak hitt – etnicitás növekvô szerepe. A posztkommunista világ
politikai közösségeinek etnicizálódása eltérô gyökerekbôl táplálkozik,
aszerint hogy a kommunizmus bukása után ezeknek a viszonylag törékeny államoknak
mennyire kínálkozott az etnicitás a leghatékonyabb erôforrás gyanánt. A Nyugatnak
különösen azt nehéz elfogadni, az kelt benne erôs elutasítást, hogy az etnikai
diskurzusok által kihasított új terek a maguk eleven ellenpéldáival kikezdik a Nyugat
saját univerzalisztikus narratíváit. A Nyugat önértelmezésének ez a közvetett
megkérdôjelezése segít megérteni az etnicitás folyamatos nyugati démonizálását,
és egyes etnikumok, például a szerbek céltáblává tételét.
A központi kihívás tehát a cselekvôlegességet és a jelentéssűrítô képességet
éri. Ki vagy mi legitimálja ezeket? Nincs erre egyetlen válasz, de makropolitikai
szinten „Európa” és az emberi jogok normativitása a legsikeresebbek közül
való. És ezek fölött ott tornyosulnak a globalizáció diskurzusai és a piac
tevékenységei. Ezek a gyakran igen kevéssé tudatos cselekvési formák bizonyos
mértékig aláássák vagy kioltják egymást. Egyvalami bizonyos: az 1989 elôtti idôk
erôs diskurzív mezôinek megbomlása nem helyreállítható.
Ez a megbomlás különösen a posztkommunista világban szembeötlô. Az elmúlt
évtizedben sajátos mérkôzés indult a diskurzus definiálásának monopóliumáért.
Ennek a mérkôzésnek az is tétje, hogy melyik valóságdefiníció válik ontológiai
biztosítékká. Mindegyik mérkôzô azt feltételezi, hogy a valóságdefiníció és a
diskurzív mezô monopóliuma elérhetô, kívánatos és morális szempontból
dicséretes, hogy tűrhetetlen együttélni ilyen fokú különféleséggel, bár a
fiatalabb generáció nyitottabb arra a meghatározatlanságra, amelyben benne él.
Az alapnarratívák keresését döntôen azzal legitimálják, hogy szükség van rájuk
a „modern”, „demokratikus”, „európai” államok
kiépítéséhez (az idézôjellel e szavak definiálásának roppant nehézségére
utalok), még akkor is, ha mind a három fogalom esetlegessé, bizonytalanná vált és
megkérdôjelezôdött nyugaton. Posztkommunista szemszögbôl nézve az ilyen
alapnarratívákra, legyenek „bal”- vagy „jobboldaliak”,
„kozmopoliták” vagy „nemzetiek”, azért van szükség, hogy
igazolják hiteles „európaiságukat”, és megvessék az alapját egy stabil
nemzeti-állampolgári komplexumnak. Kulturális, politikai és intellektuális
elôzményei miatt egyik politikai-kulturális elitnek sem köny-nyű felismerni, hogy az
effajta monopólium vagy kulturális hegemónia már a múlté, és azt az új évezred
sokkal lazább és sokszínűbb körülményei között már nem lehet újrateremteni. A
hidegháború befejezôdése tette tehát lehetôvé, hogy ezek az új posztkommunista
narratívák megszülessenek, s garantálta egyúttal, hogy megkérdôjelezhetôek és
esetlegesek maradjanak; lejárt a diskurzus monopóliumának ideje.
A jelentésekért vívott küzdelemnek természetesen megvan a maga politikai dimenziója,
és vannak politikai következményei is. A pártpolitikai struktúra, a politikai viták
minôsége vagy a kialakulófélben lévô civil társadalom mind ezt az ontológiai
hasadást tükrözi. A „baloldali” és „jobboldali” megjelölésnek
olyan felhangjai és implikációi vannak, amelyeknek egyre kevesebb közük van a
politikai tér klasszikus fogalmaihoz. Ez aligha meglepô posztmateriális világunkban;
de azokban, akik híján vannak az ennek felismeréséhez szükséges kulturális
tôkének, csak növekszik a frusztráció, azt tapasztalván, hogy (idejétmúlt)
diskurzusaik minden visszhang nélkül maradnak. Nyugaton ennek a képletnek nagyjából a
„harmadik út” vagy a „radikális közép” ideológiája felel meg,
amely úgymond egyesíti a jobboldali és baloldali értékek legjavát, tényleges
következménye azonban ehelyett a normatív vita marginalizálódása és a politikai
közösség szélsôségeinek radikalizálódása. Egyik megoldásnak sem sikerül, nem is
sikerülhet annyi kulturális hatalmat összesűríteni, hogy fel tudja támasztani az
1989 elôtti idôk hegemonikus diskurzusait.
II.
Közép-Európa (Délkelet-Európa több fontos vonatkozásban is különbözik) az új
évezred küszöbére erôsen partikuláris és partikularista kulturális tôkével
érkezett, s emiatt hajlik arra, hogy a világot és saját törekvéseit
Nyugat-Európától eltérôen értelmezze. A részletesebb kifejtést mellôzve itt csak
annyit jegyzek meg, hogy a jelenlegi kontextusban Közép-Európa egyik fô jellegadó
minôsége abból a visszatérô tapasztalatából származik, hogy egy sor külsô erô
által konstruált és ráerôltetett modernségmodellel kell együtt élnie.
Azért alakult így, mert ezek a politikai-kulturális közösségek nem voltak képesek
annyi hatalmat összesűríteni, hogy definiálják és konceptualizálják saját
modernitásmodelljüket, amely elsôsorban helyi gyökerekbôl táplálkozna, és a helyi
szükségletekre adna választ. Az eredmény az egyértelműség, meghatározottság és
teljesség hiányának gyakran regisztrált érzése, amely oly jellemzô a
közép-európai térségre. A térség ilyen kívülrôl jövô átalakításának a
legmesszebbmenô és legtolakodóbb kísérlete a kommunizmus volt. A kommunista rendszer
és uralkodó narratívája ugyan hatékony volt a lét és a legyen formális
megkülönböztetésében, de mert a felszín alatt átörökítve tovább éltek más,
fôképpen hagyományos és etnikai diskurzusok, s mert az állítások és a
teljesítmény, az árnyék és szubsztancia között szakadék tátongott, a kommunizmus
maga is kitermelt egyfajta meghatározatlanságot, amely a bizonytalanság más formáival
elegyedve a formális és reális diskurzusok nagyon sajátos amalgámját hozta létre. A
posztkommunizmusban mindez egyfajta naiv cinizmussá állt össze, melyben az
alapnarratívák iránti vágy párosul az irántuk érzett mélységes szkepszissel.
Tudomásul kell venni, hogy a kívülrôl definiált modellek csak úgy szívódhatnak fel
és válhatnak belsôvé, ha ez egy minden érdekelt fél tevékeny részvételével
zajló folyamatos normatív vitában történik.6 Nyugat–Kelet viszonylatban persze
ilyen normatív vitát, ha egyáltalán sor került, csak nagy ritkán, és a
közép-európai fél olyankor sem számított egészen egyenrangúnak, saját
kreativitással, aspirációkkal, erkölcsi normákkal és diskurzív mezôkkel bíró
partnernek.7 Ha az eszméket nem szentesítik belsôvé tett erkölcsi normák, meglétük
csak növeli a zavarodottságot és bizonytalanságot.
Valós a veszély, hogy az Európai Unió keleti bôvítése hasonlítani kezd erre a
kívülrôl konstruált és Közép-Európára rátukmált modernitásmodellre. Ahogyan ma
minden különösebb vita nélkül megközelítik az acquis communautaire befogadását,
az EU-normákhoz való széles körű igazodást és a csak minap viszszanyert
szuverenitás és cselekvési szabadság alárendelését, az bizonyos strukturális
hasonlóságot mutat a korábbi átalakításokkal. Nem sokat változtat a dolgon, hogy
ezek az országok saját elhatározásukból pályáznak az EU-tagságra, és a régió
népei nagy reményeket fűznek a csatlakozáshoz, tekintve, hogy az EU tényleges
működésérôl nagyon homályos ismereteik vannak. Látni kell, hogy itt két
különbözô dologról van szó; mert más az EU mint folyamat és mint adminisztratív
szabályozás a maga rutinszerű valóságában, és más, ahogyan az EU-t a
közép-európaiak megfogalmazzák maguknak: ez a szimbolikus Európa, amelyhez tartozni
kulturális cél. Számukra az Európai Unió valójában egy kulturális konstruktum, egy
sajátos olvasat, amely saját reményeikbôl és megtapasztalt múltjukból veszi
eredetét.
E kettô találkozása – esetleg ütközése – valószínűleg félreértést,
zavarodottságot és csalódást fog okozni, hacsak nem kerül sor a kategóriák
tisztázásához és az integráció erôsítéséhez oly elengedhetetlen normatív
vitára; nincs sok jele, hogy folynék ez a vita. Bár a különbözô minisztériumokban
a csatlakozási feltételek megtárgyalásával megbízott technokrata elitek gyorsan
alkalmazkodtak az EU-követelményekhez, és elsajátították a tagság megfelelô
metanyelveit, az így felhalmozott kulturális tôke nem vándorol át sem a
véleményformáló politikai és kulturális elitekhez, sem a szélesebb
nagyközönséghez. Utóbbi szinten legfeljebb arra lehet számítani, hogy a lakosság
igazodni és idomulni fog az EU-folyamathoz, az integrálódás okainak sokkal mélyebb
megértésére nem. Ebben az értelemben áll fenn a kockázat, hogy Európa csak a
kívülrôl rátukmált modernitás újabb formájává válik, amely kevéssé veszi
tekintetbe a térség saját normáit.
Ennélfogva a régió gondolatvilágainak és aspirációinak átalakulása csak lassan
folyik, ha folyik egyáltalán, kockáztatva a nativista-populista reakciót, amely az
EU-val szembenállva, a létezô Európa radikális elutasításával próbálja meg
definiálni a helyi identitást. Ez a radikális elutasítás egyelôre csak a
közép-európai politikai élet szélein jelentkezik – rendszerint a jobbszélen,
mint Lengyelországban a Radio Marija vagy Magyarországon a MIÉP –, de nem lehet
kizárni, hogy ez a reakció esetleg komolyabb méreteket ölt. Vannak is arra utaló
jelek, hogy a szélsôjobboldal kezd visszhangra találni az ifjabb generáció körében,
amely környezetvédô és antiglobalista érvek alapján fogalmazza meg elutasítását.
III.
A harmadik terület, amely hatással van Közép-Európára, átformálja identitását
és megismerését, a globalizáció. Nincs terem itt e jelenség definiálására, csak
azt emelem ki, hogy a globalizációs folyamatok túlmutatnak a gazdaságon vagy a
piacosodáson, bár az újságok címoldalát ezek a vonatkozásai foglalják el, és a
mindennapok szintjén ezek a legszembetűnôbbek (nyugati termékek és divatok
terjedése, a multinacionális cégek hatása stb.). Velük egyidejűleg azonban olyan
kulturális és információs folyamatok is beindulnak, amelyek hatnak a világra, és
Közép-Európa sem kivétel.8
„Elrabolt Európa” című esszéjében9 Milan Kundera megjegyzi, hogy
Közép-Európa bizonyos szempontból mintegy elôrejelzô rendszerként szolgál
Európának. Közelebbrôl Kafkára és a lélektelen, személytelen bürokrácia
kialakulására utal. Ez a gondolat kiterjeszthetô, és készíthetünk látleleteket
más területekrôl is, ahol a Közép-Európában zajló folyamatok egész Európa korai
diagnózisát adhatják vagy már adják is.
Ennek megvannak a maga okai, bár Kundera ennek kifejtésébe nem bocsátkozik bele.
Elôször is Közép-Európa a kis államok régiója – a globalizáció viszonyai
között egy 20–25 milliósnál kisebb lélekszámú országot már kicsinek kell
tekinteni. Lengyelország ennél nagyobb, de történelmi okokból (mint az ország
többszöri felosztása) sok olyan szociológiai és kulturális jellemzôje van, amely a
kis államok sajátja. A kis államok kulturális biztonsághiányban szenvednek, nem
látják garantálva fennmaradásukat és kulturális reprodukciójukat, szemben a nagy
nyugati államok többségével. Ezek az államok éppen kicsinységük miatt már
többször voltak szenvedô alanyai idegen nagyhatalmak parancsára végrehajtott és
félig-meddig megvalósult átalakulásoknak, emiatt kulturális normáikat állandó
veszélyben érzik, és ez váltja ki belôlük a nyugaton irracionálisnak tekintett
reakciókat. Valójában ezek a reakciók racionálisak, ha a kulturális reprodukciónak,
az öröklött kulturális normák védelmének a kritériumai szerint nézzük ôket.
Ezek az államok továbbá azért is sérülékenyek, mert nagyon csekély, a Nyugatnál
lényegesen kevesebb tapasztalatuk van a globalizációról, és emiatt híján vannak
annak a kulturális tôkének, amely megkönnyítené a globalizáció hatásának
kezelését. A közép-európai államok helyét Európában félig modernizált voltuk
jelöli ki. A paraszti mezôgazdaságot jórészt maguk mögött tudják, egyre inkább
urbanizálódnak, vannak csúcstechnológiai ismereteik, van iskolarendszerük és
szakképzésük, de a Szovjetunió által rájuk kényszerített eltorzult és idegen
modernitásmodell olyan értékeket és normákat hagyott hátra, amelyek a modernitás
nyugati fogalmai szerint premodernnek vagy félmodernnek számítanak. Csak lassan hozzák
be a Nyugatot, és a változások gyors üteme mindegyre azzal fenyegeti ôket, hogy
megint lemaradnak. S ami a fô, hogy miközben a társadalom néhány szektora sikerrel
alkalmazkodik a modernség legújabb változatához, a lakosság zöme erre nem képes,
és nosztalgiával néz vissza a múlt változatlanságára és biztonságára.
Közép-Európa így Európa alárendelt részének visszás helyzetében találja magát
– elfogadják európainak, de értékeit és aspirációit állandóan figyelmen
kívül hagyják. Vegyünk egy példát: a térséget többször utasították, hogy
válassza külön az etnicitást és a politikai hatalmat, hogy a multikulturalizmus felé
haladjon, ami teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a helyi szükségleteket,
biztonsághiányt és elvárásokat. A következmény, hogy tovább él a
meghatározatlanság és a többértelműség öröksége, s vele az az érzés, hogy a
térség soha nem lesz ura saját sorsának.
Innen nézve egész sor megfontolás vethetô fel arról, hogy Közép-Európa elemzése
miben nyújthat egész Európára érvényes diagnózist; az már egészen más kérdés,
hogy Európa felfigyel-e erre. Az elôzmények nem túl biztatóak. Szóval
Közép-Európa jelenleg mint laboratórium működik, ahol a globalizáció hatása olyan
társadalmakat ér, amelyekben a népesség kiterjedt részei nem rendelkeznek a
megfelelô kulturális tôkével. A következmény ebben a stádiumban olyan új
integrációs és rétegzôdési formák létrejötte, amelyek fôképp aszerint
alakulnak, hogy kik tudnak boldogulni és kik nem.10
Az egyik ilyen választóvonal nyilvánvalóan az életkor/fiatalság. A fiatalabbak,
különösen a magasabb iskolai végzettségűek sikeresek az új viszonyok között, de
akik mégsem, érzékenyebbek a szélsôséges diskurzusokra. Ez lehet a magyarázata,
hogy az 1999-es romániai választásokon Corneliu Vadim Tudor annyi szavazatot kapott
fiatal választóktól. Azután: a városi társadalmak nemcsak anyagi, hanem kulturális
szempontból is jobban élnek, és a városi/vidéki életkörülmények közötti
szakadék nem hogy szűkülne, inkább mélyül. Egy másik vízválasztó a Nyugathoz
mért közelség/távolság. A Cseh Köztársaságban, Lengyelországban, Magyarországon
vagy Észtországban sok tény tanúsítja, hogy a nyugati piacba bevont területek sokkal
jobban prosperálnak, mint a távoli vidékek.
Azután egyre inkább jelen vannak a globalizált elitek, amelyek kihasználva a
sebességet és az idôkorlátok megszűnését, a posztkommunista állam gyengeségét
és a nyugati pénzügyi szolgáltatások egyidejű jelenlétét, úgy tudják
érvényesíteni saját érdekeiket, hogy közben szinte ügyet sem vetnek az államra,
amelyben élnek és amelynek polgárai.11 A legjobb példát erre az orosz maffiák
adják. Egy másik példa: a nem kormányzati szervezetek terjedése Európa-szerte és az
Egyesült Államokban; ezek a testületek fél lábbal belül, fél lábbal kívül vannak
a politikai rendszeren. Külsô pénzügyi és egyéb – így információs –
támogatástól függenek, ami elég hatalmat ad nekik, hogy az állam szélesebb
értelemben vett érdekeit félretéve vagy figyelmen kívül hagyva tudjanak
tevékenykedni. Mások is kerülhetnek ilyen kétértelmű helyzetbe, például
ügyvédek, akiket egyaránt köt az a jogrendszer, amelyben működnek, és megbízójuk
országának a jogrendje. A multinacionális cégek számos helyi alkalmazottja is ilyen
helyzetben van.
Valójában a globalizáció a posztkommunista állam konszolidálásának legfôbb
akadályává kezd válni. Ahol több multinacionális cég tôkeereje nagyobb, mint annak
az államnak a GDP-je, amelyben működik, ott az állam bajosan tud megfelelô
felügyeletet gyakorolni fölöttük, ahogyan ez mondjuk a litvániai Mazeikai finomító
esetében látható volt. Elôfordulhat, hogy az államnak nincs elegendô információja
egy multiról, amely be akar szállni a privatizációs folyamatba; Észtország a saját
kárán tanulta ezt meg, amikor a vasút privatizálásába fogott. A globális folyamatok
rongálják az állam kapacitását, ami arra vezet, hogy gyengül a jog és a törvény
tisztelete, és elôtérbe kerülnek az informális módszerek. Az elmúlt tíz év
tanúsága szerint az informalitás önreprodukáló normává válik. Jól működô
személytelen nyilvános szféra hiányában azonban nagyon nehéz fenntartani a
demokráciát, amely feltételezi az állampolgárok törvény elôtti egyenlôségét.
Egy másik terület, ahol Közép-Európa próbaterepként működik, az interetnikus
kapcsolatok már érintett területe. Rávilágít az etnicitás európai
újraéledésére, ezzel pedig elôrejelzô rendszerként szolgál, és így is fogják
fel, bár a nyugati olvasatok az etnicitást túlságosan leegyszerűsítô módon
kivonják a más tényezôkkel való elegyedésébôl, és annyira ráállítják a
fókuszt, hogy minden más stabilizációs folyamat lényegében a látókörön kívül
reked.
Holott az elmúlt tíz év tanulsága éppen az, hogy az etnikumok közötti súrlódásra
lehetséges megoldásokat találni, de ezek távolról sem egyetlen rugóra járnak; e
tekintetben nagyon világos a különbség Közép- és Délkelet-Európa között. Több
ponton is. Egy ritkán említett szempont, hogy azokban az államokban, amelyekben
valamely etnikum masszív többséget alkot, eléri a lakosság négyötödét vagy annál
is többet, jobbak a konszolidáció esélyei, mint az etnikailag megosztott államokban.
A közép-európai államok többnyire ebbe a kategóriába esnek. Az etnikai dominancia
azonban önmagában nem elég, kellenek mellé más tényezôk is, így a közepes
kapacitású állam; Romániában és Bulgáriában megvan az etnikai hegemónia, mégsem
sikerült nekik a konszolidáció. Viszont Észtország és Lettország – mindkettô
etnikailag megosztott – elég erôs konszolidációt ért el.
A nyugati feltételrendszer erôsen kikötötte, hogy egy állam csak akkor bocsátható
be az európai intézményes épületbe, ha rendezi legfontosabb etnikai kérdéseit, és
hogy ebben nyoma se legyen a határrevízió követelésének. A közép-európaiak
ráálltak erre. Továbbá legyenek ész-szerűen stabil kapcsolatok a szomszédos
államok között; a közép-európaiak ebben is megfelelô teljesítményt nyújtottak.
Ahol súrlódás támadt, ott elrendezték a dolgot (például Lengyelország és
Litvánia között), vagy elmentek mellette (Magyarország és a Meciar-féle Szlovákia
esetében).
Mindazonáltal az etnicitás problémája továbbra is hat a régióban, elsôsorban a
térség kisállamainak és kulturális közösségeinek kulturális biztonsághiánya
miatt, amely iránt a Nyugat kevés türelmet tanúsít. Sok minden mutat arra, hogy ebben
a térségben a Nyugat nem a legmegfelelôbb modellt követve politizált. A Nyugat
lényegében folyvást az etnicitás és az állam különválasztását követeli –
amint ezt legjobban Koszovó és Macedónia illusztrálja –, miközben nem ismeri
fel, hogy államiság és etnicitás mennyire összekapcsolódik még nyugaton is. A
közpolgári normák meghaladhatják az etnicitást, de csak akkor, ha az államnak megvan
a képessége, hogy foganatosítson olyan normákat, amelyek vagy fölötte állnak az
etnikumokon, vagy az etnikumok közötti konszenzus eredményei; ilyen konszenzust nehéz
elérni, de nem lehetetlen. A multikulturalizmus nyugati eszméi, amelyek az etnikai
csoportok összeelegyedését és közös normák elfogadását kívánják meg, aligha
megvalósíthatóak hatékony állam nélkül, és a párhuzamos társadalmak elfogadása,
amelyet a konszociációs elmélet hirdet, akkor járhatóbb út, ha az államok gyengék.
A nyugati politika ott látszik öszszetalálkozni a közép-európai mintákkal –
és ez az állítás távolról sem általánosan elfogadott –, ahol a nyugati
feltételrendszerrel összekapcsolt erôsödô konszolidáció folytán Közép-Európa
már mutatja az etnicizálódás határait. A kommunizmus utáni elsô években sok
szuverenitását újonnan elnyert posztkommunista állam igyekezett legitimációját
erôsen etnicizált narratívákra alapozni, de ez csak részsikereket hozott, és mind az
elit, mind a társadalom kimondva-kimondatlanul felismerte, hogy az etnikai szolidaritás
önmagában nem ad elég garanciát a demokratikus fejlôdésre.
Ez azonban nem jelenti, hogy a kérdés le van zárva. Az elit jelentôs csoportjai
továbbra is etnikai fogalmakhoz kötik a politikai közösség definícióját, és a
nemzetlét etnikai és közpolgári dimenziójának viszonya még távolról sincs
rendezve. Az viszont tény, hogy az etnicitás kérdése a közép-európai és még
inkább a délkelet-európai események sürgetésére került föl az európai
napirendre. Nélkülük aligha került volna sor a kisebbségek helyzetének arra a jogi
és politikai szabályozására, melyet az Európa Tanács, az EBESZ, az Európai Unió
léptetett életbe (a koppenhágai kritériumokkal és más eszközökkel). 1989 elôtt
ezt a témát nemlétezônek tekintették.
Van az etnicizálódásnak és az etnicitás szerepének még egy dimenziója, ahol a
közép-európai minták az elôrejelzô rendszer funkcióját tölti be. A globalizáció
egyik következménye, amint már szó volt róla, hogy romlik az állam hatalomsűrítô
képessége, így a közpolgári normákat az állam már nem tudja azon a módon
fenntartani, ahogyan 1989 elôtt tette. Ez magával hozza az állam presztízsvesztését,
a meghatározatlanság erôsödô érzését, és tapinthatóvá teszi a kulturális
biztonsághiányt. E folyamat hatásait már a Nyugat kulturális nagyhatalmai is kezdik
megérezni, jóllehet nagyobb kulturális erôforrásaik vannak, mint Közép-Európa
kisebb államainak. Jól illusztrálja ezt, ahogy Franciaország reagál arra, hogy
egykoron univerzalisztikus normái ma másodkategóriájúvá süllyednek. Hasonló
struktúrájú folyamat az, ahogy a brit Konzervatív Párt az angol nacionalizmus
pártjává alakul át. Narratívái feltűnôen hasonlítanak a közép- és
délkelet-európai nacionalistáknak tulajdonított narratívákra.12 Sérülékenysége,
a globális folyamatoknak való nagyobb kiszolgáltatottsága folytán Közép-Európa itt
is felmutatott valamit egész Európának az etnicizálódás tulajdonságairól és
talán határairól is.
Végül még egy terület, ahol Kundera meglátása prófétikusnak bizonyulhat, ez pedig
az Európai Unió jövôjével függ össze. A jelenlegi nyugat-európai tagállamok
számára az európai integráció túlnyomóan mint folyamat és adminisztráció és
mint jelentôs politikusok nyilatkozatai internalizálódott. De míg az elsô években
Jean Monnet, Robert Schuman és mások gondolatai még kétségtelenül mozgósítani
tudták a közvéleményt, és széles visszhangra talált a vezetô vízió, hogy ne
legyen több francia–német háború, az „Európa-víziót” nyugaton
idôvel leváltotta az „Európa-folyamat”. Közvetlenül élt történelmük és
hosszú távú kulturális beállítottságuk folytán a közép-európaiak jó helyzetben
vannak ahhoz, hogy artikulálják azt a hiányolt új víziót, amely megjeleníti az
európai egyesülés pályaívét. Így lesz-e? Öt új posztkommunista tagállam ottléte
kétségkívül meg fogja változtatni a diskurzusokat, a szemléletmódokat és a
metanyelveket az Európai Unióban, s ezzel az értékek és az eszmények is változni
fognak.
Az Európai Unió hatásköre jelenleg a hagyományosan állami kézben lévô
adminisztrációnak mintegy 15 százalékára terjed ki, de sok tanújele van annak, hogy
további nagyobb kiterjesztés esetén egyre élesebben vetôdne fel a legitimáció
hiányának problémája. A nemzetállam ma újra bejelenti elsôbbségi igényeit, és a
közvélemény demokratikus deficitet ró a kellô politikai ellenôrzés nélkül
működô bürokratikus szabályozás számlájára. Ez a deficit csak úgy küzdhetô le,
ha Európa új céltudatosságra tesz szert, egy új vízióra, mert az
„Európa-folyamat” kevés az elôrelépéshez. Az itt elôadott meggondolások
szerint a közép-európaiak fel vannak hangolva egy új vízióra. Ez lehet napjainkban a
térség legfontosabb hozzájárulása Európa jövôjéhez.
Farkas János László fordítása
Jegyzetek
1 Lear, Jonathan: Open Minded: Working Out the Logic of the Soul.
Cambridge MA, Harvard University Press, 1998.; Augustinos, Martha and Iain, Walker: Social
Cognitions: an Integrated Introduction. London, SAGE, 1995.
2 Ennek jelei már a nyolcvanas évek elején láthatók voltak, amint
azt R. H. Brown kimutatta (idézi Julius Morel et al.: Szociológiaelmélet. Budapest,
Osiris, 2000. 278–79. o.)
3 Holub, Robert C.: Crossing Borders: Reception Theory, Post
structuralism, Deconstruction. Madison WI, University of Wisconsin Press, 1992.
4 Bauman, Zygmunt: in Search of Politics. Cambridge, Polity, 1999.
5 Berger, Peter: The Sacred Canopy: Elements of a Sociological Theory of
Religion. New York. Doubleday, 1967.
6 Douglas, Mary: Risk and Blame: Essays in Cultural Theory. London,
Routledge, 1992.
7 Ezt másutt részletesebben kifejtettem: Schöpflin György:
Közép-Európa: felemás modernitás? Provincia 2, 4. (2001. április) 10–11. o.
Lásd még Schöpflin, George (szerk.): The Westward Enlargement of Central Europe.
London, British Council and UCL-SSEES, 2000. 98. o.
8 A globalizációról lásd: Giddens, Anthony: The Consequences of
Modernity. Cambridge: Polity, 1990. és Bauman, Zygmunt: Globalization: the Human
Consequences. Cambridge, Polity, 1998.
9 Kundera, Milan: The Tragedy of Central Europe. New York Review of
Books, 26 April 1984.
10 Kolankiewicz, George: Towards a Sociology of the Transition: Rights,
Resources and Social Integration in Poland. London, UCL-SSEES, 2000.
11 Wedel, Janine: Collision and Collusion: the Strange Case of Western
Aid to Eastern Europe 1989–1999. New York, St Martin’s Press, 1998.
12 Ezt korábban hosszabban kifejtettem: Schöpflin, George: Gehört die
Zukunft dem Ethnischen? Transit 17 (Summer 1999) 46–54. o.
Copyright© Európai Utas-2001