AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

Bohumil Doleszal
A CSEH KÖZTÁRSASÁG
AZ EURÓPAI UNIÓ AJTAJA ELÔTT

Az európai integráció folyamata két alapvetô kérdéssel szembesíti azokat a közép-európai, dél- és kelet-európai országokat, melyek Szovjet-Oroszország hidegháborús vereségét követôen nyerték vissza szuverenitásukat.
Az elsô kérdés, hogy miként sikerül bekapcsolódniuk az európai közösségbe – a NATO és az EU intézményébe. A válasz mérlegelésekor a legtöbb szó a gazdasági és szociális feltételekrôl, a bruttó nemzeti termék nagyságáról, az adózásról, a környezetvédelemrôl stb. esik. Kevesebb figyelmet kapnak azok a különbözô eszmék, amelyek a felzárkózni kívánó országok történelmi fejlôdése során bontakoztak ki. Pedig ezek némelyike a felzárkózási folyamat akadályává válhat. Például a szláv népek kölcsönös kapcsolatainak cseh felfogása, amely a szó politikai értelmében legerôsebben a második világháború idején és azt követôen érvényesült, s bizonyos értelemben, inkább a tudatalattiban máig tovább él az emberek gondolkodásában és cselekvéseiben is.
A közép-, délkelet- és kelet-európai országok integrációs képességét az is meghatározza, hogy hogyan tudnak összeférni egymással, valamint azokkal a szomszédjaikkal, amelyek vagy tagjai már az európai közösségeknek, vagy nem kívánnak integrálódni. E kérdésben mindenekelôtt Közép-Európában fenyegetô kérdôjelek és felkiáltójelek magasodnak. A XIX. és XX. században ez a térség méltán vált hírhedtté a szomszédos népek katasztrofálisan alakuló kapcsolatairól, amelyek többnyire a korrektség teljes hiányán és a kölcsönös gáncsoskodáson alapultak. Viselkedésükért az itt élô nemzetek megkapták jutalmukat: mintegy fél évszázadra a vörös cári gyarmatbirodalom részévé lettek.
A közép-európai nemzeti társadalmak integrációs képessége nagyban függ attól, hogy milyen helyzetben van a múlt és jelen politikai reflexiója ezekben az országokban, mennyire értik önmagukat és európai környezetüket. A részletesebb elemzés rávilágít, hogy minden nemzet a maga sajátos módján áll hozzá ehhez a feladathoz, és mindegyiket tömérdek illúzió és mítosz terheli, amelyeket néven kell nevezni és korrigálni kell, különben erôsen fékezhetik az európai integráció folyamatát. Ezek a problémák többek között az áldatlan történelmi fejlôdés következményei, s csak súlyosbította ôket, hogy a Szovjetunió szétesését megelôzô évtizedekben nem volt lehetôség nyilvános megvitatásukra. A továbbiakban a cseh társadalom problémáival fogok foglalkozni, két okból is. Egyrészt azért, mert természetesen a cseh viszonyokat ismerem a legalaposabban, másrészt meggyôzôdésem, hogy az elmúlt korok közép-európai szokásaitól eltérôen, amikor az itt élô nemzetek a kölcsönös szemrehányások és rágalmak özönét zúdították egymásra, a kritikát végre mindenkinek önmagával kellene elkezdenie. Sajnálnám, ha fejtegetésem egyetértô rábólintást váltana ki: igen, ilyenek vagytok ti, csehek, bezzeg mi. Inkább azt szeretném kezdeményezni, hogy a jövôben induljon meg Közép-Európában az önmegfigyelésnek egy közös kritikai folyamata, amely Bibó István megfogalmazásában „a közös elaljasodásra való közös rádöbbenésre” vezetne.
Kifogásolhatná valaki, hogy beszámolóm nem kiegyensúlyozott, mivel csak a rossz híreket mondja a cseh társadalomról. Ez azonban valamelyest a munkamegosztás kérdése: a jó hírek terjesztése a budapesti Cseh Nagykövetség dolga, s nem kételkedem, hogy feladatát jól látja el.
A nemzeti önmegfigyelés fejlôdését a cseh társadalomban az 1989-es rendszerváltást megelôzô két évtizedben kedvezôtlenül befolyásolta, hogy itt az orosz dominancia egyik legmerevebb kommunista rendszere volt uralmon. A cseh máskéntgondolkodók viszonylag szűk, a társadalom többi részétôl teljesen izolált csoportot alkottak. Nem voltak képesek kigondolni a meglévô állapotoknak valami reális politikai alternatíváját. Václav Havel zöldségárusról írt víziója csak szép mese: üzlete kirakatába évrôl évre kiteszi ugyanazt a bolsevik jelmondatot, amelyben nem hisz sem ô, sem akik kiötölték, majd egyszercsak fellázad, lerázza bilincseit, és átmegy a „párhuzamos társadalomba”, a disszidensek közé, hogy ezentúl igazságban éljen. A cseh zöldségest ez nem gyôzte meg, és nem ragadtatta arra, hogy kövesse a példát. Talán a legjobban Ji˝i Dienstbier volt csehszlovák külügyminiszter és jelentôs cseh disszidens könyvcíme fejezi ki, hogyan elmélkedtek az akkori disszidensek a közép-európai összefüggésekrôl: Álmodozás Európáról. Az álmodozás a disszidens gettó virtuális terében folyt, ahol nem érzékelték elég világosan a különbséget az elképzelhetô és a megvalósítható között. A cseh disszidensek európaiságának lényege a meglehetôsen ködös elképzelésekre épülô általános jóindulat volt, mellyel eltelve nagyvonalúan észre sem vették az akadályokat, melyeket többek között saját gondolkodásuk sztereotípiái állítottak megvalósulása elé. Emlékszem egy elôadásra, melyet magyar barátom tartott a kommunizmus idején egy prágai magánlakásban, ahol szót kért egy prominens cseh disszidens történész, és ôszinte lelkesedéssel kijelentette, hogy végre eljött az idô, amikor csehek és magyarok megérthetik egymást, és méltathatják egymás kiemelkedô férfiait, például Károlyi Mihályt. (Megjegyzem, Károlyit az emigrációban néhány éven át politikai hátsó szándékkal támogatta a csehszlovák kormány). A megrémült és felháborodott elôadó ezekkel a szavakkal reagált: „Az istenért, hisz ô ostoba ember volt!” A cseh történész pedig teljesen meg volt döbbenve.
A cseh disszidenseknek sokkal jobb kapcsolataik voltak a hasonló lengyelországi körökkel, mint a magyarországiakkal. Ebben minden bizonnyal a nyelvi korlátoknak is volt bizonyos szerepük (a lengyel és a cseh nyelv olyan közel áll egymáshoz, hogy a csehek és lengyelek rendszerint tolmács nélkül is megértik egymást), de kétségtelenül nem ez volt az egyetlen ok, s ezzel már el is jutottam az elsô mítoszhoz, amelyrôl itt beszélni szeretnék. A cseh optika szerint a közép-európai népek gyôztesekre és legyôzöttekre oszlanak. A csehek magukat természetesen a gyôztesek között tartják számon. Ez a felosztás az elsô és a második világháború kimenetelébôl következik, és nemigen felel meg a valóságnak. A kis közép-európai nemzetek közül aligha beszélhet bárki gyôzelemrôl, hisz valamenynyien a sztálini Oroszország prédájává lettek. A racionális ellenvetéseknek azonban itt csekély a súlyuk. Arról van szó, hogy a cseh felfogás szerint a magyarok (a lengyelektôl eltérôen) a legyôzöttek közé tartoznak, és ez a körülmény is hozzájárult a párbeszéd fennakadásához. Az effajta értékelés olykor egész váratlan helyzetekben bukkan elô. A kilencvenes évek közepén, amikor Václav Klaus politikai pályájának csúcsán állt, az egyik nagy cseh lap megjelentette Tamás Gáspár Miklósnak egy Klaust élesen bíráló írását cseh fordításban. Václav BŠelohradsk× neves cseh filozófus a cikkre felháborodott tiltakozással válaszolt, és a kritikus szerzôt (akirôl kétségkívül semmit sem tudott) kereken a Horthy-rendszer eszmei örökösévé nyilvánította. Nem érdemi problémáról volt szó, csupán megint az jött elô, hogy ki a gyôztes, és ki a legyôzött.
A szomszédok ilyetén való osztályozása jelentôsen bonyolítja a csehek és németek, valamint a csehek és osztrákok közti viszonyt is, akik cseh szemszögbôl szintén a „legyôzöttek” kategóriájába tartoznak. Minden cseh politikai képviselet egységesen és az államelnök támogatásával az erôpolitika álláspontjáról tárgyal Németországgal, ami a jövôben kétségkívül nem marad következmények nélkül. Ausztriával szemben a hasonló viselkedés a cseh fél számára már meghozta gyümölcsét: a temelíni atomerômű egész problémája csak azért öltött olyan borzasztó méreteket, mert az osztrák fél teljesen érthetô okokból nem tűrte ezt a fajta hozzáállást.
A cseh európaiságra rányomja a bélyegét az elsô világháború után kialakult helyzet egyfajta hibás általánosítása. Ekkor alakult meg az önálló csehszlovák állam, amelyet a csehek – teljes joggal – a cseh államiság visszaállításaként tartanak számon. A német és az orosz befolyás átmenetileg marginálissá vált Közép-Európában, az új állam az antanthoz, de mindenekelôtt Franciaországhoz kötôdött: mindez együtt egy olyan Európa-képet ad, amely mintegy negatívja Friedrich Nau-mann elképzelésének. E felfogás szerint Csehország (akkor: Csehszlovákia) az európai Nyugathoz tartozik, amely ebben a sajátosan görbült geopolitikai térben minden oldalról körülveszi a középen lévô német nyelvterületet. A Nyugat ilyetén értelmezésébe aztán nem nehéz bevonni Oroszországot sem. Németország viszont eszerint nyilván nem része a Nyugatnak.
Közvetlenül összefügg ezzel a közgondolkodás egy másik jelentôs sztereotípiája: a cseh társadalomban végbement minden kedvezô változáshoz (Csehszlovákia megalapításához, az 1945-ös felszabaduláshoz, a kommunizmus bukásához) a csehek jelentôs mértékben önmaguk is hozzájárultak. Ellenben minden rosszért (Csehszlovákia megszűnése a harmincas évek végén, az 1948-as kommunista puccs, a Prágai Tavasz eltiprása) a felelôsség kizárólag másokat terhel, azokat, akik becsaptak, cserben hagytak, orvul megtámadtak bennünket. A modern cseh történelem ebben a felfogásban az újra és újra megerôszakolt ártatlanság története.
A cseh nyugatiasság összefügg az eminens tanuló pozíciójával. A cseh köztudatban mindenekelôtt az elsô Cseh Köztársaság ilyen: az európai demokrácia bástyája egy elmaradott és ellenséges környezetben. Ez a kép nyilván Masaryknak a cseh nemzetrôl alkotott elképzelésén alapszik, aki szerint a csehek küldetése a humanizmus megvalósítása. Masaryk e téren nyilván Herder hatása alatt állt, de ô meg volt gyôzôdve arról is, hogy ez nemcsak a csehek kizárólagos küldetése, hanem valamennyi nemzeté. Ennek a gondolatnak a vulgarizálásával jutott a cseh társadalom arra az elképzelésre, hogy szomszédaitól éppen a humanizmus és a demokrácia megvalósításában különbözik. Ez az eminensség tulajdonképpen nem messianizmus. Az Európát a keleti veszedelemtôl saját testével védelmezô nemzet képzete valaha el volt terjedve a magyar társadalomban, amihez sok szó férhet ugyan, de legalább valamelyest hangsúlyozza a másoknak tett szolgálatot. A cseh önszemlélôdésbôl hiányzik ez a dimenzió: afféle demokratikus szépségkirálynô vagyunk, a többiek osztályrésze, hogy csodáljanak bennünket. Ebbôl a cseh narcizmusból származnak Klaus afféle kijelentései, hogy nem kell visszatérnünk Európába, mert már ott vagyunk, és azon ismételt állításai, hogy már felépítettük a fejlett kapitalista társadalmat. Ennek következménye, hogy szomszédainknál az elviselhetetlen stréber hírében állunk. Annál súlyosabb volt a csalódás Klaus gazdasági csodájának 1997-es összeomlása után – a cseh álomból való felocsúdás szabályszerű megismétlôdése pedig maga után vonja a hisztérikus depresszió és az igazságtalan önlebecsülés kitöréseit.
A gyôztesek és legyôzöttek mítoszának, a megerôszakolt ártatlanság mítoszának csakúgy, mint az eminens tanuló mítoszának megvannak a maga kellemetlen gyakorlati következményei: abszurd és veszélyes politikai tervezeteket szülnek.
E tézis bizonyítására jó példa Az eurorealizmus manifesztuma néven kiadott dokumentum. Ez tulajdonképpen a Cseh Köztársaság második legnagyobb és legerôsebb – e pillanatban talán már ismét az elsô helyen álló – pártjának, a Václav Klaus vezette Polgári Demokrata Pártnak a külpolitikai doktrínáját próbálja megfogalmazni. A polgári párt nemrég tartott ideológiai konferenciáján terjesztette elô a képviselôk egy csoportja, élükön Jan Zahradillal, a párt szakértôjével, aki a külügyminiszteri poszt várományosa egy esetleges választási gyôzelem után.
A kiindulópontok és a dokumentum szerzôit vezérlô motívumok sok szempontból helyesek vagy legalábbis érthetôek: az európai integrációs törekvéseket reális és józan hozzáállással kell kezelni, és nem szabad szem elôl téveszteni a Cseh Köztársaság nemzeti érdekeit. Az európai szövetségi állam létrehozását célzó törekvéseket bizonyos fenntartással kellene fogadni, azok még kissé koraiak, mindenekelôtt a jelölt országok részérôl. És végezetül a cseh politikának azzal is számolnia kell, hogy az ország esetleg (az elsô körben) nem kerül be az egyesült Európába. Ez írható javára Az eurorealizmus manifesztumának. Szövege olyan mítoszokkal van tele, melyekrôl már szóltam.
Mindenekelôtt a folytatandó politikai hagyományról van szó: „a modern cseh politika fô irányáról, Palack×, HavlíŠcek és Masaryk folyamatos törekvésérôl, amely természetes módon hajlott az angolszász liberális-konzervatív hagyományokhoz feltűnôen közel álló liberális demokrata kormányzás és közigazgatás felé”. A felsorolt nevek valóban a cseh politikai hagyomány jobbik oldalát testesítik meg, ahonnan – persze kritikus szellemben – ki lehet indulni. Ám nem tárgyszerű és nevetséges ebben az összefüggésben az angolszász liberális-konzervatív hagyományok közelségérôl beszélni. Franti‰ek Palack× cseh történész és politikus az ôsszláv demokrácia romantikus elméletébôl indult ki, folytatva azzal, hogy ezt az eredeti demokráciát a középkorban megrontották a német és római (latin és katolikus) hatások. Karel HavlíŠcek, a modern cseh újságírás megalapítója olyan nacionalista liberális volt, amilyenbôl igen sokan nyüzsögtek az akkori Közép-Európában. Fô érdeme, hogy a cseh társadalmat szépen és érthetô módon megismertette az európai liberalizmus ábécéjével. A cseh társadalom ugyanis a XIX. század negyvenes éveiben alapvetô ismeretek híján volt az újkori politika ideológiai hátterérôl. Az angol konzervativizmus HavlíŠceknél szóba sem jöhet, ahogyan a filozófus, majd késôbb államelnök T. G. Masaryknál sem, aki a szociáldemokráciához közel álló szociális reformer volt. Ellentétes a valósággal az a beállítás, amely a cseh társadalmat politikai hagyományai tekintetében mintegy a nyugati, közelebbrôl az angolszász demokrácia közép-európai ejtôernyôs különítményének tünteti fel.
A manifesztum a következôképpen ábrázolja azokat az eseményeket, amelyek az 1948-as februári puccshoz és ezzel az akkori Csehszlovákia szovjetesítésének betetôzéséhez vezettek: „A második világháború után a vasfüggöny legördülése a cseh országrészeket erôszakkal megfosztotta annak lehetôségétôl, hogy hozzájáruljanak a háború utáni demokratikus fejlôdéshez.” Ezzel elérkeztünk a megerôszakolt ártatlanság képéhez. Egyetlen szó sem esik a nem kommunista ellenállás és Edvard Bene‰ ideológiájáról, amely arra a gondolatra épült, hogy a Sztálin Oroszországával való szövetségi viszony biztosítani fogja Csehszlovákia szuverenitását, megvédi az országot a német fenyegetéstôl, s a csehek küldetése egy olyan „humanista demokrácia” építése lesz, amely ötvözi a polgári demokrácia és az orosz szocializmus „politikai” elemeit. Ez az irreális és szélsôséges politikai koncepció lényegesen hozzájárult a cseh társadalomnak az orosz bolsevik impérium általi leigázásához. Nem beszélhetünk tárgyszerű megközelítésrôl, amikor a továbbiakban azt olvassuk, hogy Csehországnak az Európai Unióba való belépése „szuverenitásunk egy részének legterjedelmesebb önkéntes átadását” jelenti. 1942 telén Bene‰ és Sztálin moszkvai találkozása nyomán szinte egész szuverenitásunkat csaknem önként átadtuk Oroszországnak.
És végezetül a cseh narcizmus: A manifesztum azt mondja, hogy a Cseh Köztársaság „a súlyunknak megfelelô kategóriában” keressen szövetségeseket az Európai Unióban, és Nagy-Britanniát, a skandináv országokat és Hollandiát nevezi meg. Saját súlyunk túlbecsülése egészen nyilvánvaló.
Mindennek eredménye aztán egy abszurd külpolitikai koncepció. Ennek egyik fontos pontja „kiegyenlíteni a legerôsebb szomszédunk, Németország hatását”, amit úgy érhetünk el, hogy szövetségi viszonyt teremtünk olyan kisebb európai országokkal, mint Nagy-Britannia vagy Svédország. Ugyancsak fontosak az USA-val való kapcsolataink, a nyugat-atlanti szabadkereskedelmi zónához való esetleges társulásunk és ennek keretében mindenekelôtt „teljes és aktív bekapcsolódásunk az amerikai rakétavédelmi programba”. Jelszavunk pedig: „Víziónk legyen a biztonsági, gazdasági és politikai szempontból szorosan öszszefonódó euroatlanti térség felépítése”. Nyilvánvaló, hogy az euroatlanti térségnek ez a felépítése tulajdonképpen a két világháború között Európában fennálló helyzetet próbálja meg rekonstruálni, néhány olyan részleges módosítással, mely erôsítené a csehek pozícióját a németekkel szemben. Ami pedig ennek az elképzelésnek a politikai realitását illeti, az ahhoz mérhetô, ahogyan Ha‰ek derék katonája, ŠSvejk elmélkedett az elsô világháború küszöbén. Az ODS polgári pártban nyilván fel sem merül, hogy netán a „mi súlycsoportunkba” mindenekelôtt a többi tagjelölt ország tartozna.
A cseh politikai színpadon pillanatnyilag Az eurorealizmus manifesztuma az egyetlen teljes külpolitikai program. A többi párt, bár kifejezte eltérô véleményét, kifejtett választ nem adott az ODS kiáltványára.
A cseh társadalomnak akkor lehet kilátása a közép-európai együttműködésre, ha kritikai szellemű önértékelés és reális lehetôségeink felmérése alapján hitelt érdemlô és meggyôzô alternatív politikai program jön létre. Ám ha nem így történik, a közép-európai együttműködés attól sem kerül veszélybe. Akkor nélkülünk lesz meg.

Copyright© Európai Utas-2001