AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

Emil Brix
AZ ÚJRAGONDOLT KÖZÉP-EURÓPA

1989 után Közép-Európa fogalma hosszú idôre nyugalomba vonult. Úgy tűnt, Közép-Európa betöltötte hivatását, és levegôvé vált, mint a mesében a jóságos tündérkirálynô. A vasfüggöny leomlott, a kommunizmus meghalt, az európaiak a földrész új architektúráját tervezgették, fontosabbak lettek a közgazdászok és a politikusok, mint az intellektuelek. A közép-európai régi gárda bevette magát a politikába vagy a médiába, vagy új határvidékek felfedezésére indult. A balkáni háborúk pedig mintha újult dühvel hozták volna vissza a XIX. század etnikai viszályait.
Mindez igazolni látszott, hogy regionális kulturális fogalmak helyett egy ideig Európa kemény tényeivel kell foglalkozni. A The Economist című hetilap címlapra tette ki a kérdést: „Mit jelent Európa?”, és belül ezzel a verdikttel kezdte a választ: „Felejtsük el a földrajzot, felejtsük el a kultúrát. Az »Európa« névre hallgató dolog, melyhez jó tucat volt kommunista és egyéb ország akar csatlakozni… politikai és gazdasági ügy.”
Ha összehasonlítom, hogy milyen nemzetközi érdeklôdés nyilvánult meg a közép-európai politikai és kulturális élet iránt az 1989/90-es alapvetô változások elôtt, és mennyivel kisebb utánuk, már-már hajlandó volnék elfogadni, hogy Közép-Európa a tegnap álma volt. De vajon ez nem megint csak a közép-európaiak csavarintása, melynek ironikus jelentése, hogy szeretnének kibújni a modern élet megatrendjei alól? 1989 elôtt a közép-európai kultúra állandó mementóként arra figyelmeztetett, mennyire irreális dolog Európát kettévágni Keletre és a Nyugatra. Mára egész Európa elfogadta a demokráciát és piacgazdaságot, és a földrészt immár nem fundamentális elvek, hanem „nemzeti érdekek” szabdalják. Jó ez Európának? A nemzeti érdekek nyelvén nehéz meggyôzni egy „gazdag” ország lakosságát, miért kellene megosztani jól megérdemelt jólétét egy „szegény” országgal. Európai biztonságról, stabilitásról és hosszú távú gazdasági elônyökrôl beszélni nem elég. Ezek „hideg” projektumok, melyek aligha keltik fel a szolidaritás érzését a közösségek között. Közvetlenül 1989 után a szolidaritás érzése bizonyosan segített a két külön Európa gondolatának leküzdésében. De ezek az idôk már rég elmúltak. Még Ausztriában is, ahol pedig az életet sohasem a „vagy-vagy”, hanem mindig az „is-is” értelmében fogták föl, a közvélemény gazdasági hátrányoktól való féltében inkább légmentesebb határokról beszél, mintsem határátkelé-sekrôl. Így „Közép-Európa” üzenete még nem tárgytalan: a közép-európai kultúra állandó mementóként figyelmeztet arra, milyen irreális dolog Európát kettévágni Keletre és Nyugatra.
Közép-Európa ma arra is emlékeztet, hogy a kultúra hatással van Európa fogalmára. A kultúrát hiába keresnéd a politikai térképeken, politikai fogalmak szerint soha nem is létezett. De ha ott vagy, mindjárt észreveszed. Menj Bécsbe, Prágába, Budapestre, Zágrábba vagy Triesztbe, és egy bámulatosan eleven és változatos kulturális táj tárul ki elôtted, amely nem igazodik ország- vagy nyelvhatárokhoz. Az osztrákok mindig is részei voltak ennek a nehéz, de varázslatos világnak, ahol a történelmet aligha fogják elfelejteni, ahol a kávéházak a kiválóság gyűlhelyei, és ahol a taxisofôr arról értekezik neked, hogy mit gondol a bécsi Burgtheater igazgatójáról.
Nagyobb távlatból nézve Közép-Európa olyan térség, amelyet közös kulturális hagyományok szônek öszsze, és ahol a folyó politikai változás közben maguk a közép-európaiak mindig a figyelô világ szeme elé vetítették közös kulturális földrajzukat.
A kelet-európai kommunizmus vége nem csak politikai és gazdasági változást hozott. Új életet is adott olyan kulturális hagyományoknak, amelyek túllépnek a nemzeti határokon és a modern élet konformosságán. Az 1980-as években az értelmiségiek kulturális pártütése újrateremtette azt a gondolatot, hogy Közép-Európa közös és buján sokszínű kulturális tér. A huszadik század elején sok kulturális és szellemi újítás indult ki olyan helyekrôl, mint Bécs, Prága, Budapest, Krakkó vagy Trieszt. Nyolcvan év és két világháború múltán e városokból jöttek azok az emberek, akik a közép-európai kultúra plurális értékeit felmutatva óvást emeltek a Nyugat és Kelet kényszerű politikai szétválasztásához igazodó kulturális konformitás ellen. Ma, több évvel a vasfüggöny leomlása után a térség kulturális színtere olyan erôvé fejlôdött, amely választ jelent olyan régi és új uralkodó eszmékre, mint etnicitás, örökség, piac.
Valami bizonyosan megmaradt azokból a kulturális érzékenységekbôl, amelyek a változó társadalmi realitások nyomásával és esélyeivel szemben itt kifejlôdtek. 1989-ig Közép-Európa nem létezhetett. Még a művészet is: vagy nyugati volt, vagy keleti. A politika és a gazdaság megosztotta a kontinenst. De a kultúra és a hagyomány mindig is átlépett a politikai megosztáson. A közép-európai országok kulturális életének pluralitása mindvégig a nyugati képzelôerô jegyében állt, és a totalitárius rezsimekbôl menekülô művészek és értelmiségiek a kulturális pluralitás eszméjét ébren tartva befogadó országaik kulturális életére is alakítólag hatottak.
Megvan az esély Közép-Európa újrafelfedezésére. Az 1980-as években Milan Kundera, Václav Havel, Konrád György, Claudio Magris és a hozzájuk hasonló intellektuelek a személyes emberi tapasztalat jelentôségét hangsúlyozták. Európának ebbôl a részébôl indult ki a modern európai gondolkodás pluralitása.
Számos európai író és értelmiségi, akik annak idején elindították a Közép-Európa-vitát, hogy így tiltakozzanak Európa nagy részének elkeletiesítése ellen (Konrád György, Adam Michnik, Wladyslaw Bartoszewski, Jacques Rupnik, Claudio Magris, T. G. Ash, Erhard Busek…), azóta foglalkozást vagy lakhelyet változtatott. Konrád Budapestrôl Berlinbe költözött, és egy tekintélyes német intézmény elnöke lett. Bartoszewski Bajorországból hazatért Varsóba, és jelenleg ô a lengyel külügyminiszter. Michnikbôl a legnagyobb lengyel napilap fôszerkesztôje lett. T. Garton Ash ma tekintélyes oxfordi professzor. Busek az osztrák kormány EU-bôvítési különmegbízottja. Több mint tíz évvel a politikai kelet–nyugat szétválasztás után mi maradt vízióikból? Adódik-e még szerep Közép-Európa számára, és mi légyen az?
A New York Times kritikusa nemrég ezt írta a közép-európai filmgyártásról: „Az 1990 óta itt készült filmek többsége felejthetô.”
1988-ban az Osztrák Kulturális Intézet Londonban megszervezte a közép-európai kultúra fesztiválját, a térség ambivalens hagyományait állítva az elôtérbe: „Közép-Európát egy fölötte ambivalens történelmi utazás leírásának láthatjuk. Erre invitáljuk Önt: utazzon együtt téren és idôn át Einsteinnel, Hitlerrel, Kafkával, Krausszal, Musillal, Canettivel és a többiekkel, akik a Duna két partján éltek. Az úticél: Ön, önmaga.”
Mert Közép-Európa meghívás egy imaginárius kulturális táj szemlélésére. A művészek itt olyan személyes és érzékeny látásmódot alakítottak ki, amelyben egyaránt tükrözôdik a térség társadalmi valósága és történelmi alakulása. Kevéssé fontos, hogy ki milyen stílusirányhoz vagy csoporthoz tartozik, az egyéni élmények festése a döntô. S nagyon erôs az irodalmi és történelmi tradíciókra való hivatkozás.
Közép-Európa számos meghatározásának egyike szerint e térség lakói nemcsak hogy ugyanazokon a vicceken nevetnek s ugyanazokon a tragédiákon sírnak, hanem egyszerre sírnak és nevetnek. Nyugati elmével nem eldönthetô, hogy ez igaz-e, vagy ez is csak egy vicc. Talán erre gondolt Václav Havel, amikor Közép-Európát a „szellem országának” nevezte. 1983-ban jelent meg Párizsban az emigránsként ott élô Milan Kundera nagy hatású és szenvedélyes politikai esszéje, a „Közép-Európa tragédiája”, amely kihívás volt az akkori hatalmi egyensúly ellen, s megrezdített egy húrt a közép-európai értelmiségiekben, akik úgy érezték, Európa politikai kettéosztásával elárulták ôket. A cikk által kiváltott viták végsô soron hozzájárultak az európai történelem menetének jobbra fordulásához. Kundera Közép-Európát – „a kis Ausztria kivételével” – helyébôl kizökkentett régiónak láttatta, amely az orosz uralom alatt csak sorvadozik. Húsz év múltán mi, európaiak már másmilyen világban élünk. De érdemes újragondolni, amit akkor Kundera mondani akart, és megvizsgálni, mivé lettek azok az eszmék, melyekért kiállt, s mivé, amelyeket kritizált.
Kundera azt kérdezte, mit jelent voltaképpen Európa a románoknak, magyaroknak, cseheknek és lengyeleknek, s úgy válaszolt, hogy Európa nekik nem földrajzi egység, hanem szellemi fogalom, mely szinonim a „Nyugat” szóval. Úgy érezte, hogy Európa középsô része, amely történetileg „az antik Rómához és a katolikus egyházhoz kötôdött”, bár 1945 után a Kelet zsákmánya lett, de kulturálisan nyugaton maradt. Kundera felfogásában a Kelet mindenekelôtt Oroszországot jelenti: „Közép-Európában, a Nyugat keleti határán mindenki és mindig különösen érzékeny volt az orosz hatalom veszélyeire”. A legtöbb mai Európa-vita kevésbé szókimondó, de Kundera érzékeny pontra tapintott rá, amikor arra célzott, hogy Oroszország mennyire más színben tűnik fel egy bizonyos kilátó pontról, leírván, hogy „a Nyugat keleti határán” az emberek „Oroszországban nem csupán több közül egy európai hatalmat látnak, hanem sajátos civilizációt, másféle civilizációt”. Persze az is joggal felvethetô, hogy az Oroszország és Németország közé szorult kis közép-európai országok struktúráit és reményeit nem a szovjet Oroszország, hanem a náci Németország zúzta szét.
A közép-európai szolidaritást hirdetésével Kundera a kisnemzeti lét hátrányait elônyére akarta váltani: „Egyfelôl a németektôl, másfelôl az oroszoktól szorongatva Közép-Európa népei a megmaradásra és nyelvük megôrzésére fordították minden erejüket. Minthogy Európa tudata sosem fogadta be ôket egészen, megmaradtak a Nyugat legkevésbé ismert és legtörékenyebb részének, furcsa és kevesektôl értett nyelveik függönye mögé rejtve”.
De a huszadik század elejének számos kulturális újítója (Freud, Schoenberg, Kafka, Wittgenstein és sok más) innen, Európának e „törékeny” részérôl bukkant elô. Ebben a rendkívülien termékeny robbanásban látta meg Kundera annak a kulturális alakulatnak a körvonalait, amelyet Közép-Európának nevezhetünk, de ne értsünk bele politikai határokat: „Közép-Európa nem állam, hanem kultúra és sors”. Ez a kulturális alakulat hordozza és ôrzi Európa mint olyan eszméjét, és talán jövôjét is. Végezetül így summázza a közép-európai értelmiségiek harcát a nyolcvanas években (több politikai hévvel, mint művészi távolságtartással): „Európa nem vette észre kulturális otthonának eltűnését, mert Európa a maga egységét már nem kulturális egységnek érzékeli”.
De vajon 1989 óta már nem áll, hogy Közép-Európa eleven és a Nyugatnak olykor érthetetlen mementója az európai értékeknek? Maga Kundera 1986-ban kiszállt ezekbôl a vitákból. Az alábbi idézet utolsó megnyilvánulása ebben a tárgyban:
„KÖZÉP-EURÓPA. Tizenhetedik század: A barokk roppant ereje bizonyos kulturális egységet ad ennek a soknemzetiségű és így sok központú, változó és bizonytalan határú térségnek. A barokk katolicizmus hosszú árnya átnyúlik a tizennyolcadik századba: nincs Voltaire, nincs Fielding. A művészetek hierarchiájában a zene áll a csúcson. Haydntól kezdve (és egészen Schoenbergig és Bartókig) ide esik az európai zene gravitációs központja. Tizenkilencedik század: Néhány nagy költô, de nincs Flaubert; a biedermeier szellem: az idilli fátylába vont való. Huszadik század, lázadás. A legnagyobb elmék (Freud, az írók) új érvényt adnak annak, amit századokon át félreismertek vagy nem ismertek: racionális és demisztifikáló világosság; valóságérzék; a regény. Lázadásuk szöges ellentétben a francia modernizmussal, amely antiracionalista, antirealista, lírai (ez még jó adag félreértést fog okozni). A nagy közép-európai írók csillagképe: Kafka, Ha‰ek, Musil, Broch, Gombrowicz: viszolygásuk a romantikától; szeretetük a Balzac elôtti regényírók, a libertinus szellem iránt (Broch szerint a giccs a monogám puritanizmus összeesküvése a felvilágosodás ellen); bizalmatlanságuk a történelemmel és a jövô felmagasztalásával szemben; modernizmusuk, amelynek semmi köze az avantgárd illúzióihoz.
A Habsburg Birodalom összeomlása, majd 1945 után Ausztria kulturális marginalitása és a többi ország politikai nemléte Közép-Európát olyan elôrepillantó tükörré tette, amely egész Európa lehetséges sorsát mutatja. Közép-Európa: a szürkület laboratóriuma”.
Európának ezek a fundamentális kérdései nem oldódtak meg pusztán a szögesdrót átvágásával, és nem fognak megoldódni pusztán azzal, hogy a mostani uniós jelöltországok megtudják, mikor veszik be ôket a klubba. Az európai integrálódás minden lépésénél új kérdésekbe botlunk. Hogyan értsük Európát? Hol vannak a határai? Mitôl érezzük magunkat európainak? Hogyan építsük identitásunkat? Hogyan határozzuk meg lojalitásainkat? A válaszokat keresve érdemes újragondolni Közép-Európát.

Farkas János László fordítása

Copyright© Európai Utas-2001