AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
Közép-Európa
fogalmának meghatározásához új értelmezési fogalomrendszerre van szükségünk. E
rendszer nem vezethetô vissza Mitteleuropa fogalmára, mely döntôen német fogalom, és
nem egyebet juttat kifejezésre, mint az 1871-ben egyesült Németországnak a környezô
területek birtoklására irányuló akaratát – Észak-Olaszországot is beleértve
–, s amelyet Bethmann-Hollweg már 1914 szeptemberében világosan körülhatárolt,
Friedrich Naumann műve pedig rendszerbe is foglalt.
Nem indulhatunk ki Közép-Európa Habsburg-féle változatából sem, mely sok
tekintetben egy ex post, az utólagos negatív tapasztalatok alapján konstruált mítosz.
A Habsburg-birodalomnak a XIX. század folyamán nem sikerült kényszergépezetbôl
népállammá átalakulnia, és Bécs politikája elsôsorban a divide et impera
logikáján alapszik, a különbözô nemzetek szembefordításán: a 4600 állami
hivatalnok közül például 3600 szláv, 700 német és 300 olasz volt. A Habsburg-állam
maga teremtette meg önnön válságát, a modern szellemet nem veszi észre,
represszióba, obskurantizmusba és biedermeierbe süppedt, művészeti síkon pedig
idegen volt tôle mindaz, ami avantgárdként Münchenben, Berlinben és Párizsban
születik. Nagyon érdekes ennek kapcsán elolvasni Jacques Le Rider könyvét: Modernité
viennoise et crises de l’identité. Ráadásul a Habsburg-féle Mitteleuropa
kirekeszti mindama lengyel és román területek java részét, melyek történelmileg
nézve mindig is Európa centrumába törekedtek.
Egyes szerzôk, így Wandycz újabban Kelet-Közép-Európáról beszélnek, mely
Magyarországból, Lengyelországból, Csehországból és Szlovákiából tevôdik
össze, mégpedig mai határaik között, ekképp pedig rendkívül szűk látószögbôl
definiálódik.
Tény, hogy Európa, ahogyan a „jugoszláv” történész, Rada Ivekoviç
emlékeztet rá, mindegyre kettéosztott formában határozta meg magát, s Európa
nyugati fele eközben a teljes Európaként szerette volna látni magát.
„Történelme során állandóan meghatározta önmagát, és kelet, végsô soron
pedig Ázsia felé újra rögzítette határait, létrehozva egy másik entitást, melyre
átterhelhette mindazokat a hibákat, melyektôl – épp a kivetítés által –
szeretett volna megszabadulni.” A másik ebbôl következôen nem
társszubjektumként jelenik meg, hanem legfeljebb mint űr, mint jelen-nem-lét. Mindaz,
ami az ideális Berlin–Trieszt–Otranto vonal mögött fekszik, úgyszólván nem
létezik, s legfeljebb arról lehet szó, hogy Európa – értsd: Nyugat-Európa
– gyarmatosítsa, idomítsa és magához igazítsa.
A földrésznek ez a dichotomikus képzete történelmi szemszögbôl nézve minden alapot
nélkülöz, a jövôben pedig politikailag meghaladottá fog válni.
Történelmileg nézve egységes, centrális és sajátos tulajdonságokkal rendelkezô
földterület rajzolódik ki elôttünk Európában, egy olyan terület, mely a
Balti-tengertôl az Égei-tengerig terjed, s a latin-német Nyugat és ama bizánci-szláv
Kelet között fekszik, mely Kelet uraként a Moszkvai Nagyfejedelemségben és
Rosszijában ölt testet.
Ezt az egész, északtól délig húzódó területet egységes sors jellemzi, ezért kell
megváltoztatnunk az azonosítás fogalmait. A végén nem egy sötét és törzsi
Balkánról fogunk beszélni, egyfajta fél-Ázsiáról, szembeállítva a német-Habsburg
sütetű Mitteleuropával, melynek területe már a „Nyugathoz” tartozik,
ekként pedig közelebb van magának a civilizációnak a forrásához. A népeknek és
országoknak ez a konglomerátuma, amelybe – hogy csak néhányat említsünk –
Görögország, Szerbia, Csehország, Lengyelország, Magyarország és Románia tartozik,
az évszázadok során olyan közös tapasztalatra tett szert, amelyet egészében
megragadva a fôszereplôknek maguknak kell elfogadniuk, s olymód értelmeznünk, hogy e
konglomerátum megtalálja új, közös szerepét a nemzetközi mozgások terében.
Egy azóta feledésbe merült szlovák tudós és politikus, Milan HodĎa, aki 1942-ben ma
újra égetôen aktuális könyvet adott közre Federation in Central Europe címmel, egy
bizonyos ponton fölteszi magának a kérdést, hogyan festett volna Európa – itt a
teljes Európáról van szó – sorsa, ha 1938 elején szövetség kötötte volna
össze Közép-Európa nyolc országát, vagyis a Gdaƒsk és Szaloniki közti
országokat.
Ezzel szemben idézzük emlékezetünkbe azt az akciót, melyet az olasz–német
tengely a harmincas években szorgalmazott, hogy a Duna-Balkán térség bensejében az
együttműködés minden kísérletét meghiúsítsa. Hadd hívjam fel a figyelmet ennek
kapcsán egy cseh kutató nemrég megjelent könyvére arról a szereprôl, melyet a
Harmadik Birodalom a kisantant szétverésében játszott (Drahomír JanŠcík:
T˝etí ŠRí‰e a rozklad Malé Dohody. Hospodárství a diplomacie v Podunají v
letech 1936-1939).
A probléma tehát nem annyira azoknak a belsô konfliktusoknak és küzdelmeknek az
értékelésében rejlik, melyek e térségben dúltak, s amelyeket a népcsoportok,
kisebbségek, nemzetiségek és vallások mindmáig vívnak egymással (Nyugat-Európának
ebben a tekintetben mindenekelôtt saját történelmét kellene szemügyre vennie,
mielôtt a többiekét taglalni kezdi); sokkal nagyobb jelentôséget kellene
tulajdonítani a nagyhatalmak nemzetközi befolyásának erre a területre.
A hetvenes években írtam egy könyvet, témája: a Szudéta-kérdés a két
világháború közötti korszak európai politikájában. A könyvben sikerült
kimutatnom, hogy a csehek és németek közti ellentéten túl miként ágyazódtak be e
kérdésbe olyan stratégiák is, melyek Csehország területén kívül születtek, s e
két nép érdekeit semmilyen módon nem vették figyelembe, hanem ellenkezôleg: súlyos
terhet róttak rájuk. A két nép a nemzetközi politikának tárgya volt, nem pedig
alanya. S ez a képlet alkalmazható számos más etnikai konfliktusra is: Jugoszlávia
felbomlására, a boszniai háborúra, a koszovói kérdésre. Ebbôl a
megállapításból pedig az következik: a teljes, általunk Közép-Európának nevezett
területi konglomerátum elsô közös jellemzôje, hogy a nagyhatalmak közötti
vetekedés területe. Ez a terület évszázadról évszázadra a hódítások és
összeütközések határzónája volt a bizánci birodalom, a német birodalom, a
Velencei Köztársaság, a mongolok, az ottomán birodalom, Svédország, majd a helyette
északi nagyhatalommá elôlépett Oroszország, valamint a Vatikán között. Olyan
népekrôl van szó tehát, melyeket javarészt idegen, saját érdekeik körén kívüli
célokra használtak ki és fel, vagy pedig történelmük döntô pillanataiban magukra
hagyták ôket. Közép-Európa ezzel egyidejűleg kedvelt célterület volt a
különbözô helyi népcsoportok aggregációjának szüntelen kísérleteihez is, s a
feszültségek mindig akkor keletkeztek, amikor e régiók egésze vagy javarésze
egységes irányítás alatt állt, s a centripetális erôk túlsúlyba kerültek. Ennek
kapcsán az elsô Nagymorva Birodalomra emlékeztethetünk, majd a cseh P˝emysl-dinasztia
terjeszkedésére Königsbergtôl Aquileáig, a Jagellók lengyel-litván uniójára és
Nagy Lajos meg Hunyadi Mátyás egyesítési törekvéseire, melyek mind a nyugati udvarok
ellenállásába ütköztek.
E terület országainak ekként egyetemes tulajdonsága a függôség és alárendeltség,
egyúttal azonban szüntelen és makacs fáradozások folynak azért, hogy e terület
különbözô részeit egyesítsék és integrálják. A Habsburgok sikerét éppen az
szavatolta hosszú idôn át, hogy szorosan összefonódtak a nyugati nagyhatalmak
egyikét jelentô pápasággal. Segítségükkel ment végbe a közép-európai
ellenreformáció, ezen túlmenôen pedig dinasztiaként a nyugati világ és különösen
a német birodalom megtestesítôi voltak.
E berzenkedésen túl, mellyel a nagyhatalmak a közép-európai integráció mindennemű
formája iránt viseltettek, kitapintható még egy másik, a Nyugatot jellemzô közös
magatartásmód is, mely e térség valamennyi népét egyformán érinti. Arra a tényre
gondolok, melyet már fentebb is említettem, hogy tudniillik a válság pillanatában
magukra hagyták e népeket; hogy sorsuk iránt a földrész másik fele olyan
érdektelenséget mutatott, mintha azok alig számítanának valamit. Ha a nyugati
hatalmak biztonságáról vagy eszmei értékeinek védelmérôl volt szó, e terület
államait soha nem tekintették stratégiai szövetségeseknek.
Így volt ez a tatárjárás idején, s ezzel kapcsolatosan figyelmet érdemel IV. Béla
magyar király levele IV. Ince pápához, melyben Béla a keresztény uralkodók
bárminemű segítségnyújtási szándékának hiányát panaszolja; ez a bírálat
érvényes marad késôbb is, az oszmán terjeszkedés különbözô hullámai során.
1521-ben senki nem lépett közbe, hogy Belgrádot megvédje, pedig amikor II. Mohamed
megpróbálta – hasztalanul – bevenni, a kereszténység védôbástyájának
tekintették a várost. Budát ugyancsak a sorsára hagyták 1526-ban. Amikor Ausztria,
Poroszország és Oroszország a XVIII. század végén felosztja egymás között a
lengyel királyságot, senki nem tanúsít különösebb érdeklôdést megoltalmazása
iránt, s a XIX. század két oroszellenes forradalmának lengyel fölkelôi hasztalan
reménykednek a Nyugat pártfogásában. Ugyanez áll a 48–49-es magyar
forradalmárokra, akiket a Habsburg-dinasztia és a cári autokrácia szövetsége tör
meg.
A XX. században még kevésbé látjuk, hogy a demokratikus hatalmak az elsô
világháború nyomán létrejött államok pártjára kelnének. Van egy évszám, amely
az összes többi közül kiválik: 1938. A XX. század európai történelmének ez az
esztendô az igazi választóvonala. Ez volt az az év, amely az összes kisebb államnak
végérvényesen megmutatta: a nagy nyugati demokráciák nem képesek nemzetközi szinten
szembefordulni a diktatúrákkal és a hatalom torzulásaival, vagy legalábbis nem
érdekli ôket e kisállamok sorsa. És nem volt ez másként ’56, ’68 és
’80/81 ciklikus szovjetellenes fölkeléseinek alkalmával sem: éppen azok a nyugati
körök nem fogadták lelkesülten ôket, melyeknek pedig minden újító és
felszabadító mozgalom iránt illett volna figyelmet tanúsítaniuk.
A Balti-tengertôl az Égei-tengerig terjedô történeti-földrajzi területnek
egyébként még az is jellegzetessége, hogy az autonóm kulturális feldolgozás helye.
Nem csak a nacionalizmus létezik, mely részint importtermék (romantika, Napóleon
elleni koalíciós háborúk), részint a külsô veszélyekre, egyebek között
Németország 1871-es egyesülésére adott reakció. Éppen ezért helyesebb volna
nemzeti önvédelemrôl, mint nacionalizmusról beszélnünk. Ám e régiók értelmisége
maga is önálló liberális-demokrata és szociáldemokrata szellemű kulturális és
politikai mozgalmak megteremtôje, s a föderalista eszmének ugyanígy hordozója. Ez
utóbbi kapcsán Toma‰ Masaryk, Milan HodĎa, Aurel Popovici és Iuliu Maniu mellett
megemlíthetjük Jászi Oszkár és Károlyi Mihály, miként a román Nicolae Titulescu
és Grigore Gafencu, vagy a bolgár Alekszandr Sztambolijszkij nevét is, a délszávok
közül pedig Joszip Strossmayert, Frano Supilót és a szlovének oly jelentôs
föderalista áramlatait, melyeket ma inkább elfelejtenének.
Toma‰ Masaryk vagy Milan HodĎa életének behatóbb tanulmányozása ezért
segíthet átértékelnünk azokat a determinista jellegű magyarázatokat is, melyek mind
a mai napig Közép-Európa népeinek megújult nemzeti öntudatában látják valamennyi
európai tragédia kiváltó okát. A valóság ezzel szemben, hogy a politikusok és
értelmiségiek egész serege pontosan az ellenkezô irányba haladt, elôbb a Monarchia
megmentéséért, felbomlása után pedig újrateremtéséért, ami a Habsburg-állam
legvonzóbb tulajdonsága volt, nevezetesen, hogy olyan keret tudott lenni, mely
szavatolta a különbözô népek és etnikumok együttélését. Ennek megfelelôen
alakultak a viszonyok is, ha meggondoljuk, hogy a császári-királyi hadseregben 60
százalék volt a szláv és csak 13 százalék az osztrák-német csapatok aránya, míg
a tisztek körében közel 76 százalékot tettek ki az utóbbiak. Az olasz fronton a
bosnyákoknak, horvátoknak és szlovéneknek jutott a neheze. E helyütt talán
emlékeztetnünk kellene Joseph Rothra is, aki a Kapucinusok kriptájában „A korona
országainak Ausztria iránti tragikus szerelmérôl” beszél: azért volt
„tragikus” ez a szerelem, „mert soha nem lelt viszonzásra".
Masaryk számára a háború kitörésével jött el a pillanat, hogy véglegesen
szakítson Palack× törekvéseivel, s népe és a többi szláv náció számára egy
olyan jövôért munkálkodjon, amely elválik a Habsburgok sorsától. Az általa
megrajzolt terv túllép a nemzeti sajátosságokon, és gondoskodik arról, hogy a cseh
nemzet függetlensége és a cseh-szlovák unió megvalósítása egy nagyobb
közép-európai integráció feltételévé váljon; nem pusztán függetlenségért
küzdött, hanem azért is, hogy e függetlenség csupán az elsô lépés legyen egy
átfogó és egységes, föderalista feltételek között megteremtett szerkezet
rekonstrukciójához. A nemzeti elv tehát kéz a kézben jár a föderalista eszmével. A
többnemzetiségű államok, Csehszlovákia, a Szerb Királyság, Horvátország,
Szlovénia, sôt Lengyelország megalapítása így nézve nem annyira
„tökéletlen” megoldásoknak tekintendôk, szemben az önrendelkezési jog
„tökéletes” alkalmazásával, mint sokkal inkább ama megkerülhetetlen
politika elsô megvalósulásainak, melyet a Közép-Európa népei közötti
együttműködés akarata hordoz a nemzetek majdani átfogóbb egyesítésének jegyében.
„Nemzeti eszme és nemzetköziség között – állapítja meg Masaryk Nova
Evropa. Stanovisko slovanske című könyvében – nincs ellentét, ellenkezôleg,
inkább harmónia van: a nemzetek az emberiség természetes szervei. Az emberiség nem a
nemzetek fölött álló valami, hanem az egyes nemzetek szervezete. Ha tehát az egyes
nemzetek függetlenségükért küzdenek, és szét akarják rombolni azokat az
államokat, melyeknek addig része voltak, akkor ez nem a nemzetköziség és az
emberiség, hanem az elnyomók ellen irányuló harc, akik arra használják az
államokat, hogy mindent egybegyaluljanak és politikai egyformaságot honosítsanak meg.
Az emberiség nem egyformaságra, hanem egységre tör: éppen a nemzetek függetlensége
az, mely Európa és az egész emberiség nemzeteinek szerves egyesülését,
föderációját lehetôvé teszi”.
1989 után láthattuk, mit jelent az önrendelkezési jog „tökéletes”
alkalmazása. A függetlenség önmagában Közép-Európa szétdarabolódását,
széttöredezését jelenti, melynek folytán aztán valamennyi állam a nemzetközi
alávetettség helyzetében találja magát. Kicsit úgy, mint Afrikában 1960 után:
egyik oldalon a zászlók erdeje és a formálisan független államok sora, másik
oldalon a szinte teljes gazdasági, katonai és kulturális függôség a
nagyhatalmaktól, ebben az esetben Németországtól és az Egyesült Államoktól.
A közép-európai országokban kibontakozó kulturális vitákra és politikai
érvényesülési vágyra számos érdekes példát hozhatnánk fel; ezekbôl válogat az
a tanulmánykötet, mely nemrég látott napvilágot Histoire des idées politiques de
l'Europe centrale címmel. „E tanulmányokban – jegyzi meg Blandien Kriegel
– az a rendkívül érdekfeszítô, hogy a gyökeret vert elôítéletekkel szemben
megmutatják: Lengyelország, Magyarország, Csehország és Románia a XVIII-XIX.
században önálló és endogén demokratikus fejlôdésen ment át, és hozzájárult a
politikai szabadság modern filozófiájának kibontakozásához”.
Mint a kötet többi tanulmánya bizonyítja, hasonló megfigyelést tehetünk a XX.
századot illetôleg is. És ugyanez áll a szociálpolitikai programok tartalmára is,
melyek a szovjet megszállás alatti ellenzéki mozgalmakban öltöttek testet. Mint Milan
Kundera emlékeztet rá híres esszéjében (Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa
tragédiája), „a közép-európai felkelésekben van valami konzerváló, hogy ne
mondjam, anakronisztikus jelleg: kétségbeesetten igyekeznek helyreállítani a letűnt
kort, a kultúra korát". Kundera mindenekelôtt a két világháború közötti
korszakra gondol, mely oly gazdag volt művészeti és filozófiai mozgalmakban, s amikor
e régió országainak Párizs jelentette a legfontosabb viszonyítási pontot. Ezzel
kapcsolatosan érdemes emlékeztetnünk az Institut des Etudes Slaves által kiadott
kötetre is, melynek amúgy sokatmondó címében – Paris, capitale culturelle de
l’Europe Centrale? Les échanges intellectuels entre la France et les pays de
l’Europe médiane 1918–1939 – teljesen fölösleges a kérdôjel. De az
56-os, 68-as és 80/81-es fölkeléseknek szintén vannak jelentôs új aspektusai.
Pozitívan és önállóan illeszkednek a demokratikus intézmények újjáalapításának
folyamatába, a tömeg és hatalom, pártok és intézmények kapcsolatáról, a pártok
belsô szervezetérôl és az értelmiség társadalmi szerepérôl, kultúra és
társadalom viszonyáról és a gazdaság szociális irányításáról folyó vitába.
Éppen emiatt hangoztatom már egy ideje, hogy a prágai tavaszt és a posztsztálini
korszak egyéb forradalmi mozgalmait le kell választanunk a kommunizmus sötét
történetérôl. A budapesti, prágai és gdaƒski munkások számára
nyilvánvalóvá vált az eredeti és a mindenkori rezsim által fölemésztett
szocialista eszmények elárulása, egyidejűleg azonban tudtak a liberális demokrácia
fogyatékosságairól és ellentmondásairól is. Ekképp szükségét érezték annak,
hogy az állam, a civil társadalom és gazdasági hatalom között új viszonyt hozzanak
létre, mely nem a már ismert modelleket reprodukálja. A civil társadalom vagy a
szolidaritás eszméjét ezek a mozgalmak fedezték fel újra, nem pedig a Nyugat.
Közép-Európa tehát nem a függôség és a konfliktus terepe volt, hanem a
projekteké, pozitív, dolgos és aktív közösség volt a közös sors tudatának
jegyében. A tragédiák, melyek a XX. századot déltôl északig és északtól délig,
Szarajevótól Csehországig és Gdaƒskig és vissza Szarajevóig, Koszovóig,
Macedóniáig stb. jellemezték, javarészt a nacionalizmusok manipulálását fejezik ki,
mely akkor történhet meg, ha a mindenkori területek különbözô népcsoportjai
közötti megosztottságokkal és törésvonalakkal játszadoznak, ahelyett, hogy ama
belsô harcok endémikus állapotának manifesztálódásáról beszélnének, melyeket a
nyugat idegennek érez. „A balkáni háború – jegyzi meg Rada Ivekoviç –
a többi „határmenti” háborúhoz hasonlóan ténylegesen európai háború, s
ennek szabályait követi. A másikat kitaszítva (ami úgy lehetséges, ha Európát
abból kiindulva definiáljuk, hogy mi nem), a (keletkezôfélben lévô) szubjektum,
Európa olyan helyzetbe hozza magát, hogy e térség számára törvényeket
hozhasson.”
Törvényeket hozni e térség számára – ez a nyugat-európaiak magatartása a
Balti-tengertôl az Égei-tengerig terjedô földrajzi területtel szemben. Így hoztak
törvényeket 1938-ban Münchenben, amikor Csehszlovákiát Hitlerre bízták, és azt
gondolták, hogy ilymód megmenthetik a saját bôrüket. A XIX. században ama középsô
délvidék számára hoztak törvényeket, melyet még ma is „Balkánnak”
nevezünk, úgyhogy a kor publicisztikájában bevett szóképpé vált, hogy e régió
kapcsán „a Nyugat ítélôszékérôl” mint legfelsô politikai szervrôl
beszéljenek; az egyes államok területi meghatározásához, az egyes kormányok
elfogadásához vagy elvetéséhez, a különbözô nemzetgazdaságok ilyen vagy olyan
szerepének kiosztásához mind-mind ez a szerv diktálhatta a feltételeket. Berlin:
1878, London: 1913, és így tovább egészen napjainkig – úgy bizony, hölgyeim és
uraim, a Nyugat ítélôszéke határozta meg mindama népek sorsát, melyek „a
másik oldalon” állnak ezen a jókora földterületen, melyet (a nyugati) Európa
még nem ismert el egyenjogú félnek.
Hosszú út vezet még ahhoz a Közép-Európához, amelynek jellemzôi a megôrzött
etnikai különbségek és a Nyugattal való egyenjogúság, a kiegyensúlyozott és nem a
nyugati hatalmak (gyakran rablás és kizsákmányolás jellemezte) érdekeinek
alárendelt fejlôdés, a befolyásos és a nemzetközi politika irányvonalába
illeszkedô kormányzás. El kell indulnunk rajta.
Adamik Lajos fordítása
Copyright© Európai Utas-2001