MAGYAR NEMZETISÉGPOLITIKAI GONDOLKODÓK

Európai Utas

AZ EURÓPAI EGYÜTTMûKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

A II. világháború után a magyar politika és szellemi élet Trianon-felfogásában radikális fordulat vette kezdetét. A hatalomra került koalíciós pártok, illetve az új politikai elit a két világháború közötti népi és baloldali ellenzék történelem- és nemzetfelfogásából indultak ki, és azt próbálták alkalmazni az új helyzetre. „Nem mondhatunk le nemzetiségünkrôl, szabadságunkról, önálló létünkrôl, egyéniségünkrôl. De tudomásul kell vennünk, hogy kis nép vagyunk, […] amelynek nem lehet ma elôbbre való kötelessége annál, hogy vereségeinek tanulságait levonja. […] Vállalnunk kell tehát s értékesítenünk mindazt, ami a régi magyarságból történelmünkben, hagyományainkban, szokásainkban elevenen él. De meg kell vizsgálnunk e hagyományt, külön kell választanunk benne azt, ami dísznek, emléknek való muzeális érték, s azt, ami valóban építô része lehet életünknek” – fogalmazta meg ezt a programot Keresztury Dezsô, Tildy- és Nagy Ferenc-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt fôtitkára az új békekötésre készülve ezt így konkretizálta: „Sovinizmus az ezeréves határok követelése, és aki ezt követeli, az népellenes és antidemokrata, és mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából. Nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam.” Még a nemzeti kérdésben legradikálisabb, illetve a múlthoz legtöbb szálon kötôdô koalíciós partner, a „reakciós” Kisgazdapárt sem követelt az etnikai határoknál és annál többet, hogy a távolabbi tömbökben élô magyarok kapjanak autonómiát.
A Szent István-i államelvvel, a történelmi határokkal és általában a különbözô nagyrevíziós tervekkel való szakítás, illetve a nemzetiségi elv elfogadása – amint errôl írásában Lukács Zs. Tibor részletesebben is szól – a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedô ideológusának, s egyben a Külügyminisztérium kebelén belül folyó béke-elôkészítés tevékeny résztvevôjének, Bibó Istvánnak az 1946-os esszéiben nyert klasszikus és tágabb történeti, szociológiai és politikai perspektívába illeszkedô megfogalmazást.
A két munkáspárt képviselôi természetesen Bibónál, Kovács Imrénél és Kereszturynál is radikálisabban tagadták a régi magyar állam- és nemzeteszme alapelveit. Révai József és Andics Erzsébet, az MKP ideológiai kérdésekben irányadó személyiségei 1945–1946-os írásaikban több alkalommal kifejtették, hogy a történelmi Magyarország felbomlásáért az 1867 utáni magyar nemzetiségpolitika a felelôs, s hogy a két világháború közötti és különösen a II. világháború alatti magyar politika miatt „még az etnográfiai határok követelése is kilátástalan követelés”. (Andics) „Az ész – hangoztatta Révai is, akinek idevágó nézeteit Papp István elemzi részletesen – azt diktálja nekünk, hogy minden erônket a határon túl maradt magyar kisebbséggel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erôsítésére összpontosítsuk.” A Szociáldemokrata Párt ugyancsak elvetette a revizionizmus bármely formáját, sôt egyes megnyilatkozásaiban még a kollektív jogokra épülô kisebbségvédelem eszméjét is. Mint Horváth Zoltán a Népszava olvasóinak elmagyarázta: „Nemcsak a Szent István-i határok hirdetése sovinizmus, sovinizmus az a világnézet is, amely azt hiszi, hogy valakit valamilyen jog megillet csak azért, mert ilyen vagy olyan nemzetiségû.”
Az 1945 és 1946 fordulóján zajló sajtóviták és pártközi egyeztetések során a kommunista és a szociáldemokrata álláspont annyiban változott, hogy Erdélyt illetôen hozzájárultak az 1920-as határok módosításának felvetéséhez. Egyetértés alakult ki közöttük abban is, hogy Jugoszláviával szemben értelmetlen lenne területi követelésekkel fellépni. A határ menti szlovák területek jövôjével kapcsolatban azonban továbbra is ellentét feszült közöttük. Az 1946. március 6-i pártközi értekezleten a kisgazda Auer Pál és a parasztpárti Farkas Ferenc egyaránt a „kompakt magyar többségû vidékek” visszakövetelését javasolta, míg a kommunisták és a szociáldemokraták képviselôi hallani sem akartak errôl. Ezért és a nagyhatalmak világosan kifejezésre juttatott ellenzése miatt az 1946. július 29-én kezdôdô békekonferencián a magyar delegáció Csehszlovákiával szemben nem támasztott területi követelést. Romániától viszont 22 ezer négyzetkilométer átengedését kérte közel 2 millió lakossal, valamint területi autonómiát a Székelyföld számára. Amerikai tanácsra augusztus második felében a magyar delegáció ezt 4 ezer négyzetkilométerre, illetve kevesebb mint félmillió lakosra redukálta. A békekonferencia azonban – alapvetôen a Szovjetunió merev ellenállása miatt – ezt is elutasította, s a Pozsonnyal szembeni hídfô kivételével, amit Csehszlovákiának ítélt, az 1920-as határokat állította helyre.
A békeszerzôdést 1947. február 10-én írták alá Párizsban. Lelkesedést Magyarországon természetesen senki részérôl sem váltott ki, de olyan elkeseredést és hisztériát sem, mint 1920-ban a trianoni békeszerzôdés aláírása. Mindössze a Mindszenty által celebrált bazilikai szentmisérôl jelentették a tudósítók, hogy „Mikor felcsendült a templomban az ének szava: »Hol vagy István király, Téged magyar kíván…«, hangos zokogás tört fel a templomban lévôk és a térre kiszorultak soraiból”. A magyar társadalom nemzeti kérdésre érzékeny része ezekben a napokban döbbent rá, és kezdett beletörôdni abba, hogy nemcsak az integrális vagy optimális revízió irreális és elérhetetlen, hanem az etnikai revízió, illetve a méltányos kiegyezés is. Bibó István ezek után helyezkedett arra az álláspontra, hogy a trianoni határokat „mind fizikailag, mind lelkileg” elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a „kölcsönös és feneketlen gyûlölködés örvényeit” elkerülve példát ad a „kisnépek közötti lojalitásra és mértéktartásra”, és ugyanakkor felelôsséget érez „a határon túli magyarság sorsával szemben”.
Ezzel egyidejûleg mások is hasonló véleményt alakítottak ki. Ezek közül a legnagyob jelentôsége a Horthy-kor történész-ideológusa, Szekfû Gyula véleményének volt, aki a II. világháború alatti magyar nemzetiségpolitikai anomáliákra és a zsidótörvényekre hivatkozva, ám nyilvánvalóan az új hatalmi helyzettel is számot vetve helyezkedett arra az álláspontra, hogy „Ezek után pedig egyszer s mindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának”, s hogy a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak „egyetlen kívánsága” lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük”. A két világháború közötti konzervatív, „úri” Magyarország és a II. világháború utáni demokratikus, „népi” Magyarország két kiemelkedô reprezentánsa ezzel lényegében azzal a Révai Józseffel került közös platformra, aki 1945-tôl hirdette az etnikai elvû revízió irrealizmusát. A kommunista sajtó propagandaszólamaiban, miszerint máris beköszöntött volna a népek közötti örök béke és barátság kora, azonban sem ôk, sem a magyar társadalom többsége nem hitt.
Különösen nehéz volt ezt feltételezni a Romániából és Jugoszláviából spontán, Csehszlovákiából pedig szervezetten áttelepülôk és új hazát, új otthont keresôk tízezreinek a beszámolóit hallgatva. Az Erdélybôl érkezôk a Maniu-gárdisták 1944–45-ös rémtetteirôl, magyarok barbár lefejezésérôl és internálótáborokba zárásukról, a délvidékiek a szerb partizánok vérengzéseirôl s a csehszlovákiaiak minden magyar nyelvû újság betiltásáról és iskola bezárásáról tudósítottak. A NÉKOSZ fiataljainak éneke – Ébredj már Dunatáj / Régi seb te se fájj! – magyar dal maradt, amelyre nem született hasonló szellemû román, szerb, szlovák vagy orosz válasz.

Romsics Ignác