Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.


PÁRTIDEOLÓGIA ÉS A NEMZETI-NEMZETISÉGI KÉRDÉS
Révai József nézetei Trianonról és a magyar kisebbségekrôl

revai.jpg (14263 bytes)Az 1945 után meghatározó szerepbe került kommunisták közül elsôsorban Révai József foglalkozott a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel. Ha ilyen témájú cikkeit csokorba gyűjtjük, akkor három korszakot különböztethetünk meg pályáján. Az elsô a Tanácsköztársaságtól a Komintern VII. kongresszusáig, 1935-ig tartott, amikor Révai a kommunista stratégiának megfelelôen, különösebb egyéni jellegzetesség nélkül írt, ráadásul igen keveset ebben a témakörben. Ehhez a korszakához hasonló az 1948-tól haláláig tartó jó évtized, amikor sztálinista ideológusként ismét nagyfokú közömbösséget tanúsított a nemzeti kérdés iránt. Az MSZMP vezetésétôl balra elhelyezkedve, a forradalom tanúságaiból semmit sem levonva hunyt el 1959-ben. Témánk szempontjából legérdekesebb korszak a kettô közötti idôszak, amikor Révainak érdemi írásai születtek a nemzetiségi kérdésrôl. Írásunkban elsôsorban ezt az idôszakot kívánjuk bemutatni.
Révai, a Tanácsköztársaság idején, mint a Vörös Újság munkatársa 21 évesen fejtette ki elôször a nemzetiségi kérdésrôl vallott nézeteit. Az írás Nemzetiségi kérdés és kommunizmus címmel 1919 áprilisában látott napvilágot. A cikk a marxizmus megfellebbezhetetlen igazában hívô ifjú gondolkodó írása, aki A Kommunista Kiáltvány és A gothai program kiritikája alapján fejtette ki a témára vonatkozó elképzeléseit. Kiinduló tétele az volt, hogy nincs külön nemzetiségi kérdés, az kizárólag a mindenkori társadalom általános fejlôdési menetébe állítva értelmezhetô. Vagyis a nemzetek ellentétét valójában osztályellentétként kell felfognunk. Ezt azzal támasztja alá, hogy a szabadságért folytatott függetlenségi harcok ténylegesen sohasem a nyelvi, nemzeti elnyomás miatt törtek ki, hanem a megtermelt javak egy részének lefoglalására adott reakcióként. Az elnyomó Révai szerint a nemzetietlen, illetve elnemzetlenítô politikával csupán leplezte a gazdasági kizsákmányolást. Tehát „a szabadságvágy a gazdasági elnyomás reakciója mindig és nem a nyelvi elnyomásé”. Ez az az elvi álláspont, amely késôbb számos részkérdésben kifejtett véleményét meghatározta.
Révai József elsô, kimondottan a magyar nemzeti üggyel foglalkozó írását 1925-ben vetette papírra. Ekkorra már megszületett a trianoni béke hivatalos kommunista értékelése, a Komintern V., 1925-ös kongresszusán. Eszerint Trianon az imperialista hatalmak békediktátuma volt, amely nem vette figyelembe a kisebbségek önrendelkezési jogát, hanem a gyôztesek a román, szerb és cseh uralkodó osztályokkal fogtak össze. Ebbôl következôen az imperializmus elleni harc keretében a kommunistáknak küzdeniük kell a magyar kisebbség önrendelkezési jogáért is. Vagyis a munkásosztály nem maradhat közömbös a nemzetiségi kérdés iránt. Ami pedig a konkrét célokat illeti, felveti a kisebbségek önrendelkezését figyelembe vevô területi revízió szükségességét. Ezzel összefüggésben utal arra is, hogy Magyarországnak az a Szovjet-Oroszország jelentheti az egyik fontos szövetségest, amelynek ugyancsak területi vitái vannak Romániával.
A Komintern 1935-ben lezajlott VII. kongresszusa alapvetô változást hozott a kommunista pártok taktikájában. A fasizmus elleni küzdelem lett a legfontosabb feladat, és ez a népfronttaktika jegyében megkövetelte az antifasiszta erôkkel való együttműködést. Ez a változás Révai írásaiban is jól nyomon követhetô. 1937-ben írott rövid cikke (A magyar külpolitika válsága) jelentôs változást jelez Trianon kérdésében. Abból indult ki, hogy mivel Olaszország pozíciói meggyengültek, Németország veszi át a vezetô szerepet Délkelet-Európában. Ebben a helyzetben Magyarország függetlenségét és a térség békéjét csak egy magyar–osztrák– csehszlovák együttműködéssel lehet megmenteni. Ez az antifasiszta együttműködés annyira fontos, hogy a nemzetiségi problémák sem állhatnak útjába. Kijelenti, hogy a magyar külpolitika követelése, a „magyar kisebbségek védelme nem lehet feltétele a magyar–csehszlovák közeledésnek”. Ebben az írásában tehát a keleti irányú német expanzió feltartóztatása minôsül alapvetônek, s a kisebbségi kérdés, illetve a határviták ennek rendelôdnek alá. Ez nem csupán azzal magyarázható, hogy mindenkor hűen követte a Kommunista Internacionálé állásfoglalásait, hanem azzal is, hogy távol az országtól és még távolabb a felelôs kormányzati hatalomtól egyszerűen nem érzékelte a nemzetiségi kérdés súlyát és bonyolultságát. Igazából 1944 végén, moszkvai emigrációjából hazatérve szembesült azzal a ténnyel, hogy az MKP-nak semmilyen elôhúzható receptje nincs a határok és magyar kisebbségek kérdésére.
A hazai nyilvánosság elôtt elôször egy 1945 ôszén mondott beszédében foglalkozott Trianon ügyével. Itt több fontos kérdésben is állást foglalt. Elôször is hibáztatta a magyar kormányt, hogy a bécsi döntések kapcsán összefogott Hitlerrel, mivel ez a szövetség kezdettôl fogva bukásra volt ítélve. Ehelyett Magyarországnak meg kellett volna támadnia a fasiszta Romániát, ahogy azt akkor szorgalmazták is a kommunisták, így ma igényt tarthatna Erdély egy részére, vagy talán annak egészére is. Révai kijelenti azt is, hogy Szent István birodalmának egyszer és mindenkorra vége, így nem marad más lehetôség, mint szoros gazdasági, kulturális és szellemi kapcsolatok kiépítése a szomszédos országokkal és az ott élô kisebbségi magyarokkal. Érdekes ugyanakkor, hogy a szlovákiai magyarok kitelepítése ellen is szót emelt. Határozottan elutasította azt, hogy „Horthy bűneiért… a csallóközi magyar paraszt és a magyar demokrácia” vállalja a felelôsséget.
1946 augusztusában jelent meg a Szabad Nép hasábjain Révai József Párizs és Miskolc című írása, amely azt az ellentmondást próbálta megmagyarázni, hogy bár a Szovjetunió korábban elítélte a trianoni békét, a békekonferencián mégsem támogatja a magyar igényeket. A cím már elôrevetíti a szerzô felfogását: a magyar belpolitikai eseményektôl nem függetleníthetô az ország külpolitikai sikeressége. Ez az összefüggés persze nyilvánvaló, de a cím és a cikk is össze nem tartozó dolgokat kapcsolt össze, hiszen Magyarország határait nem a miskolci antiszemita zavargások, hanem a nagyhatalmi érdekek, elsôsorban a Szovjetunió szempontjai döntötték el. Révai rögtön leszögezi az alapvetô tényt: „…nemigen számíthatunk a békeértekezlet döntô tényezôinek támogatására”. Vagyis kénytelen megállapítani azt, hogy nem lehetséges a határrevízió, bár ezt – bázisteremtô célzattal – egyes források szerint az MKP is szerette volna. Mivel kormánypártként az MKP felelôssége is felvethetô, Révai két érvet hoz ennek elhárítására. Elôször is úgy véli, hogy valójában a háború alatti magyar kormányzat felelôs a mostani békeszerzôdésért. Azzal, hogy német szövetségesek lettünk, megtámadtuk a Szovjetuniót, és mi maradtunk az „utolsó csatlós”. Másrészt a kommunisták hozzáfogtak a múlttal való gyökeres leszámoláshoz, de a Kisgazdapárt mögötti reakció megakadályozta ezt a fordulatot. Utal Nagy Ferenc kormányfô áprilisi moszkvai útjára, amikor Sztálin nem utasította el kategorikusan a Romániával szembeni korlátozott területi revízió igényét. Sztálin viselkedését Révai a Baloldali Blokk márciusi megalakulásával hozta összefüggésbe. A gondolattársítás azonban hamis, hiszen a Külügyminiszterek Tanácsában a Szovjetunió március elôtt és után egyaránt a status quo ante bellum álláspontját képviselte. Vagyis a Baloldali Blokk megalakulása ebben az ügyben egyáltalán nem befolyásolta a szovjet magatartást. A továbbiakban Révai elismeri, hogy a Szovjetunió bizalma csökkent Magyarország iránt, s erre meg is adja a nyilvánvaló magyarázatot: „Milyen joggal várhatjuk el a Szovjetuniótól, hogy támogassa a magyar nemzeti igényeket, függetlenül attól, hogy a magyar belpolitika balra tart-e vagy jobbra?” Ebbôl logikusan adódik Révai végkövetkeztetése: a Szovjetunió csak akkor támogatja Magyarországot, ha az megfelel külpolitikai érdekeinek, tehát ha radikális fordulat megy végbe a magyar belpolitikában. Révai ezen, bár nem írta le, nyilvánvalóan a kommunista hatalomátvételt értette. Az írás hátralevô részében a miskolci antiszemita zavargással foglalkozott, melyet a reakció művének tartott. Úgy vélte, hogy a reakció ezzel is „gáncsot akar vetni a nemzetnek Párizsban”.
A határkérdés mellett a csehszlovákiai magyar kisebbség sorsa is erôsen foglalkoztatta a magyar közvéleményt, és Révai erre a kérdésre több írásában is kitért. 1946 novemberében a Szabad Nép hasábjain felemelte szavát a szlovákiai magyarokkal szembeni „hajtóvadászat” miatt. Ekkor már nem a népességcsere ellen tiltakozott, hanem a magyarok csehországi kényszermunkára történô elhurcolása miatt. Felveti, hogy a probléma megoldásában a Szovjetuniótól kellene segítséget kérni. Feltehetô a kérdés: vajon Révai „vaktában” lôtt, vagy számíthatott a Szovjetunió segítségére a magyarok deportálásának megakadályozásában? A rendelkezésre álló dokumentumok alapján úgy gondoljuk, hogy számíthatott. Fontos tudnunk, hogy nem csupán a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is ellenezte ezt az akciót, amelyet ezért 1947. február 25-én végül le is állítottak. A szovjet támogatást támasztja alá Zsdanovnak, az SZKP fôideológusának 1947. szeptember 25-én kelt jelentése, amelyben Révai Józsefnek a Kominform alakuló ülésén elmondott beszédét foglalta össze. A jelentés kiemeli, hogy Révai szóvá tette a csehszlovákiai magyar kisebbség jogfosztott helyzetét, amelyet rendezni kell, „mivel gátolja a fontosabb kérdések megoldását és a magyarok és a szláv népek közötti szoros barátság kialakulását”.
Az, hogy Révai felvetette a problémát a kommunista pártok legfôbb szervének alakuló ülésén, minden bizonnyal a szovjet fél elôzetes hozzájárulásával történt. A szovjet támogatás azonban nem annyira a magyarokkal való együttérzésbôl, mint inkább taktikai megfontolásból eredt. Hiszen Révai és általában a magyar politika bírálata többek között arra a Bene‰ köztársasági elnökre és Jan Masaryk külügyminiszterre irányult, akik Moszkva szemében eltávolítandó polgári politikusok voltak. Vagyis a csehszlovákiai magyarok ügyében az MKP-nak nyújtott burkolt támogatás csupán eszköz volt a szovjetek számára a cseh polgári pártok elleni harcban. Ezt a feltételezést támasztja alá Révai József 1948 októberében írott újabb cikke, mellyel a maga részérôl lezárta a szlovákiai magyarság kérdését, és békejobbot nyújtott az új, immár kommunista, tehát baráti csehszlovák vezetésnek.
A cikk abból az alkalomból született, hogy a csehszlovák minisztertanács elfogadta a szlovákiai magyarok állampolgárságának visszaállításáról szóló törvényjavaslatot. Révai szerint ezzel „[a] szlovákiai magyarok sorsában és helyzetében megtörtént a fordulat”. Ezt három körülménnyel magyarázta. Egyrészt 1948 februárjában megbukott Bene‰ polgári kormánya, megtörtént a kommunista hatalomátvétel Prágában. Ugyanakkor a két ország munkáspártjai felismerték, hogy a „nyugati imperialisták aknamunkája” okozta az ellentéteket, melyeket közös összefogással küszöböltek ki. Révai éppen ezért „tűrhetetlennek” tartja, hogy bár Magyarország és Csehszlovákia is a Szovjetunió szövetségese, de egymással nem kötöttek szövetségi szerzôdést. A fordulat harmadik okaként pedig a magyar belpolitikai fejleményeket emelte ki, hiszen amíg nálunk „Nagy Ferenc volt hatalmon, Gottwald és Siroky nehezen cáfolhatták Bene‰éknek azt az állítását, hogy a magyar nép: reakciós nép, hogy a szlovákiai magyarság egésze felelôs a csehszlovák köztársaság bukásáért…” Révai ezzel lezártnak tekintette a problémát, hiszen immár két szocialista országról volt szó, amelyek között a szlovákiai magyaroknak az összekötô kapocs, a híd szerepét kellett betölteni.
Révai József ezt követôen nem foglalkozott többé a magyar kisebbségek kérdésével, tollából nem születtek újabb, a nemzetiségi probléma megoldásával foglalkozó írások. De nem csupán ô, hanem az MDP más politikusai sem mutattak különösebb érdeklôdést a határon túli magyarok sorsa iránt. A változás lehetôsége 1953–54-ben felbukkant, ám Nagy Imre eltávolítása, majd a forradalom leverése miatt a kérdés hosszú évekre ismét ad acta került.

Papp István


Copyright© Európai Utas-2001