AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
Az 1945 után
meghatározó szerepbe került kommunisták közül elsôsorban Révai József
foglalkozott a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel. Ha ilyen témájú cikkeit csokorba
gyűjtjük, akkor három korszakot különböztethetünk meg pályáján. Az elsô a
Tanácsköztársaságtól a Komintern VII. kongresszusáig, 1935-ig tartott, amikor Révai
a kommunista stratégiának megfelelôen, különösebb egyéni jellegzetesség nélkül
írt, ráadásul igen keveset ebben a témakörben. Ehhez a korszakához hasonló az
1948-tól haláláig tartó jó évtized, amikor sztálinista ideológusként ismét
nagyfokú közömbösséget tanúsított a nemzeti kérdés iránt. Az MSZMP
vezetésétôl balra elhelyezkedve, a forradalom tanúságaiból semmit sem levonva hunyt
el 1959-ben. Témánk szempontjából legérdekesebb korszak a kettô közötti idôszak,
amikor Révainak érdemi írásai születtek a nemzetiségi kérdésrôl. Írásunkban
elsôsorban ezt az idôszakot kívánjuk bemutatni.
Révai, a Tanácsköztársaság idején, mint a Vörös Újság munkatársa 21 évesen
fejtette ki elôször a nemzetiségi kérdésrôl vallott nézeteit. Az írás
Nemzetiségi kérdés és kommunizmus címmel 1919 áprilisában látott napvilágot. A
cikk a marxizmus megfellebbezhetetlen igazában hívô ifjú gondolkodó írása, aki A
Kommunista Kiáltvány és A gothai program kiritikája alapján fejtette ki a témára
vonatkozó elképzeléseit. Kiinduló tétele az volt, hogy nincs külön nemzetiségi
kérdés, az kizárólag a mindenkori társadalom általános fejlôdési menetébe
állítva értelmezhetô. Vagyis a nemzetek ellentétét valójában
osztályellentétként kell felfognunk. Ezt azzal támasztja alá, hogy a szabadságért
folytatott függetlenségi harcok ténylegesen sohasem a nyelvi, nemzeti elnyomás miatt
törtek ki, hanem a megtermelt javak egy részének lefoglalására adott reakcióként.
Az elnyomó Révai szerint a nemzetietlen, illetve elnemzetlenítô politikával csupán
leplezte a gazdasági kizsákmányolást. Tehát a szabadságvágy a gazdasági
elnyomás reakciója mindig és nem a nyelvi elnyomásé. Ez az az elvi álláspont,
amely késôbb számos részkérdésben kifejtett véleményét meghatározta.
Révai József elsô, kimondottan a magyar nemzeti üggyel foglalkozó írását 1925-ben
vetette papírra. Ekkorra már megszületett a trianoni béke hivatalos kommunista
értékelése, a Komintern V., 1925-ös kongresszusán. Eszerint Trianon az imperialista
hatalmak békediktátuma volt, amely nem vette figyelembe a kisebbségek önrendelkezési
jogát, hanem a gyôztesek a román, szerb és cseh uralkodó osztályokkal fogtak össze.
Ebbôl következôen az imperializmus elleni harc keretében a kommunistáknak küzdeniük
kell a magyar kisebbség önrendelkezési jogáért is. Vagyis a munkásosztály nem
maradhat közömbös a nemzetiségi kérdés iránt. Ami pedig a konkrét célokat illeti,
felveti a kisebbségek önrendelkezését figyelembe vevô területi revízió
szükségességét. Ezzel összefüggésben utal arra is, hogy Magyarországnak az a
Szovjet-Oroszország jelentheti az egyik fontos szövetségest, amelynek ugyancsak
területi vitái vannak Romániával.
A Komintern 1935-ben lezajlott VII. kongresszusa alapvetô változást hozott a kommunista
pártok taktikájában. A fasizmus elleni küzdelem lett a legfontosabb feladat, és ez a
népfronttaktika jegyében megkövetelte az antifasiszta erôkkel való
együttműködést. Ez a változás Révai írásaiban is jól nyomon követhetô.
1937-ben írott rövid cikke (A magyar külpolitika válsága) jelentôs változást jelez
Trianon kérdésében. Abból indult ki, hogy mivel Olaszország pozíciói
meggyengültek, Németország veszi át a vezetô szerepet Délkelet-Európában. Ebben a
helyzetben Magyarország függetlenségét és a térség békéjét csak egy
magyarosztrák csehszlovák együttműködéssel lehet megmenteni. Ez az
antifasiszta együttműködés annyira fontos, hogy a nemzetiségi problémák sem
állhatnak útjába. Kijelenti, hogy a magyar külpolitika követelése, a magyar
kisebbségek védelme nem lehet feltétele a magyarcsehszlovák
közeledésnek. Ebben az írásában tehát a keleti irányú német expanzió
feltartóztatása minôsül alapvetônek, s a kisebbségi kérdés, illetve a határviták
ennek rendelôdnek alá. Ez nem csupán azzal magyarázható, hogy mindenkor hűen
követte a Kommunista Internacionálé állásfoglalásait, hanem azzal is, hogy távol az
országtól és még távolabb a felelôs kormányzati hatalomtól egyszerűen nem
érzékelte a nemzetiségi kérdés súlyát és bonyolultságát. Igazából 1944
végén, moszkvai emigrációjából hazatérve szembesült azzal a ténnyel, hogy az
MKP-nak semmilyen elôhúzható receptje nincs a határok és magyar kisebbségek
kérdésére.
A hazai nyilvánosság elôtt elôször egy 1945 ôszén mondott beszédében foglalkozott
Trianon ügyével. Itt több fontos kérdésben is állást foglalt. Elôször is
hibáztatta a magyar kormányt, hogy a bécsi döntések kapcsán összefogott Hitlerrel,
mivel ez a szövetség kezdettôl fogva bukásra volt ítélve. Ehelyett Magyarországnak
meg kellett volna támadnia a fasiszta Romániát, ahogy azt akkor szorgalmazták is a
kommunisták, így ma igényt tarthatna Erdély egy részére, vagy talán annak
egészére is. Révai kijelenti azt is, hogy Szent István birodalmának egyszer és
mindenkorra vége, így nem marad más lehetôség, mint szoros gazdasági, kulturális
és szellemi kapcsolatok kiépítése a szomszédos országokkal és az ott élô
kisebbségi magyarokkal. Érdekes ugyanakkor, hogy a szlovákiai magyarok kitelepítése
ellen is szót emelt. Határozottan elutasította azt, hogy Horthy bűneiért
a csallóközi magyar paraszt és a magyar demokrácia vállalja a felelôsséget.
1946 augusztusában jelent meg a Szabad Nép hasábjain Révai József Párizs és Miskolc
című írása, amely azt az ellentmondást próbálta megmagyarázni, hogy bár a
Szovjetunió korábban elítélte a trianoni békét, a békekonferencián mégsem
támogatja a magyar igényeket. A cím már elôrevetíti a szerzô felfogását: a magyar
belpolitikai eseményektôl nem függetleníthetô az ország külpolitikai sikeressége.
Ez az összefüggés persze nyilvánvaló, de a cím és a cikk is össze nem tartozó
dolgokat kapcsolt össze, hiszen Magyarország határait nem a miskolci antiszemita
zavargások, hanem a nagyhatalmi érdekek, elsôsorban a Szovjetunió szempontjai
döntötték el. Révai rögtön leszögezi az alapvetô tényt:
nemigen
számíthatunk a békeértekezlet döntô tényezôinek támogatására. Vagyis
kénytelen megállapítani azt, hogy nem lehetséges a határrevízió, bár ezt
bázisteremtô célzattal egyes források szerint az MKP is szerette volna. Mivel
kormánypártként az MKP felelôssége is felvethetô, Révai két érvet hoz ennek
elhárítására. Elôször is úgy véli, hogy valójában a háború alatti magyar
kormányzat felelôs a mostani békeszerzôdésért. Azzal, hogy német szövetségesek
lettünk, megtámadtuk a Szovjetuniót, és mi maradtunk az utolsó csatlós.
Másrészt a kommunisták hozzáfogtak a múlttal való gyökeres leszámoláshoz, de a
Kisgazdapárt mögötti reakció megakadályozta ezt a fordulatot. Utal Nagy Ferenc
kormányfô áprilisi moszkvai útjára, amikor Sztálin nem utasította el kategorikusan
a Romániával szembeni korlátozott területi revízió igényét. Sztálin
viselkedését Révai a Baloldali Blokk márciusi megalakulásával hozta
összefüggésbe. A gondolattársítás azonban hamis, hiszen a Külügyminiszterek
Tanácsában a Szovjetunió március elôtt és után egyaránt a status quo ante bellum
álláspontját képviselte. Vagyis a Baloldali Blokk megalakulása ebben az ügyben
egyáltalán nem befolyásolta a szovjet magatartást. A továbbiakban Révai elismeri,
hogy a Szovjetunió bizalma csökkent Magyarország iránt, s erre meg is adja a
nyilvánvaló magyarázatot: Milyen joggal várhatjuk el a Szovjetuniótól, hogy
támogassa a magyar nemzeti igényeket, függetlenül attól, hogy a magyar belpolitika
balra tart-e vagy jobbra? Ebbôl logikusan adódik Révai végkövetkeztetése: a
Szovjetunió csak akkor támogatja Magyarországot, ha az megfelel külpolitikai
érdekeinek, tehát ha radikális fordulat megy végbe a magyar belpolitikában. Révai
ezen, bár nem írta le, nyilvánvalóan a kommunista hatalomátvételt értette. Az
írás hátralevô részében a miskolci antiszemita zavargással foglalkozott, melyet a
reakció művének tartott. Úgy vélte, hogy a reakció ezzel is gáncsot akar
vetni a nemzetnek Párizsban.
A határkérdés mellett a csehszlovákiai magyar kisebbség sorsa is erôsen
foglalkoztatta a magyar közvéleményt, és Révai erre a kérdésre több írásában is
kitért. 1946 novemberében a Szabad Nép hasábjain felemelte szavát a szlovákiai
magyarokkal szembeni hajtóvadászat miatt. Ekkor már nem a népességcsere
ellen tiltakozott, hanem a magyarok csehországi kényszermunkára történô elhurcolása
miatt. Felveti, hogy a probléma megoldásában a Szovjetuniótól kellene segítséget
kérni. Feltehetô a kérdés: vajon Révai vaktában lôtt, vagy
számíthatott a Szovjetunió segítségére a magyarok deportálásának
megakadályozásában? A rendelkezésre álló dokumentumok alapján úgy gondoljuk, hogy
számíthatott. Fontos tudnunk, hogy nem csupán a Szovjetunió, hanem az Egyesült
Államok és Nagy-Britannia is ellenezte ezt az akciót, amelyet ezért 1947. február
25-én végül le is állítottak. A szovjet támogatást támasztja alá Zsdanovnak, az
SZKP fôideológusának 1947. szeptember 25-én kelt jelentése, amelyben Révai
Józsefnek a Kominform alakuló ülésén elmondott beszédét foglalta össze. A
jelentés kiemeli, hogy Révai szóvá tette a csehszlovákiai magyar kisebbség
jogfosztott helyzetét, amelyet rendezni kell, mivel gátolja a fontosabb kérdések
megoldását és a magyarok és a szláv népek közötti szoros barátság
kialakulását.
Az, hogy Révai felvetette a problémát a kommunista pártok legfôbb szervének alakuló
ülésén, minden bizonnyal a szovjet fél elôzetes hozzájárulásával történt. A
szovjet támogatás azonban nem annyira a magyarokkal való együttérzésbôl, mint
inkább taktikai megfontolásból eredt. Hiszen Révai és általában a magyar politika
bírálata többek között arra a Bene köztársasági elnökre és Jan Masaryk
külügyminiszterre irányult, akik Moszkva szemében eltávolítandó polgári
politikusok voltak. Vagyis a csehszlovákiai magyarok ügyében az MKP-nak nyújtott
burkolt támogatás csupán eszköz volt a szovjetek számára a cseh polgári pártok
elleni harcban. Ezt a feltételezést támasztja alá Révai József 1948 októberében
írott újabb cikke, mellyel a maga részérôl lezárta a szlovákiai magyarság
kérdését, és békejobbot nyújtott az új, immár kommunista, tehát baráti
csehszlovák vezetésnek.
A cikk abból az alkalomból született, hogy a csehszlovák minisztertanács elfogadta a
szlovákiai magyarok állampolgárságának visszaállításáról szóló
törvényjavaslatot. Révai szerint ezzel [a] szlovákiai magyarok sorsában és
helyzetében megtörtént a fordulat. Ezt három körülménnyel magyarázta.
Egyrészt 1948 februárjában megbukott Bene polgári kormánya, megtörtént a
kommunista hatalomátvétel Prágában. Ugyanakkor a két ország munkáspártjai
felismerték, hogy a nyugati imperialisták aknamunkája okozta az
ellentéteket, melyeket közös összefogással küszöböltek ki. Révai éppen ezért
tűrhetetlennek tartja, hogy bár Magyarország és Csehszlovákia is a
Szovjetunió szövetségese, de egymással nem kötöttek szövetségi szerzôdést. A
fordulat harmadik okaként pedig a magyar belpolitikai fejleményeket emelte ki, hiszen
amíg nálunk Nagy Ferenc volt hatalmon, Gottwald és Siroky nehezen cáfolhatták
Beneéknek azt az állítását, hogy a magyar nép: reakciós nép, hogy a
szlovákiai magyarság egésze felelôs a csehszlovák köztársaság
bukásáért
Révai ezzel lezártnak tekintette a problémát, hiszen immár
két szocialista országról volt szó, amelyek között a szlovákiai magyaroknak az
összekötô kapocs, a híd szerepét kellett betölteni.
Révai József ezt követôen nem foglalkozott többé a magyar kisebbségek
kérdésével, tollából nem születtek újabb, a nemzetiségi probléma megoldásával
foglalkozó írások. De nem csupán ô, hanem az MDP más politikusai sem mutattak
különösebb érdeklôdést a határon túli magyarok sorsa iránt. A változás
lehetôsége 195354-ben felbukkant, ám Nagy Imre eltávolítása, majd a forradalom
leverése miatt a kérdés hosszú évekre ismét ad acta került.
Papp István
Copyright© Európai Utas-2001