RÉVAI JÓZSEF NEMZETISÉGPOLITIKAI ÍRÁSAIBÓL

Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

A nemzetiségi „kérdés” a mai társadalom tünete. A történelmi materializmus legújabb kritikusai úgy tüntetik fel, minthogyha az úgynevezett „társadalmi kérdéstôl” független tünete volna a társadalomnak. Ami azt jelentené, hogy magától a társadalmi fejlôdéstôl is független jelenségrôl: kérdésrôl van szó. E szerint a kritika szerint a „társadalmi kérdés” osztályok ellentétének kérdése, a nemzetiségi kérdés pedig nemzetek ellentétéé. Feltételezi a népléleknek egy apriorisztikus tulajdonságát, az ún. nemzeti érzést. Ezekbôl a nemzeti érzésekbôl adódik egyik döntô faktora a társadalmi fejlôdésnek, és minden más társadalmi jelenségnek, pl. a háborúknak. […] Nemzeti erô mindig csak fiktív értékeket termel, művészetet, vallást, rítusokat, zenét stb., úgyhogy a nemzeti erôk termékei egymás mellett is elférhetnek, anélkül, hogy erôszakos összeütközés beállana. Ahol látszólag beáll, ott a nemzeti erôk mindig csak leplezik a gazdaságiakat. Kultúrák sohasem ütközhetnek, csak érdekek. A nemzeti kérdés, a nemzeti erôk összeütközései, csak azoknak az érdekeknek az összeütközései, amelyek jellemzik a kapitalista társadalmat, a bérmunkáé és a tôkéé. A nemzetiségi kérdés – mint kérdés, amint a társadalom tünete, osztálykérdés. A nemzetiségi kérdés tisztán nem folyik bele a társadalmi gazdálkodás fejlôdésébe, tehát nem is alkothatna „kérdést”. Éppen abból, hogy a társadalom tünete, vagyis az ún. „társadalmi kérdés” egyik összetevôje csupán, látszik, hogy arra az egyetlen viszonyra redukálható, amelyre a kapitalista társadalmi rend minden legbonyolultabb kérdését is redukálni lehet: bérmunka és tôke ellentétére. […] A nemzetiségi kérdés annak az eredménye, hogy a burzsoázia a nemzeti erôket, a társadalom elôtti erôt társadalmivá változtatja azáltal, hogy áruértékben fejezi ki, hogy felhasználja saját céljaira. Hogyha megszűnik ez a kifejezés pézértékben, ez a felhasználása a nemzeti erônek gazdasági célok érdekében – akkor megszűnik a nemzetiségi kérdés.
(Nemzetiségi kérdés és kommunizmus – 1919. április. In: Révai József: Válogatott történelmi írások I. kötet. Válogatta és a jegyzeteket készítette: F. Majlát Auguszta. Budapest, Kossuth, 1966. 45–59. p.)

De hiába látják a már a magyar burzsoázia egyes gondolkodó képviselôi is, hogy a német–olasz orientáció romlásba viszi az országot, Horthy, Darányi, Kánya nem tágítanak a német szövetségtôl. Nem hajlandók végrehajtani a magyar külpolitika olyannyira szükséges fordulatát. Kánya külügyi beszédében a Németország iránti „változatlan barátságról”, Magyarország és a harmadik birodalom „politikai és gazdasági érdekazonosságáról” beszélt, és az utódállamokhoz való közeledés feltételéül az elnyomott magyar nemzetiségi nemzeti jogainak és Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerését állította fel.
De a magyar kisebbségek védelme nem lehet feltétele a magyar– csehszlovák közeledésnek.
(A magyar külpolitika válsága – 1937. június. In: Révai József: Válogatott történelmi írások. II. kötet, 218–220. p.

A magyar közvélemény joggal veti fel a kérdést: miért kedvezôtlenek Magyarország békekilátásai, miért kedvezôtlenebbek a többi csatlósország békekilátásainál?
A reakció a rossz béke-elôkészítést okolja. Egyetértünk. A „béke-elôkészítés” valóban felettébb rossz volt. Rossz volt csatlakozni a „tengelyhez”, rossz volt hátbatámadni Jugoszláviát, rossz volt résztvenni a Szovjetunió elleni orvtámadásban, rossz volt hadat üzenni az Egyesült Államoknak. […] Horthynak és Szálasinak, a magyar feudális és fasiszta reakciónak „köszönhetjük” elsôsorban, hogy a magyar békeelôkészítés rossz volt, rosszabb az olasznál, a románnál, a bolgárnál, a finnél. […]
De a magyar békeesélyek kedvezôtlenségét nem lehet egyedül a múlt reakciójával magyarázni. A felszabadulás óta másfél év telt el: ezalatt az idô alatt is behozhattunk volna sokat abból a hátrányból, amelybe a többi csatlósországgal szemben jutottunk. Sajnos: a hátrány nem csökkent, hanem fokozódott. […]
Vannak, akik külpolitikai helyzetünk megromlását nem annak a bizalomnak a megrendülésével magyarázzák, amelyet a Szovjetunió a magyar demokrácia belsô ereje iránt táplált. Vannak, akik elvárnák a Szovjetuniótól, hogy támogassa a magyar nemzeti igényeket, függetlenül attól, mennyire építhet a magyar demokráciára. De kérdjük, milyen joggal várjuk mi el a Szovjetuniótól, hogy támogassa a magyar nemzeti igényeket, függetlenül attól, hogy a magyar belpolitika balra tart-e vagy jobbra? Magyarország csak a magyarok számára a mérték, a Szovjetunió nem magyar, hanem szovjetpolitikát folytat, más szóval: csak annyiban támogatja a magyar nemzeti igényeket, amennyiben Magyarország támogatásával nem árt olyan nemzeteknek, amelyek a demokratikus fejlôdésnek megbízhatóbb támaszai, mint a magyarok. Viszont, ha a magyarok is megbízható támaszai, akkor a Szovjetunió legalább is, mint közvetítô lépne fel és legalább egy bizonyos határig támogatná a magyar igényeket is.
A magyar közvélemény egy része „csalódott” a szovjet–magyar barátság külpolitikájában és a magyar békekilátások megromlásából azt a következtetést vonja le, hogy Magyarország rosszul „helyezkedett”, át kell nyergelnie. […] Ugyan mire „nyergeljünk át”? Hiszen Magyarországot tartós érdekei idekötik, dunavölgyi állam létére a Dunavölgye népeihez. Átnyergelni annyit jelent, mint megkeresni azokat a hatalmi érdekeket, amelyek a Szovjetunióval barátságban és szövetségben élô országokkal szemben hídfôállást akarnak itt kiépíteni. […] Magyarország csak a vele sorsközösségben élô államok számára lehet szövetséges, a többiek számára legfeljebb sakkfigura. A külpolitikai „átnyergelés” ellenségünké teszi szomszédainkat anélkül, hogy másoknak szövetségeseivé válnának.
(Párizs és Miskolc – 1946. augusztus. In: Révai József: Élni tudunk a szabadsággal. Válogatott cikkek és beszédek 1945–1949. Budapest, Szikra, 67–99. p.

Magyarország nem békebontó sem Jugoszlávia, sem Románia felé. Jugoszláviával megkötöttük az egyenjogúság és kölcsönösség alapján a népcsere-egyezményt. Romániával Párizsban komoly vitánk volt, amely ellenünk dôlt el, de a demokratikus és a magyarság jogait tisztelô Románia iránt mégsem érzünk miatta keserűséget. Az egyetlen Csehszlovákia az, amellyel nem tudunk megbékélni. […] Csehszlovákia úgy bánik a területén lévô több mint 600 ezer magyarral, hogy abba önérzetes, demokratikus nemzet sosem nyugodhatik bele. Mi nem mint magyarok, hanem mint demokraták és kommunisták bíráljuk azt a politikát, amely erélyes a szlovákiai magyar dolgozókkal, de erélytelen a szlovákiai reakcióval szemben. Nekünk sem közömbös, hogy szomszédaink olyan politikát folytatnak-e, amely erôsíti, vagy olyat, amely gyengíti a demokrácia feljôdését náluk és nálunk. (A kiemelés eredeti.)
(Tiltakozunk! 1946. november. In: Szabad Nép 1946. november 24.)

A csehszlovák minisztertanács október 12-én elfogadta a szlovákiai magyarok állampolgárságának viszszaállításáról szóló törvényjavaslatot. Nem kétséges, hogy a javaslat nemsokára törvénnyé válik. […] A szlovákiai magyarok sorsában és helyzetében tehát megtörtént a fordulat. Jól tudjuk, hogy egy ilyen mélyreható és gyökeres változásnak a végrehajtása nem mehet végbe egyik napról a másikra, hogy lesznek nehézségek és zökkenôk, hogy még számos részletkérdés vár megoldásra, amelynek során még sok helyi ellenállást kell majd leküzdeni. Mi örömmel ödvözöljük ezt a fordulatot, amelyet úgy tekintünk, mint a csehszlovák népi demokrácia baráti kéznyújtását nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a demokratikus Magyarország felé. Elfogadjuk a csehszlovák nép barátian felénk nyújtott kezét. Mindent el akarunk követni, hogy a szlovákiai magyarok helyzetében beállt fordulat gyakorlati végrehajtását a magunk részérôl is elômozdítsuk, hogy mi is hozzájáruljunk a még fennálló nehézségek leküzdéséhez.
Mi vezetett a fordulathoz? Milyen események váltották ki a szlovákiai magyarokkal szemben követett csehszlovák politikának a megváltoztatását?
A fordulatnak három fô oka van. Elôször: a csehszlovák belpolitikában februárban végbement döntô változás, másodszor: a nemzetközi helyzet kiélezôdése, harmadszor: a magyar belpolitikában a népi demokratikus erôk visszavonhatatlan felülkerekedése.
A csehszlovák munkásosztály, a csehszlovák népi demokrácia erôinek gyôzelme után testvérpártunk számára lehetôvé vált annak a nemzetiségi politikának a felszámolása, amelyre Benes táborának a szelleme nyomta rá erôsen a maga bélyegét. Csehszlovák testvérpártunk 1948 februárjában leküzdve a reakciós polgári nacionalizmust, kiküszöbölve a polgári nacionalizmus erôit az államvezetésbôl, érvényesítette a sztálini nemzetiségi politikát, marxizmus-leninizmus alapelveit a szlovákiai magyarsággal szemben is.
A fordulat nemzetközi okai is nyilvánvalóak. […] A szélsô (sic!) magyarellenes nacionalizmust Csehszlovákiában éppúgy az imperialisták ügynökei hirdették, mint Magyarországon is az imperialisták ügynökei képviselték és képviselik a szélsô magyarellenes nacionalizmust. Következésképpen: a két ország demokratikus, munkáspártjainak alapvetô kötelességük volt közös erôvel meghiúsítani az imperialisták ügynökeinek terveit és mindent elkövetni, hogy elhárítsanak a két népi demokrácia közeledésének s barátságának útjából minden akadályt. […]
Végül: a csehszlovák politika fordulatát a magyar belpolitikai változásoknak köszönhetjük, a hatalmi viszonyok döntô eltolódásának a munkásosztály és szövetségese: a dolgozó parasztság javára. A magyar demokrácia háromesztendôs belsô harcai kapóra jöttek a szlovák nacionalistáktak. […] Amíg Magyarországon Nagy Ferenc ült a hatalomban, Gottwald és Siroky nehezen cáfolhatták Beneséknek azt az állítását, hogy a magyar nép: reakciós nép, hogy a szlovákiai magyarság egésze felelôs a csehszlovák köztársaság bukásáért, hogy Horthy Magyarországa helyébe nem lépett még az új, népi Magyarország. De amikor Magyarországon bekövetkezett a fordulat, lehetetlen volt Csehszlovákiában fenntartani azt az álláspontot, amely a magyarság kollektív felelôsségével, a magyar sovinizmus és irredentizmus veszélyével próbálta indokolni a szlovákiai magyarokkal szemben folytatott diszkriminációs politikát, sok százezer magyar áttelepítésének tervét. […] A szlovákiai magyar dolgozóknak hídnak, összekötô kapocsnak kell lenniök a demokratikus Magyarország és a demokratikus Csehszlovákia között. Ezt a szerepüket csak akkor tudják betölteni, ha teljes erôvel részt vesznek a szocializmus felé menetelô új Csehszlovákia felépítésének munkájában.

(A csehszlovák–magyar megegyezés útján – 1948. október. In: Révai József: Élni tudunk a szabadsággal. Válogatott cikkek és beszédek 1945–1949. 372–382. p. il)