AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

ÖNRENDELKEZÉSI ELV ÉS TERÜLETI STABILITÁS
Bibó István a területi viták természetérôl és megoldási lehetôségeirôl

Bibó István nem annyira politikusként, mint inkább politikai gondolkodóként igazán elismert. 1911-ben született, családja a városi középosztály felsô rétegéhez tartozott, apja a szegedi egyetem könyvtárigazgatója volt. 1933-ban fejezte be Szegeden a jogi egyetemet, és azt követôen Bécsben, Genfben, majd Hágában tanult.
Bibó történelemszemléletében és felfogásában a meghatározó szerep nem a gazdasági folyamatoké, és nem is az általuk változó erôviszonyoké vagy hatalmi struktúráké volt. Alapvetônek az ideológiai jellegű, a politikai szférában végbemenô dolgokat tekintette, értve ezen a közösség ügyét, helyzetét, viszonyát az emberhez. A háborút elôidézô indítékokat elemezve is arra a következtetésre jutott, hogy a gazdasági érdekellentétek, eszmei, faji konfliktusok másodlagosak a politikumhoz és annak tömeglélektani hatásához képest. Ebbôl kiindulva egy adott politikai közösség életének működési zavarát társadalom-lélektani jelenségként kezelte, és azt politikai hisztériaként vagy közösségi hisztériaként szembeállította a politikai egyensúly állapotával.
A politikai vagy közösségi hisztéria olyan tartós félelmi állapot vagy fenyegetettség, amelyet mindig valamilyen történelmi megrázkódtatás vált ki. A közösség elszakad a realitásoktól, képtelen az élet által felvetett problémák megoldására, önértékelése bizonytalan és túlméretezett, irreális reakciókat ad a világ behatásaira.
Egyetérthetünk Bibóval abban, hogy a trianoni magyar társadalom az egyensúlyvesztés állapotába került. A háború, a forradalom, a politikai tekintélyvesztés, legfôképpen pedig a területvesztés élménye olyan szorongással töltötte el a magyar társadalmat, amely bizonytalanná, cselekvésképtelenné, irreálisan gondolkodóvá tette. Ugyanakkor a világháborúból a gyôztesek oldalán kikerülô szomszédok is fenyegetettséget éreztek az elégedetlenségét, revansvágyát és harciasságát folyton hangoztató Magyarország felôl, különösen, ha maguk is tartottak attól, hogy a hirtelen nyert területet és lakosságot nem képesek a megfelelô módon integrálni.
A másik fôbb gondolat Bibó rendszerében az, hogy a politikai egyensúly állapota a kor viszonyai közepette nem képzelhetô el demokratikus berendezkedés nélkül. Számára a demokrácia megvalósítása a tartós rendezés elengedhetlen feltételét jelentette, mivel a nacionalizmus kialakulása legalább annyira a demokratizálódás eredménye, mint az önrendelkezés elvének térhódítása volt.
A modern nemzeti érzést pozitív történelmi jelenségként kezelte, amely a nemzethez fűzôdô érzelmek demokratizálódásából született meg. A közép- és kelet-európai nemzetek esetében azonban a nemzeti keret többnyire nem esett egybe az állami kerettel. Hiányzott az állami apparátus, az egységes politikai kultúra, a kialakult gazdasági szervezet és összeszokottság. A modern nemzeti keret kialakítása ezekben az országokban nemcsak belsô politikai mozgalmat és demokratizálódást kívánt, hanem területi átrendezôdést is, az európai államrendszert mélyen érintô változásokat. Ezen a ponton kezdôdött a közép- és kelet-európai nacionalizmusok demokratikus tartalmának csökkenése. Demokratikus tartalom azért mindig maradt, hiszen anélkül elképzelhetetlen a nacionalizmus, csak éppen a nemzeti keret megteremtésének vágya háttérbe szorította azt.
Bibónak a trianoni rendezésrôl és a határrevízióról vallott nézeteiben a nacionalizmus és demokrácia viszonya mellett talán még jelentôsebb és meghatározóbb volt az önrendelkezés és demokrácia viszonya, illetve az önrendelkezés mint a demokratikus elvekkel összeegyeztethetô, új legitimitás. Álláspontja az önrendelkezésrôl mint demokratikus legitimáló elvrôl két alaptételben foglalható össze: 1. A huszadik században bármely közhatalmi legitimitás csak a népszuverenitás és önrendelkezés elvére épülhet, mert ez a kettô a modern legitimitás egyedül érvényes elve. 2. Az önrendelkezés természete szerint demokratikus és szabadságigényű elv, a népszuverenitáshoz hasonló. Csakhogy míg a népszuverenitás egy már adott államkeretre, annak működtetésére vonatkozik, addig az önrendelkezés valamilyen értelemben az államkeret kérdését veti fel, annak területi vonatkozásait is érintve.
Amilyen mértékben stabilizáló erejű lehet az önrendelkezés mint a modern kori legitimáció forrása, legalább annyira erôs tud lenni a destabilizáló hatása. A területi sérthetetlenséggel szemben sem a nemzetközi jogban, sem az egyes államok alapokmányában nincs elsôbbsége az önrendelkezésnek. Az önrendelkezési elv és a területi stabilitás ebbôl következôen egymással szemben álló elvi álláspontok. Ezt Bibó is elismerte, de feloldhatónak vélte azzal, hogy konfliktusba csak olyankor kerül a két elv egymással, ha az önrendelkezést nem hagyják érvényesülni, tehát nem tartják be következetesen. Meggyôzôdése volt, hogy az önrendelkezési elv a nemzetközi államközösség egyetlen lehetséges és érvényes államalakulási és területrendezési elve. Az önrendelkezési elvet viszont csak stabilizáló szándékkal érdemes alkalmazni, amikor az képlékeny államkereteket képes megszilárdítani, nem pedig a már megszilárdult államkereteket zilálja szét. Ehhez mindig mérlegelni kell az adott történelmi pillanatot és körülményeket.
A Monarchia összeomlásakor, a történelmi keretek felbomlásának pillanatában az önrendelkezésnek az lett volna a funkciója Közép- és Kelet-Európában, hogy rajta keresztül az itt élô emberek kifejezésre juttassák nemzeti hovatartozásuk megváltoztatását. A béke megalkotói ezt az elvet nem tartották be következetesen. A gyôztesek jól ismert politikai erôtlensége mellett Bibó szerint ez fôleg azért történt, mert nem értették a történeti határokról a nyelvi határokra való átmenet tipikus közép- és kelet-európai problémáját. A békék megalkotói a népek önrendelkezési jogát azért hangoztatták, hogy annak alapján egész nemzetek felszabaduljanak, nem pedig azért, hogy városok, töredékterületek hovatartozásáról döntsenek népszavazással.
Bibó a Monarchia összeomlását követô rendezést a Duna-medencében akkor ítélte volna méltányosnak, ha a térség népei mindenféle megkülönböztetés nélkül, az önrendelkezés elve alapján dönthettek volna hovatartozásukról. Mivel a Monarchia nem volt demokratikus berendezkedésű állam, egyik nemzetet vagy népcsoportot sem lehetett joggal kollektíven felelôssé vagy bűnössé nyilvánítani, tehát már csak ezért is egyenlô mértékben illette volna meg ôket az önrendelkezés joga. Ha pedig ezek után a megfelelô idôben, vagyis a történelmi keretek felbomlásának pillanatában minden terület népessége maga dönthetett volna nemzeti hovatartozásáról az önrendelkezési jog következetes betartásával, nagyon valószínű, hogy a határviták is minimálisak, a határok pedig jóval stabilabbak és tartósabbak lettek volna. Ezt késôbb a Sopron környéki osztrák–magyar határvita esetében alkalmazott népszavazás eredményessége igazolta is.
Az önrendelkezésre alkalmas történelmi pillanatot azonban a békék megalkotói elszalasztották. A trianoni béke letért a Duna-medence politikai konszolidálásának legkézenfekvôbb és legeredményesebb útjáról, és helyette egy sor olyan körülményt helyezett elôtérbe, amely inkább akadálya, semmint elôsegítôje volt e térség tartós stabilizálásának. A gazdasági, közlekedési, stratégiai szempontokat Bibó haszontalannak tartotta a tartós határrendezésnél.
Levonva a két világháború közti idôszak tanulságait, úgy vélte, hogy Közép- és Kelet-Európában minden határprobléma két szempont szembenállásából származik: az egyik a történeti állapot, a status quo szempontja, a másik az etnikai, nyelvi hovatartozásé. Szemben azonban a két világháború közötti általános nézettel és érveléssel, azt vallotta, hogy a stabilizáció érdekében a történeti status quo helyett a határvonalakat nyelvi alapon kell kijelölni, csak így remélhetô az itt élô nemzeteket elválasztó határok tartós konszolidációja. Bibó 1946-ban, még a második világháborút lezáró békék megszületése elôtt is bízott abban, hogy az új határok valóban a stabilizálás eszközei lesznek.
Ezért tartotta fontosnak leszögezni ekkor, hogy népszavazást ne ott alkalmazzanak, ahol a nyelvi határ egyébként világos, hanem kizárólag vitás esetekben, ahol az nem egyértelmű. Szintén a határok konszolidálását szem elôtt tartva lesz ekkorra a lakosságcsere vagy kitelepítés Bibó számára is elfogadható megoldás, igaz, csak rendkívül szigorú megkötésekkel. Ha a nyelvi határ hiánya a megegyezés akadálya, ésszerű lépésnek tűnik a lakosságcsere, de csakis akkor, ha az nagyobb stabilitás elérését jelenti. Ellenkezô esetben „megszűnne az utolsó támpont, amely Európában a határok stabilizálásánál egyáltalán támpont lehet: a lakosság állandósága”. Bibó szerint a népcserének csakis akkor van létjogosultsága, ha bizonyos területeken a néprajzi határt fizikailag nem lehet követni, viszont az ellentétek kiélezôdése miatt a történeti állapotot vagy status quót sem lehet fenntartani. Lakosságcsere csakis kölcsönösségi alapon, a nemzetek közösségének határozata alapján és ellenôrzése mellett történhet, s ha egyszer megvalósult, vissza nem fordítható.
Feltűnô, hogy Bibó a nagyhatalmak vetélkedésének, illetve a térségre gyakorolt befolyásának indokolatlanul kis jelentôséget tulajdonított egészen az 1946-os párizsi béketárgyalásokig, és az elszalasztott történelmi lehetôségeket többnyire a magyar fejlôdés belsô problémáira vezette vissza. Csak a párizsi béketárgyalások okozta csalódottság és kiábrándultság hatására vetette fel elôször a nagyhatalmak érdekeltségét, de még ekkor is inkább a Horthy-rendszert vélte igazán felelôsnek azért, hogy a második világháború utáni határrendezés semmiben sem korrigálta az elhibázott trianoni határokat, melyeknek rossz és igazságtalan volta „világszerte ismert közhely” volt akkorra.
Bibó komoly mulasztásnak tekintette az itt élô népekkel szemben, hogy a békealkotók a meghirdetett alapelveket nem tartották be következetesen, de még súlyosabb hibának tartotta azt, hogy az újabb háborút követô területrendezés még az elvi alapot is nélkülözte. Meggyôzôdéses demokrataként nem tudta szó nélkül hagyni, mekkora kárt okozott ismét a magyar demokratikus fejlôdésnek, hogy a demokratizmus állandó hangoztatásával csak a békealkotás elvtelenségét próbálták palástolni.
Az új békeszerzôdés teljesítését Bibó nem kérdôjelezte meg. Álláspontja az volt, hogy hosszú távon be kell rendezkedni arra, hogy a térség népei a jövôben a trianoni határok között találják meg boldogulásukat. Trianonról és a határok konszolidálásáról írt nézeteit ismerve azonban nehéz elképzelni, hogy ôszintén hitte volna, hogy a sokat bírált, rossz rendezés megismétlése és meghoszszabbítása valóban stabilitást hoz majd a térségnek.
Bár azt vallotta, hogy a visszaállított trianoni határokat el kell fogadni és a békeszerzôdést teljesíteni kell, azt is leszögezte, hogy Magyarország nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szembeni politikai érdekeltségét, a felújított trianoni rendezés pedig csak a hatékony kisebbségvédelem feltételével fogadható el. A hatékonyságon különösen nagy hangsúly volt, mivel kisebbségvédelmi törvények már a két világháború közötti idôszakban sem adtak arra lehetôséget, hogy az anyanemzet közbenjárjon a más államok fennhatósága alatt élô kisebbségeiért. Bibó, aki tájékozott volt a nemzetközi jogban, sejthette, hogy ez a helyzet elônyére aligha változik a jövôben. A realitásokkal számolva egyetlen célravezetô megoldásnak azt tartotta, hogy a kisebbségek életét az anyanemzet politikai erôfeszítéseivel igyekezzen elviselhetôvé tenni, mert ezt a feladatot helyette semmilyen más politikai szereplô nem fogja magára vállalni.

Lukács Zs. Tibor

Copyright© Európai Utas-2001