AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

Boros Géza
A VÍZESÉS JAJCÉNÁL

„Ihletettség s akaraterô a szárnyaim”
Csontváry

A látvány – vagy ahogy Csontváry írná: „látlat” – lenyűgözô. Jajce elôtt, a Vrbas folyó völgyében füstfelhôbe burkolódzó gyár fogadja az utazót, pontosan úgy, ahogy a Jugoszláviáról szóló 1968-as Panoráma-útikönyv leírja: „A hegyoldali szerpentinen közeledve kicsinyített képként, mint valamely szorgos törpeváros képe bontakoznak ki az Elektrobosna üzemének fehér ködfelhôket eregetô kéményei, a kohók narancsszínű tüzét villantó képe.” És mielôtt feleszmélnénk a szocialista iparosítás e példátlan monstruma láttán, a füstbôl hirtelen elénk tárul a vízesés (vodopad, katarakta, cavlan, Wasserfall, waterfall). Kilencvennyolc évvel ezelôtt itt, a szemközti hegyoldalon kapaszkodott fel a világ legnagyobb napútfestôje, az iglói patikus a „nagy motívumot” keresve. Ötvenéves volt ekkor, még elôtte a nagy feladatoknak. Ha pár évtizeddel késôbb jön, a vízesés helyett minden bizonynyal a füstokádó vegyi óriást festi meg. Vagy még inkább ugyanazt másként: az éjszakai reflektorok fényében tündöklô vízesés látványát, ahogy 1903-ban Jajcéban megfestette az éjjeli villanytelepet és a villany világította platánokat.
Csontváry elsô három jelentôsebb festménye három vízesés (Schaffhausen, Jajce, Krka). Közülük a leghíresebb a Jajcei vízesés, amely ma a pécsi Csontváry Múzeumban látható (olaj, vászon, 97x149 cm, 1903). A tavaszi tájban fák és sziklák között kanyarogva bukkan elô a Pliva folyócska, amely számos kisebb-nagyobb ágra, víznyalábra szétválva zúdul le a Vrbasba. A zuhatag felé magasodó domboldalban jellegzetes, magas zsindelytetôs bosnyák házak, fölöttük a fellegvár, középen campanileszerű templomtorony, oldalt egy minaret látszik, a háttérben távoli hegyek ködbe veszô karéja. Lent a szurdokban, a vízfüggöny elôtt szivárvány ragyog.
Az „érzés távlata” ez, vagyis a festô a nagyfokú természethűség mellett a képbe belefoglalt olyan elemeket is, amelyek a valóságban nincsenek ott. Ahogy Kállai Ernô írta 1925-ben az Új magyar piktúrában: „Nem pusztán megfigyeléseket festett, hanem a maga természetrajongását, mely mindent, amit a motívum nyújtott, a fenségesnek, igézetesnek, tündöklônek valami teljességgel természetfölötti szférájába emelve látott.”
Pap Gábor Csontváry elhivatottságának és működésének sámáni jelleget tulajdonítva kulcsfontosságúnak tartja a jajcei festményt. Szerinte ez a kép sokkal többet rejt magában, mint azt elsô ránézésre gondolnánk. A kép fôbb alakzataiban – a sziklákban, bokrokban, dombhajlatokban – rejtett élôlényeket vél felfedezni. „Balról jobbra haladva egy rágcsáló állat, egy ôzbak vagy antilop, egy oroszlán vagy róka, egy medve (más nézetbôl egy másik rágcsálóféle, esetleg nyúl), egy kutya- vagy majomkölyök, egy saskeselyű (más nézetbôl egy szárnyas ló) stb. ismerhetô fel” – írja. A késôbbi festményekhez hasonlóan a rejtett részletek az állatövi jegyek meghatározott rendszerét alkotják, a festô ezoterikus programjának (napút=epliktika) olvasatát adva. Pap magyarázatában a vízeséssorozat tanúságtételként is felfogható, mivel a sámánok körében egyfajta „rangjelzésnek” számított, hogy ki hány vízesésen tudott átmenni alvilági útjai során, s a vízesés-ábrázolások számát illetôen (ideszámítva azokat a műveit is, ahol a vízesés mellékmotívumként szerepel) pedig Csontvárynak igencsak elôkelô helye van.
Elfogadhatóbbnak tűnik a Csontváry patográfiáját leíró Pertorini Rezsô magyarázata, aki szerint a rohanó víz-, vízesés- és háborgó tengerábrázolások egy ifjúkori traumára vezethetôk vissza. (Csontváry diákként részt vett az 1880-as szegedi árvízi mentésben, életveszélybe került, az élmény hatása és egy súlyos meghűlés életmódjának megváltoztatására kényszerítette: abbahagyta az orvosi tanulmányait, és a Felvidékre költözött patikusnak.) Ezt a megrázkódtatást jeleníti meg Huszárik Zoltán Csontváry-filmjének két álomjelenete: az egyiken a vízesés alatt eksztatikus állapotban rohangáló festô kis híján belefullad a vízbe, a másikon a vásznai – köztük a Jajcei vízesés – úszkálnak s süllyednek el egy fürdômedence vizében.
Bárhogy legyen is, nyilvánvaló, hogy nem egy szimpla tájképrôl van szó. Van valami nyugtalanító a kompozícióban, a kép felsô harmadába „felszoruló” városka és a teret uraló zuhatag együttesében, amely egyszerre fenséges és baljósan fenyegetô. Vannak ennél vadregényesebb és monumentálisabb vízesések is a világon, a jajcei vízesés drámaiságát azonban a természet és a város kettôssége adja. Tudjuk, hogy zuhatag fölött nem szokás lakni, és tudatalattinkban felsejlik a félelem, hogy a városka egyszercsak a dübörgô vízáradattal együtt a szakadékba sodródik. Az eszményinek tűnô tájra mintha rávetülne a korántsem eszményi történelmi múlt árnyéka. (Az „érzés távlata” ez is – hajlamosak vagyunk visszavetíteni a kép idejébe mostani tudásunkat, és viszont: a jelenben keressük, amit a festô a látvány mögött érezhetett.)
A fetsmény reprodukciójával több helyen találkozhatunk Jajcéban. Más nem is nagyon emlékeztet arra, hogy közünk van ehhez a helyhez, hogy valaha ez a vidék a Magyar Királyság földje volt. Itt hadakozott a törökkel Mátyás király, létrehozva a Jajcai bánságot, amely Európa végváraként, Mohács elôtt még hatvan évig állt ellen a Balkánt bekebelezô iszlám hódításnak.

A török hódoltság évszázadai, az Osztrák–Magyar Monarchia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megpróbáltatásokkal terhes idôszaka után a város 1943-ban került be a történelemkönyvbe: itt ülésezett az antifasiszta kongresszus, amelyen Titóék lefektették a leendô Jugoszlávia alapjait. Az eseményre múzeum emlékeztetett, az egyik utcát pedig Tito marsallról nevezték el, a délszláv népek egyenjogúságának és testvériségének az elve mára azonban itt is kudarcot vallott. Az 1992-es szerb megszállás alatt a bosnyákok ezreit üldözték el, akik közül sokan soha nem tértek vissza. A vár csúcsán ma horvát zászló leng, a város Bosznia-Hercegovina horvát igazgatású területéhez tartozik.
A háborús pusztítás nyomai mellett legalább annyira nyomasztóak a béke évtizedeinek, a szocialista modernizálásnak és a tradicionális balkáni nemtörôdömségnek a nyomai. A környezet- és műemlékvédelem errefelé szinte ismeretlen. A városképet meghatározó templom, amelyben az utolsó bosnyák királyt megkoronázták, öszszedôlôfélben. A lepusztultság már-már patinás. Vannak házak, amelyekhez hozzá sem nyúltak, amióta Csontváry itt járt.
A történelmi és természeti értékek iránti érzéktelenség legújabb jeleként a vízesés fölötti panoráma-teraszra nemrégiben korszerű benzinkutat építettek. Talán ez a legfestôibb helyen üzemelô töltôállomás (benzinska pumpa) a világon. Mintha az lenne a rendeltetése a létesítménynek, hogy a turistának tankolás közben ki se kelljen szállnia – polaroidfotózás a lehúzott ablakon keresztül, aztán minél gyorsabban el. Bosznia vonzó és izgalmas hely, de az idegen számára még mindig nem veszélytelen. A mesés szépségű tájban kiégett házak, aknamezô-maradványok, tömegsírfeltárások. SFOR-járôrök emlékeztetnek a tévéhíradók tegnapi képsoraira. A festményen megörökített békés, idilli kép, a multikulturális város képe egyelôre a múlté. A mosztári öreg híd, amelyet Csontváry a jajcei útja elôtt festett meg, még mindig csonkán mered a Neretva folyó fölé.
Fülep Lajos egy mondatba sűrítette a Csontváry-jelenség lényegét: nem az a kérdés, hogy megállja-e az idô próbáját, hanem az, hogy az idô megállja-e az ô próbáját. És most itt állunk a vízesés elôtt. Az örök eidosz lobog.
Mit látsz, Tivadar?

Copyright© Európai Utas-2001