Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.


BIBÓ ISTVÁN TANULMÁNYAIBÓL

Az alábbi szemelvényeket Bibó István 1946-ban megjelent két művébôl választottuk. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című írása még a párizsi béketárgyalások elôtt, bizakodó hangulatban született, a másik tanulmány A béke-szerzôdés és magyar demokrácia címmel már a béke rendelkezéseinek ismeretében íródott. (Munkáinak kiadása: Bibó István: Válogatott tanulmányok II. kötet, Budapest, Magvetô, 1986. 242–246. és 292–296. oldal.)

A kelet-európai kisállamok nyomorúsága

TÖRTÉNETI STATUS QUO ÉS ETNIKAI HATÁR

[…] Mindenki, aki e terület konszolidálásával foglalkozni kezd, rövid idôn belül úgy érzi, hogy az ôrülethez kerül közel, mert teljességgel elvész a külünféle oldalról felhozott elveknek és érveknek a tömkelegében. Ez azonban merô optikai csalódás. Ha felismertük azt a történelmi folyamatot, mely e területen döntô volt, akkor rájövünk, hogy Közép- és Kelet-Európában minden határprobléma, mely a szó komoly értelmében probléma, két szempont szembenállásából származik: az egyik valamiféle történeti állapot, status quo, történeti érzelem vagy igény szempontja, a másik az etnikai, nyelvi hovatartozás szempontja. S a probléma mindenütt az, hogy ott, ahol a nyelvi nacionalizmus egy adott helyzetet vitássá tesz, az államhatárt át kell vinni a nyelvi határokra, de ezenközben figyelemmel kell lenni arra az ellenállásra, melyet történeti kapcsolatok, történeti érzelmek és meglevô helyzetek általában jelentenek. Így leredukálván a kérdést a lényegre, egyszerre ki tudjuk kapcsolni azokat a kártékony és közveszélyes babonákat, melyekkel az itteni határkérdéseket el szokták ködösíteni.

A GAZDASÁGI,
KÖZLEKEDÉSI, STRATÉGIAI STB. SZEMPONTOK
HASZONTALANSÁGA
Az elsô és legelterjedtebb ilyen babona az, hogy ezen a területen igazságos határt nem lehet vonni, mert annyi lehetséges ellentétes szempont van, hogy azok közül valamelyik feltétlenül sérelmet szenved. Valójában azonban csak egyetlenegy szempont van: jó határ az, amelyik a nemzeti hovatartozáshoz igazodik, az pedig Európában vagy valamilyen történeti status quót, vagy nyelvi határokat jelent. Az összes többi állítólagos szempontok: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja, még miféle szempontok, melyeket divat határkérdésekben a legesztelenebb gomolyagban felsorakoztatni, valójában teljesen hiábavalók, és nagyméretű alkalmazásuk a legnagyobb bajok forrásává lesz. Nagyon vigyáznunk kell ezekre az elsô látásra „gyakorlati”, „racionális”, „tárgyszerű” színben feltűnô szempontokra. Az új határvonások gazdasági, közlekedési stb. abszurditásait mindenkor igen szívesen illusztrálták azzal, hogy a határ házakat, udvarokat vág keresztül és miatta egyes falvak lakossága a legközelebbi város piacára csak határátlépési igazolvánnyal juthat be. A magyar irredentának volt kedvenc eljárása, hogy jámbor külföldieket elhurcolt a határra, ott megmutatott nekik egy parasztházat, melynek a konyháján vonul keresztül a határ, mire a jámbor külföldi fejcsóválva azt mondotta, hogy ez nem maradhat így; másnap ez a nyilatkozat a magyar történeti állameszme óriási gyôzelmeként könyvelôdött el. […] Az egyik leggyakrabban visszatérô helyzet Közép- és Kelet-Európában az, hogy valamely nyelvterület határán, azzal összefüggésben fekszik egy azonos nyelvű többséggel bíró város, melynek közvetlen környéke részben, esetleg nagyobb részben már más nyelvű. Ilyenkor kétségbeesett versenyfutás indul meg abban az irányban, hogy a várost szakítsák-e el nyelvrokonaitól a vidéke kedvéért, avagy a vidéket a maga nyelvrokonaitól a város kedvéért. Bármennyire is furcsán hangzik, azt kell erre felelnünk, hogy nagy politikai távlatban a legokosabb dolog a harmadik megoldás: a nyelvhatárhoz igazodni és ennek alapján, ha kell, a várost és vidéket elszakítani egymástól. […] Az a megbékélés, ami a nemzeti keretek megnyugtató elhatárolódása nyomán meg tud születni, majd meg fogja találni a város piacára bejáró parasztok határátlépésének is a kielégítô szabályozását. Hogy ez mennyire így van, […] példa Kelet-Európában Sopron esete, melyet népszavazás visszacsatolt Magyarországhoz, míg az egész környezô német nyelvű terület, az ún. Burgenland, Magyarországtól Ausztriához került. A magyarok belenyugodtak a német falvak elcsatolásába, mert megnyugvást találtak a magyar történeti emlékekkel ékes városnak országuknál való megmaradásában. Ennek az lett az eredménye, hogy – noha Sopron minden gazdasági és racionális szempont szerint Burgenland „természetes” fôvárosa – az osztrák–magyar határ lett egyike azoknak a keveseknek az 1918–19-es határok közül, amelyek mentén lélektani megnyugvás és kiegyensúlyozódás alakult ki. […] A határ elsôsorban mint a stabilizálódás eszköze számít, és ha a stabilizálódás véletlenül nem racionális tényezôkbôl alakul ki, akkor sem tragikus, ha a határ önmagában gazdaságilag vagy földrajzilag abszurdnak mutatkozik is. […]
A BÉKESZERZÔDÉS ÉS
MAGYARORSZÁG JÖVÔJE
[…] A békeszerzôdés rövid idôn belül meglesz, és ettôl kezdve számunkra adottság lesz: egyszer meg kell mondanunk a véleményünket róla, de ezzel azután ezt a témát zárjuk is le. A világ állandó felvilágosítása és a világ lelkiismeretének az állandó piszkálása részünkrôl teljesen felesleges: a nagyhatalmak közvéleményének az a része, mely erre illetékes, immár igen jól, néha nálunknál jobban ismeri az itteni helyzetet felvilágosítás nélkül is, ami pedig a lelkiismeretét illeti, az minden panaszkodásunktól és egyáltalán a mi ügyeinktôl függetlenül is rossz. Hagyjuk tehát ezt a világközvéleményt a maga bajára; egyszer talán eljut megint a mi bajunkhoz is. Nekünk az a dolgunk, hogy fenntartás nélkül berendezkedjünk erre a békeszerzôdésre mind fizikailag, mind lelkileg. Fenntartásunk egy ponton lehet: abban, hogy a határon túli magyarság sorsával szemben nem válhatunk közömbösekké. A két világháború közötti idôszakban a nemzetközi kisebbségi jogvédelem rendszerébôl az következett, hogy a kisebbségekkel bíró állam a nemzetközi közösséggel szemben ad számot a kisebbségekkel való bánásmódért, s így a szomszéd „rokon” államnak a kisebbségek ügyéhez formailag semmi köze. Ma a kisebbségek nemzetközi jogvédelmére nem jár jó idô, tehát a jogi formalizmusnak az elônyeirôl is s a hátrányairól is le kell mondanunk: a kisebbségek életét másképp, mint politikai erôfeszítéssel, alig lehet elviselhetôvé tenni, ez a politikai erôfeszítés pedig közvetve vagy közvetlenül nem lehet másnak a gondja, mint a „rokon” államé, vagyis a miénk. Tekintettel politikai súlyunk jelenlegi állapotára, legyünk tisztában azzal, hogy ez az erôfeszítés minél kevesebb hanggal megy, annál jobb. Ne jusson eszébe tehát semmiféle honfiaknak vagy honficsoportoknak, hogy a „gyáva”, „hazaáruló” kormány helyett az asztalra kezdjenek ütögetni, vagy pedig azt képzeljék, hogy a világpolitika kizárólag azért kanyarog különféle válságok között, hogy egy-egy szakadék szélén megállva az ô irrealizmusuk elképzeléseit valósítsa meg. […]
Magyarország tisztában van azzal, hogy a békeszerzôdés feltételeinek súlyosságát elôsorban saját volt vezetôinek köszönheti. De nem palástolhatja el mélységes megdöbbenését azon, hogy abban a néhány magyar vonatkozású kérdésben, amelyet hatalmi és politikai adottságok nem határoztak meg, s amelyek a béketárgyalásokon dôltek el, a döntések milyen mértékben ötletszerűen, formalisztikusan és pillanatnyi hatalmi szempontok szerint történtek. Ez a jelenség mélységes kiábrándulást és a demokráciába vetett hit megrendülését idézte elô Magyarországon. Különösen súlyos hatást váltott ki, hogy egyes országok demokratikus érdemeikre való hivatkozással igyekeztek igazolni olyan elônyöket, melyeket a demokrácia nevében igazolni lehetetlen. Ez az eljárás a hatalmi és politikai erôre való nyílt és ôszinte hivatkozásnál sokkalta aggályosabb, mert alkalmas arra, hogy a demokrácia erkölcsi hitelét aláássa. […]
Magyarország a létrejött békeszerzôdést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna ôszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerzôdés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek orvoslása érdekében válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszer-zôdés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni. Végül leszögezi Magyarország, hogy a békeszerzôdés minden keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját. […]


Copyright© Európai Utas-2001