AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

Szarka László
TURÓCTÓL CHICAGÓIG

Milan Hodza közép-európai útja

A kelet-közép-európai kis nemzetek körében a rövid XX. század folyamán a jórészt közösen megélt történelem vészesen leértékelôdött. A nemzetállamok különválásával és gyakori szembenállásaival, egymás nyelvének elfelejtésével, egymás kultúrájának kölcsönös lekicsinylésével párhuzamosan a közös állam keretei közt – a Magyar Királyság, az Oszmán és Habsburg Birodalom határain belül – megélt történelem a történeti közgondolkodásban igen nagy mértékben az elôítéletek és nemzeti sztereotípiák kifogyhatatlannak tűnô tárházává silányodott.
Hitegethetjük ugyan magunkat azzal, hogy a magyar történeti közbeszédben a mindig is otthonosnak tűnô Kárpát-medence pontosabb, részletesebb, átfogóbb ismeretekkel van jelen, mint a többi itt lakó nép múltszemléletében – hiszen például a Magyar Királyság egész területének történetét egyedül nálunk tanítják az iskolákban. Ugyanakkor ha azt nézzük, hogy az 1918 elôtti felerészben nem magyar Magyarország „nem domináns” helyzetű – vagy ahogy a román, szlovák, szerb, ukrán történetírásban mindmáig mondják: elnyomott – nemzeti társadalmaikról milyen hiányos képpel és ismeretekkel rendelkezünk mi, magyarok, bizony nincs sok okunk az elégedettségre. Így például nehezen válik érthetôvé a szomszéd nemzetek emancipációs törekvéseinek, függetlenségi, illetve uniós mozgalmainak logikája, ha legalább a meghatározó szerepet betöltô egyéniségek életét, politikai pályafutását nem ismerjük. A budapesti Szlovák Kulturális Intézetnek a XIX–XX. századi szlovák történeti személyiségeket bemutató sorozata többek közt ezért is hiánypótló kezdeményezés.
A XX. század elsô felében élt négy legfontosabb szlovák politikus neve – Andrej Hlinka, Vavro ŠSrobár, Milan Hodza és Jozef Tiso – a XXI. század eleji átlagos magyarországi értelmiségi számára semmit vagy nagyon keveset mond. Pedig mindegyikük kiválóan beszélt magyarul, az elsô szlovák köztársaságot (1934–45) alapító Tiso kivételével politikai pályafutásuk elsô két évtizedét a magyarországi nemzetiségi politikai küzdelmek töltötték be. Döntô részük volt abban, hogy a kétmilliós szlovák nemzet 1918-ban számottevô tiltakozás nélkül kivált az ezeréves politikai keretbôl, és a csehekkel együtt létrehozta a korábban sohasem létezett csehszlovák államot. A továbbiakban egyikük pályafutásáról szólok bôvebben.
Milan Hodza a tiszta szlovák Turóc megyében, Szucsányban (SuŠcany) született 1878-ban, evangélikus lelkész családban. Unokaöccse 1848–49. évi szlovák felkelés egyik vezéralakjának, a szlovák irodalmi nyelv egyik megalapozójának, Michal Milosav Hodzának. Besztercebányai, soproni, nagyszebeni, budapesti, kolozsvári tanulmányai befejeztével 1899-tôl a Budapester Abendblatt parlamenti tudósítója, már egyetemi hallgatóként, fiatal újságíróként a budapesti Slovensky spolok (Tót Kör) titkára, majd 1900–1901 között a rövid életű elsô magyarországi szlovák napilap, a Slovensk× denník szerkesztôje. Szédületes tempójú karrierjének elsô fontos állomását az jelentette, hogy 1903. július 4-tôl Slovensk× t×zdenník címmel húszezres példányszámban megjelenô radikális ellenzéki hetilapot indított.
A nép számára is könnyen emészthetô hetilappal rövid idôn belül átrendezte a szlovák politizáló közvélemény erôviszonyait: radikális kritikájával háttérbe szorította a korábban évtizedeken keresztül Turócszentmártonból irányított egypólusú, konzervatív, russzofil, elitista szlovák politikai tábort. A szlovák politikai szervezkedések fô áramlatát az agrárpárti, illetve szociáldemokrata munkáspárti programok jelszavaival néppárti jellegűvé tette. Emellett felerôsítette a századforduló táján felbukkant cseh– szlovák egységmozgalom felé tájékozódó áramlatokat, és a magyarországi nemzetiségek közötti együttműködés kezdeményezôi közé tartozott. Nyitott a Ferenc Ferdinánd trónörökös környezetében kialakult „Műhely” felé is, megpróbálva kitapogatni a trónváltástól remélt nemzetiségpolitikai reformok lehetôségeit.
Politikusként is fellépett: az 1905. és 1906. évi képviselôválasztásokon a vajdasági szerbek és szlovákok által lakott bácskai (kölpényi) választókerületbôl bejutott a parlamentbe.
A magyar országgyűlésben heteken belül a nem magyar – román, szerb, szlovák – képviselôk táborának integráló személyiségeként a Parlamenti Nemzetiségi Klub titkára lett. Ebben a minôségében a Nemzetiségi Klub egységes alapszabálya és politikai programja alapján – az 1868. évi nemzetiségi törvény védelmére alapozva – megpróbálta egységbe szervezni a román, szerb, szlovák nemzeti pártokat, a minden tekintetben legálissá és a többi magyarországi politikai párttal egyenjogúsíthatóvá tenni remélt Parlamenti Nemzetiségi Párt szekcióinak keretében. Jóllehet ebbéli törekvései csak részeredményekkel jártak, 1918 után, már mint vezetô csehszlovák agrárpárti politikus gyakran hivatkozott arra, hogy a kisantant politikai alapjait éppen a magyar parlament Nemzetiségi Klubja, illetve Parlamenti Nemzetiségi Pártja rakta le.
Hodza elsô világháború elôtti magyarországi nemzetiségpolitikai tevékenységének irányát a fentebb jelzett fô célkitűzésekkel jellemezhetjük. A századfordulón az iparosodás a felvidéki szlovák régióban is látványos eredményeket mutatott, de csak szigetszerűen. A magyarországi szlovák nemzeti társadalomnak közel hetven százaléka továbbra is az ôstermelésbôl, azaz a mezôgazdaságból élt. Hodza egyik legfontosabb tette éppen az volt, hogy a korabeli európai agrárpárti érvrendszert átvéve és adaptálva elôször szólította meg ezt a szlovák tömeget, a szlovák falut a modern agrárideológia és az agrárpolitika nyelvén. A korabeli magyarországi birtokviszonyokat támadó radikális kritikája Ady és Jászi publicisztikájával egy tôrôl fakadt, gyakran szóhasználatában is azonos: „Sehol a világon nem beszélnek annyit a politikai lázításról, mint éppen Magyarországon. De lassan a lázítóknak már nem akad dolguk: a népet legfôképpen maga a kormány lázítja, amikor szemernyit sem változtat a mi gazdasági nyomorúságunkon. Vagy tán ne lázadozzék a parasztember, ha azt látja, hogy az ország területének majdnem fele 24 ezer fôúr kezében van, s csak a másik fele jut a hárommillió földművesnek és családtagjainak? A legtöbb földje tehát azoknak van, akik semmit sem csinálnak, s azoknak, akik dolgoznak és dolgozni akarnak, nekik jut a legkevesebb.”
A szlovák parasztság megszervezése, a paraszti demokrácia alapelveinek a szövetkezeti mozgalmon keresztül való meghonosítása, közvetlen kapcsolat a magyarországi agrártörekvésekkel, Áchim András, Nagyatádi Szabó István alföldi agrármozgalmaival, mindez igen ígéretes kezdeményezésnek számított a magyarországi agrármozgalmak elsô fellendülésekor. A parlamenten belüli támogatás hiánya, az agrárpárti és a szociáldemokrata mozgalmak közötti távolság, a román és a szerb nemzeti mozgalmak tartózkodó magatartása és az 1906 után elmérgesedô nemzetiségpolitikai küzdelmek azonban megakasztották, Hodza gyors eredményekre törô lendületét, és új szövetségesek, új politikai kombinációk keresésére ösztönözték ôt.
A leginkább kézenfekvônek és rövid távon a legtöbb politikai hasznot ígérô kombinációnak a Csehországban 1896 után szervezeti formákat öltô cseh–szlovák egységmozgalom, annak szlovákok közötti népszerűsítése tűnt Hodza számára. A cseh–szlovák politikai, gazdasági, kulturális kölcsönösség eszméinek terjesztése s ezzel együtt a konkrét – vagy ahogy a mozgalom jelentôségét korán felismerô cseh politikus, T. G. Masaryk nevezte –, a reális szláv politikai együttműködés a szlovák nemzeti mozgalom számára olyan kulcsfontosságú területeken ígérte a gyors elmozdulás lehetôségét, mint a szlovák régióba érkezô befektetések növekedése, a kereskedelmi kapcsolatok bôvülése, a szlovák bankok cseh bankszektor által való megerôsítése, a magyar kormányok által teljesen felszámolt szlovák tannyelvű középfokú oktatás csehországi újrateremtése, illetve a szlovák tanulók csehországi oktatása stb. A dél-morvaországi LuhaŠcovice fürdôpavilonjaiban cseh és szlovák politikusok ezeknél a földön járó terveknél is jóval messzebbre jutottak az utolsó békebeli fürdôszezonok idején.
Pavol Blahóval, az utolsó 1918 elôtti magyar országgyűlés szlovák képviselôjével közösen, cseh segítséggel dinamikus szövetkezeti mozgalmat indított, amire válaszul a magyar királyi földművelésügyi minisztérium is kénytelen volt elindítani a maga jól átgondolt, de alaposan megkésett felvidéki akcióját.
A cseh–szlovák egységmozgalom fontos epizódjának számított, hogy 1911-ben az osztrák és magyar delegációk pesti ülésszakára érkezô T. G. Masarykot Hodza elôadásra kérte fel. A Masaryk-kutatás ezt a pesti elôadást tekinti a világháborús emigrációban kialakult masaryki kisnemzeti politikai program egyik elsô vázlatának. Hodza mindenesetre azonnal felismerte az elôadás jelentôségét, saját kezűleg készített róla gyorsírásos feljegyzést, s azonnal közölte azt a Slovensk× t×zdenník hasábjain.
Két-három fennmaradt levele is tanúsítja, hogy Milan Hodza már a világháború kitörése elôtt a csehszlovák állam megalapítását tekintette a szlovák nemzeti emancipáció szempontjából optimális megoldásnak, de azt nem tartotta rövid távon megvalósíthatónak. Ennek megfelelôen Szarajevó elôtt mindvégig az alternatívákban gondolkodó és többszólamú politizálást szorgalmazta. Belsô gazdasági, szociális, nemzetiségi, államjogi reformok – akár Ferenc Ferdinánddal, akár a parlamentbe bejutó szociáldemokratákkal, agrárpártokkal együtt –, a Tisza által folyamatosan felszínen tartott nemzetiségi paktumok kiaknázása, a Balkán-háború által elôre jelzett világháborúhoz köthetô óvatos kalkulációk a Monarchia szükségszerű radikális átalakításáról – mindez az 1910-es évek elején párhuzamosan volt jelen Hodza sokszínű politikai hiperaktivitásában.
Ugyanakkor egyre nagyobb teret kapott megszólalásaiban a nemzeti radikalizmus. Ez egyrészt válasz volt a koalíciós kormány idején felerôsödô iskolai, közigazgatási asszimilációs politikára, a korabeli magyar publicisztikában egyre gyakoribb nacionalista hangulatkeltésre. Másrészt erre indította a politikai balsikerek sora: a Tisza István által az 1910. évi választásokra kilátásba helyezett nemetiségi választási paktum viszszavonása, Hodza parlamentbôl való kikerülése, illetve a Ferenc Ferdinándhoz fűzött remények meghiúsulása. Hodza éppen ebben a radikális periódusában került elôször közvetlen kapcsolatba Jászi Oszkárral, illetve az általa vezetett polgári radikálisokkal mint értelmiségi és politikai csoportosulással, majd pártszervezôdéssel. Ez már önmagában is magyarázatot ad arra, miért maradt meg szlovák részrôl a Jászival szembeni tisztelet mindvégig a visszafogott politikai gesztusok és a kormánnyal szemben kijátszható hivatkozások szintjén.
Hodzát az elsô világháború kitörése után internálták, sok más magyarországi nemzetiségi politikussal együtt, de kiváló bécsi összeköttetéseinek köszönhetôen veszprémi kényszerlakhelyérôl 1916-ban Bécsbe távozott, ahol elôbb a hadügyminisztérium katonai levelezéssel foglalkozó osztályán, majd a sajtóirodánál kapott munkát 1916– 1918 között. Közben befejezte tanulmányait, és Bécsben 1918-ban doktori címet szerzett.
Politikai pályafutásának utolsó s egyben leglátványosabb magyarországi epizódja akkor kezdôdött, amikor a Monarchia felbomlása után a prágai csehszlovák kormány ôt küldte Budapestre a szlovákok kiválásával kapcsolatos „likvidációs ügyek” kezelésére. Az 1918. november 23-án Budapestre érkezô Hodza azonnal felvette a kapcsolatot a budapesti antantmisszió vezetôjével, Vix alezredessel. Vele folyamatosan egyeztetve elérte, hogy a Károlyi-kormány a kezdeti sikeres katonai válaszakciók után elrendelje a prágai kormány által követelt felvidéki területek nagy részének kiürítését.
Budapesti tárgyalásain Jászi Oszkárral és az egész magyar kormánnyal napokon keresztül elhitette, hogy a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács Budapestre rendelt tagjaival együtt ôszintén arra törekszik, hogy Szlovákia teljes körű politikai autonómiát kapjon az ily módon föderalizálódó Magyarország keretei közt. A prágai kormánynak és a békekonferencia elôkészítésén Párizsban ügyködô Edvard Bene‰ csehszlovák külügyminiszternek küldött budapesti jelentéseiben ugyanakkor egyértelműen azt az álláspontot képviselte, hogy „Szlovákia a fegyverszüneti megállapodást követôen jogilag többé nem tekinthetô Magyarország részének”. Ennek megfelelôen a Bartha Albert hadügyminiszterrel együtt december 6-án aláírt demarkációs megállapodással is csak az volt a célja, hogy a magyar katonai alakulatokat a budapesti kormány azonnal vonja vissza az etnikai határokig, ily módon biztosítva a csehszlovák reguláris alakulatok szabad térfoglalását.
Milan Hodza politikai pályafutásának második húsz éve a csehszlovák agrárpolitika, a prágai kormánypolitika és a cseh–szlovák politika alakításával, irányításával telt el: 1919–1920 között kétszer volt a Csehszlovákiához került területek egységesítésére szervezett tárca vezetôje, 1922–26, majd 1932–35 között mezôgazdasági, 1926–29 között pedig vallás- és közoktatásügyi miniszterként tevékenykedett. T. G. Masaryk, az államalapító csehszlovák köztársasági elnök visszavonulása után Edvard Bene‰ köztársasági elnök Hodzát bízta meg kormányalakítással.
Az 1935 decemberétôl 1938 októberéig terjedô idôszakban, az elsô Csehszlovák Köztársaság legnehezebb három esztendejében ismét megkísérelte a lehetetlent: pacifikálni a radikalizálódó kisebbségeket, mégpedig az ország kisebbségi rendeleteit, törvényeit összegezô nemzetiségi statútum elôkészítésével, valamint a németekkel, magyarokkal, lengyelekkel, ruténokkal folytatott tárgyalásokkal. Az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppártot megpróbálta rávenni az ismételt kormányba lépésre, s olyan cseh– szlovák megállapodást készített elô, amely megalapozta volna a szlovák autonómia kialakulását. Ezzel egy idôben Schuschnigg osztrák kancellárral és a két kisantant partnerrel egyeztetve olyan dunai paktum tervezetét dolgozta ki, amely szakítani kívánt az elsô világháború után gyôztesekre és vesztesekre osztott közép-európai blokkpolitikával.
Mint 1938 nyarára kiderült, Hodza bel- és külpolitikai kezdeményezései megkéstek, s hasonló sorsra jutottak, mint a kelet-közép-európai térség annyi más reformelképzelése: azok, akiknek felajánlotta, a felkínált engedményeket nem tartották kielégítônek. Utóbb a második világháború éveiben franciaországi, majd amerikai emigrációjában Bene‰sel folytatott polemikus levelezésébôl az is kiderült, hogy Hodza valóban ôszintén gondolta a nemzeti és kisebbségi önkormányzati jogok megadását, míg az államelnök az 1938. szeptember 30-i müncheni megállapodás elôtt kidolgozott megegyezéstervezetet csupán kényszerű és átmeneti engedménynek tekintette.
Mint az 1941–42. évi levélváltásból kitűnik, Hodza egész politikai pályafutásának a legtragikusabb felismerése volt, hogy a nemzeti-kisebbségi egyenjogúság ideája és a nemzeti kizárólagosságra törekvô állameszme, illetve a centralizáció és az önkormányzatiság ellentéte minden erôfeszítés ellenére kibékíthetetlennek bizonyult.
Az utólagos és elméleti szintézisre Hodza amerikai emigrációjában, folyamatosan betegségekkel küszködve vállalkozott. Federation in Central Europe: Reflections and Reminiscences címmel 1942-ben megjelent könyvében, amely szellemi végrendeletének is tekinthetô, saját politikai pályafutásának legfontosabb elemeit, törekvéseit bemutatva arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a kisnemzeti Közép-Európa csak az itt élô népek önkéntes szövetkezésével tudja felszámolni azt az állapotot, amelybe 1918 után került, és amelyet az ütközôzóna-helyzet, a sérülékenység, a gazdasági kiszolgáltatottság jellemzett.
Hodza szerint a regionális föderációk akkor sem válnak megkerülhetôvé és feleslegessé, ha sikerülne a föderalizmust egész Európára kiterjedô fô rendezôelvként elfogadtatni. Hiszen az emberekhez, nemzetekhez való közelség mindig olyan elônyöket jelent a politikai döntéshozatal szempontjából, amelyekkel a nagy központi apparátusok minden igyekezet ellenére sem rendelkezhetnek.
Utolsó könyvének – mint ahogy egész politikai pályafutásának – igen sok megszívlelendô tanulsága lehet a magyar olvasó számára is. A Monarchia belsô reformjainak szorgalmazásától a világháború nyomán felkínálkozó helyzet radikális kiaknázásán át a nemzeti, nemzetállami célok maximális megvalósításáig, majd onnan visszafele a kisebbségi jogok és a nemzeti önkormányzatiság elvének vállalásán, a Csehszlovák Köztársaság felbomlásán keresztül a közép-európai föderalizmusig vezetett Hodza Milán politikai útja.
Amerikai emigrációban fejezte be életét, mint annyi más bukott közép-európai politikus. A Chicago közeli Clearwater temetôjében síremlékén mindössze enynyi olvasható: „Dr. Milan Hodza. A Csehszlovák Köztársaság miniszterelnöke 1878– 1944”. Szellemi örökségét Szlovákiában az elmúlt évtizedben kezdték újra felfedezni, de csehszlovák orientációja miatt jó idônek kell még eltelnie ahhoz, hogy méltó helyére kerüljön a szlovák történelemben.
Amerikai könyvének záró soraiban, két évvel halála elôtt hitet tett amellett, hogy Közép-Európa csak az élet- és fejlôdôképes, s leg-fôképp felelôsségteljes demokrácia alapelvei szerint szabadulhat meg saját gonosz szellemeitôl. S erre nem csupán az itt élôknek, hanem egész Európának nagy szüksége van: „Az európai biztonság nem nyugodhat csak a nyugati demokrácián. A biztonsági szerkezetnek szüksége van még egy pillérre. És ez Közép-Európa. S mindez az európai demokráciát is szolgálja, amelynek Nyugat-Európán kívül Közép-Európában is erôs támogatásra kell találnia. Mert csakis a nyugat-európai és a közép-európai demokratikus eszmék és intézmények kölcsönössége vagy éppen azonossága kínálhat mindannyiunk számára megnyugtató perspektívát.”

Copyright© Európai Utas-2001