AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
Milan Hodza közép-európai útja
A kelet-közép-európai kis nemzetek körében a rövid
XX. század folyamán a jórészt közösen megélt történelem vészesen
leértékelôdött. A nemzetállamok különválásával és gyakori szembenállásaival,
egymás nyelvének elfelejtésével, egymás kultúrájának kölcsönös
lekicsinylésével párhuzamosan a közös állam keretei közt a Magyar
Királyság, az Oszmán és Habsburg Birodalom határain belül megélt
történelem a történeti közgondolkodásban igen nagy mértékben az elôítéletek és
nemzeti sztereotípiák kifogyhatatlannak tűnô tárházává silányodott.
Hitegethetjük ugyan magunkat azzal, hogy a magyar történeti közbeszédben a mindig is
otthonosnak tűnô Kárpát-medence pontosabb, részletesebb, átfogóbb ismeretekkel van
jelen, mint a többi itt lakó nép múltszemléletében hiszen például a Magyar
Királyság egész területének történetét egyedül nálunk tanítják az iskolákban.
Ugyanakkor ha azt nézzük, hogy az 1918 elôtti felerészben nem magyar Magyarország
nem domináns helyzetű vagy ahogy a román, szlovák, szerb, ukrán
történetírásban mindmáig mondják: elnyomott nemzeti társadalmaikról milyen
hiányos képpel és ismeretekkel rendelkezünk mi, magyarok, bizony nincs sok okunk az
elégedettségre. Így például nehezen válik érthetôvé a szomszéd nemzetek
emancipációs törekvéseinek, függetlenségi, illetve uniós mozgalmainak logikája, ha
legalább a meghatározó szerepet betöltô egyéniségek életét, politikai
pályafutását nem ismerjük. A budapesti Szlovák Kulturális Intézetnek a XIXXX.
századi szlovák történeti személyiségeket bemutató sorozata többek közt ezért is
hiánypótló kezdeményezés.
A XX. század elsô felében élt négy legfontosabb szlovák politikus neve Andrej
Hlinka, Vavro Srobár, Milan Hodza és Jozef Tiso a XXI. század eleji
átlagos magyarországi értelmiségi számára semmit vagy nagyon keveset mond. Pedig
mindegyikük kiválóan beszélt magyarul, az elsô szlovák köztársaságot
(193445) alapító Tiso kivételével politikai pályafutásuk elsô két
évtizedét a magyarországi nemzetiségi politikai küzdelmek töltötték be. Döntô
részük volt abban, hogy a kétmilliós szlovák nemzet 1918-ban számottevô tiltakozás
nélkül kivált az ezeréves politikai keretbôl, és a csehekkel együtt létrehozta a
korábban sohasem létezett csehszlovák államot. A továbbiakban egyikük
pályafutásáról szólok bôvebben.
Milan Hodza a tiszta szlovák Turóc megyében, Szucsányban (Sucany) született
1878-ban, evangélikus lelkész családban. Unokaöccse 184849. évi szlovák
felkelés egyik vezéralakjának, a szlovák irodalmi nyelv egyik megalapozójának,
Michal Milosav Hodzának. Besztercebányai, soproni, nagyszebeni, budapesti, kolozsvári
tanulmányai befejeztével 1899-tôl a Budapester Abendblatt parlamenti tudósítója,
már egyetemi hallgatóként, fiatal újságíróként a budapesti Slovensky spolok (Tót
Kör) titkára, majd 19001901 között a rövid életű elsô magyarországi
szlovák napilap, a Slovensk× denník szerkesztôje. Szédületes tempójú karrierjének
elsô fontos állomását az jelentette, hogy 1903. július 4-tôl Slovensk× t×zdenník
címmel húszezres példányszámban megjelenô radikális ellenzéki hetilapot indított.
A nép számára is könnyen emészthetô hetilappal rövid idôn belül átrendezte a
szlovák politizáló közvélemény erôviszonyait: radikális kritikájával háttérbe
szorította a korábban évtizedeken keresztül Turócszentmártonból irányított
egypólusú, konzervatív, russzofil, elitista szlovák politikai tábort. A szlovák
politikai szervezkedések fô áramlatát az agrárpárti, illetve szociáldemokrata
munkáspárti programok jelszavaival néppárti jellegűvé tette. Emellett
felerôsítette a századforduló táján felbukkant cseh szlovák egységmozgalom
felé tájékozódó áramlatokat, és a magyarországi nemzetiségek közötti
együttműködés kezdeményezôi közé tartozott. Nyitott a Ferenc Ferdinánd
trónörökös környezetében kialakult Műhely felé is, megpróbálva
kitapogatni a trónváltástól remélt nemzetiségpolitikai reformok lehetôségeit.
Politikusként is fellépett: az 1905. és 1906. évi képviselôválasztásokon a
vajdasági szerbek és szlovákok által lakott bácskai (kölpényi)
választókerületbôl bejutott a parlamentbe.
A magyar országgyűlésben heteken belül a nem magyar román, szerb, szlovák
képviselôk táborának integráló személyiségeként a Parlamenti Nemzetiségi
Klub titkára lett. Ebben a minôségében a Nemzetiségi Klub egységes alapszabálya és
politikai programja alapján az 1868. évi nemzetiségi törvény védelmére
alapozva megpróbálta egységbe szervezni a román, szerb, szlovák nemzeti
pártokat, a minden tekintetben legálissá és a többi magyarországi politikai párttal
egyenjogúsíthatóvá tenni remélt Parlamenti Nemzetiségi Párt szekcióinak
keretében. Jóllehet ebbéli törekvései csak részeredményekkel jártak, 1918 után,
már mint vezetô csehszlovák agrárpárti politikus gyakran hivatkozott arra, hogy a
kisantant politikai alapjait éppen a magyar parlament Nemzetiségi Klubja, illetve
Parlamenti Nemzetiségi Pártja rakta le.
Hodza elsô világháború elôtti magyarországi nemzetiségpolitikai tevékenységének
irányát a fentebb jelzett fô célkitűzésekkel jellemezhetjük. A századfordulón az
iparosodás a felvidéki szlovák régióban is látványos eredményeket mutatott, de
csak szigetszerűen. A magyarországi szlovák nemzeti társadalomnak közel hetven
százaléka továbbra is az ôstermelésbôl, azaz a mezôgazdaságból élt. Hodza egyik
legfontosabb tette éppen az volt, hogy a korabeli európai agrárpárti érvrendszert
átvéve és adaptálva elôször szólította meg ezt a szlovák tömeget, a szlovák
falut a modern agrárideológia és az agrárpolitika nyelvén. A korabeli magyarországi
birtokviszonyokat támadó radikális kritikája Ady és Jászi publicisztikájával egy
tôrôl fakadt, gyakran szóhasználatában is azonos: Sehol a világon nem
beszélnek annyit a politikai lázításról, mint éppen Magyarországon. De lassan a
lázítóknak már nem akad dolguk: a népet legfôképpen maga a kormány lázítja,
amikor szemernyit sem változtat a mi gazdasági nyomorúságunkon. Vagy tán ne
lázadozzék a parasztember, ha azt látja, hogy az ország területének majdnem fele 24
ezer fôúr kezében van, s csak a másik fele jut a hárommillió földművesnek és
családtagjainak? A legtöbb földje tehát azoknak van, akik semmit sem csinálnak, s
azoknak, akik dolgoznak és dolgozni akarnak, nekik jut a legkevesebb.
A szlovák parasztság megszervezése, a paraszti demokrácia alapelveinek a szövetkezeti
mozgalmon keresztül való meghonosítása, közvetlen kapcsolat a magyarországi
agrártörekvésekkel, Áchim András, Nagyatádi Szabó István alföldi
agrármozgalmaival, mindez igen ígéretes kezdeményezésnek számított a magyarországi
agrármozgalmak elsô fellendülésekor. A parlamenten belüli támogatás hiánya, az
agrárpárti és a szociáldemokrata mozgalmak közötti távolság, a román és a szerb
nemzeti mozgalmak tartózkodó magatartása és az 1906 után elmérgesedô
nemzetiségpolitikai küzdelmek azonban megakasztották, Hodza gyors eredményekre törô
lendületét, és új szövetségesek, új politikai kombinációk keresésére
ösztönözték ôt.
A leginkább kézenfekvônek és rövid távon a legtöbb politikai hasznot ígérô
kombinációnak a Csehországban 1896 után szervezeti formákat öltô csehszlovák
egységmozgalom, annak szlovákok közötti népszerűsítése tűnt Hodza számára. A
csehszlovák politikai, gazdasági, kulturális kölcsönösség eszméinek
terjesztése s ezzel együtt a konkrét vagy ahogy a mozgalom jelentôségét
korán felismerô cseh politikus, T. G. Masaryk nevezte , a reális szláv politikai
együttműködés a szlovák nemzeti mozgalom számára olyan kulcsfontosságú
területeken ígérte a gyors elmozdulás lehetôségét, mint a szlovák régióba
érkezô befektetések növekedése, a kereskedelmi kapcsolatok bôvülése, a szlovák
bankok cseh bankszektor által való megerôsítése, a magyar kormányok által teljesen
felszámolt szlovák tannyelvű középfokú oktatás csehországi újrateremtése,
illetve a szlovák tanulók csehországi oktatása stb. A dél-morvaországi
Luhacovice fürdôpavilonjaiban cseh és szlovák politikusok ezeknél a földön
járó terveknél is jóval messzebbre jutottak az utolsó békebeli fürdôszezonok
idején.
Pavol Blahóval, az utolsó 1918 elôtti magyar országgyűlés szlovák képviselôjével
közösen, cseh segítséggel dinamikus szövetkezeti mozgalmat indított, amire válaszul
a magyar királyi földművelésügyi minisztérium is kénytelen volt elindítani a maga
jól átgondolt, de alaposan megkésett felvidéki akcióját.
A csehszlovák egységmozgalom fontos epizódjának számított, hogy 1911-ben az
osztrák és magyar delegációk pesti ülésszakára érkezô T. G. Masarykot Hodza
elôadásra kérte fel. A Masaryk-kutatás ezt a pesti elôadást tekinti a
világháborús emigrációban kialakult masaryki kisnemzeti politikai program egyik elsô
vázlatának. Hodza mindenesetre azonnal felismerte az elôadás jelentôségét, saját
kezűleg készített róla gyorsírásos feljegyzést, s azonnal közölte azt a
Slovensk× t×zdenník hasábjain.
Két-három fennmaradt levele is tanúsítja, hogy Milan Hodza már a világháború
kitörése elôtt a csehszlovák állam megalapítását tekintette a szlovák nemzeti
emancipáció szempontjából optimális megoldásnak, de azt nem tartotta rövid távon
megvalósíthatónak. Ennek megfelelôen Szarajevó elôtt mindvégig az alternatívákban
gondolkodó és többszólamú politizálást szorgalmazta. Belsô gazdasági, szociális,
nemzetiségi, államjogi reformok akár Ferenc Ferdinánddal, akár a parlamentbe
bejutó szociáldemokratákkal, agrárpártokkal együtt , a Tisza által
folyamatosan felszínen tartott nemzetiségi paktumok kiaknázása, a Balkán-háború
által elôre jelzett világháborúhoz köthetô óvatos kalkulációk a Monarchia
szükségszerű radikális átalakításáról mindez az 1910-es évek elején
párhuzamosan volt jelen Hodza sokszínű politikai hiperaktivitásában.
Ugyanakkor egyre nagyobb teret kapott megszólalásaiban a nemzeti radikalizmus. Ez
egyrészt válasz volt a koalíciós kormány idején felerôsödô iskolai,
közigazgatási asszimilációs politikára, a korabeli magyar publicisztikában egyre
gyakoribb nacionalista hangulatkeltésre. Másrészt erre indította a politikai
balsikerek sora: a Tisza István által az 1910. évi választásokra kilátásba
helyezett nemetiségi választási paktum viszszavonása, Hodza parlamentbôl való
kikerülése, illetve a Ferenc Ferdinándhoz fűzött remények meghiúsulása. Hodza
éppen ebben a radikális periódusában került elôször közvetlen kapcsolatba Jászi
Oszkárral, illetve az általa vezetett polgári radikálisokkal mint értelmiségi és
politikai csoportosulással, majd pártszervezôdéssel. Ez már önmagában is
magyarázatot ad arra, miért maradt meg szlovák részrôl a Jászival szembeni tisztelet
mindvégig a visszafogott politikai gesztusok és a kormánnyal szemben kijátszható
hivatkozások szintjén.
Hodzát az elsô világháború kitörése után internálták, sok más magyarországi
nemzetiségi politikussal együtt, de kiváló bécsi összeköttetéseinek
köszönhetôen veszprémi kényszerlakhelyérôl 1916-ban Bécsbe távozott, ahol elôbb
a hadügyminisztérium katonai levelezéssel foglalkozó osztályán, majd a
sajtóirodánál kapott munkát 1916 1918 között. Közben befejezte tanulmányait,
és Bécsben 1918-ban doktori címet szerzett.
Politikai pályafutásának utolsó s egyben leglátványosabb magyarországi epizódja
akkor kezdôdött, amikor a Monarchia felbomlása után a prágai csehszlovák kormány
ôt küldte Budapestre a szlovákok kiválásával kapcsolatos likvidációs
ügyek kezelésére. Az 1918. november 23-án Budapestre érkezô Hodza azonnal
felvette a kapcsolatot a budapesti antantmisszió vezetôjével, Vix alezredessel. Vele
folyamatosan egyeztetve elérte, hogy a Károlyi-kormány a kezdeti sikeres katonai
válaszakciók után elrendelje a prágai kormány által követelt felvidéki területek
nagy részének kiürítését.
Budapesti tárgyalásain Jászi Oszkárral és az egész magyar kormánnyal napokon
keresztül elhitette, hogy a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács Budapestre
rendelt tagjaival együtt ôszintén arra törekszik, hogy Szlovákia teljes körű
politikai autonómiát kapjon az ily módon föderalizálódó Magyarország keretei
közt. A prágai kormánynak és a békekonferencia elôkészítésén Párizsban
ügyködô Edvard Bene csehszlovák külügyminiszternek küldött budapesti
jelentéseiben ugyanakkor egyértelműen azt az álláspontot képviselte, hogy
Szlovákia a fegyverszüneti megállapodást követôen jogilag többé nem
tekinthetô Magyarország részének. Ennek megfelelôen a Bartha Albert
hadügyminiszterrel együtt december 6-án aláírt demarkációs megállapodással is
csak az volt a célja, hogy a magyar katonai alakulatokat a budapesti kormány azonnal
vonja vissza az etnikai határokig, ily módon biztosítva a csehszlovák reguláris
alakulatok szabad térfoglalását.
Milan Hodza politikai pályafutásának második húsz éve a csehszlovák agrárpolitika,
a prágai kormánypolitika és a csehszlovák politika alakításával,
irányításával telt el: 19191920 között kétszer volt a Csehszlovákiához
került területek egységesítésére szervezett tárca vezetôje, 192226, majd
193235 között mezôgazdasági, 192629 között pedig vallás- és
közoktatásügyi miniszterként tevékenykedett. T. G. Masaryk, az államalapító
csehszlovák köztársasági elnök visszavonulása után Edvard Bene
köztársasági elnök Hodzát bízta meg kormányalakítással.
Az 1935 decemberétôl 1938 októberéig terjedô idôszakban, az elsô Csehszlovák
Köztársaság legnehezebb három esztendejében ismét megkísérelte a lehetetlent:
pacifikálni a radikalizálódó kisebbségeket, mégpedig az ország kisebbségi
rendeleteit, törvényeit összegezô nemzetiségi statútum elôkészítésével,
valamint a németekkel, magyarokkal, lengyelekkel, ruténokkal folytatott
tárgyalásokkal. Az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppártot megpróbálta rávenni az
ismételt kormányba lépésre, s olyan cseh szlovák megállapodást készített
elô, amely megalapozta volna a szlovák autonómia kialakulását. Ezzel egy idôben
Schuschnigg osztrák kancellárral és a két kisantant partnerrel egyeztetve olyan dunai
paktum tervezetét dolgozta ki, amely szakítani kívánt az elsô világháború után
gyôztesekre és vesztesekre osztott közép-európai blokkpolitikával.
Mint 1938 nyarára kiderült, Hodza bel- és külpolitikai kezdeményezései megkéstek, s
hasonló sorsra jutottak, mint a kelet-közép-európai térség annyi más
reformelképzelése: azok, akiknek felajánlotta, a felkínált engedményeket nem
tartották kielégítônek. Utóbb a második világháború éveiben franciaországi,
majd amerikai emigrációjában Benesel folytatott polemikus levelezésébôl az is
kiderült, hogy Hodza valóban ôszintén gondolta a nemzeti és kisebbségi
önkormányzati jogok megadását, míg az államelnök az 1938. szeptember 30-i müncheni
megállapodás elôtt kidolgozott megegyezéstervezetet csupán kényszerű és átmeneti
engedménynek tekintette.
Mint az 194142. évi levélváltásból kitűnik, Hodza egész politikai
pályafutásának a legtragikusabb felismerése volt, hogy a nemzeti-kisebbségi
egyenjogúság ideája és a nemzeti kizárólagosságra törekvô állameszme, illetve a
centralizáció és az önkormányzatiság ellentéte minden erôfeszítés ellenére
kibékíthetetlennek bizonyult.
Az utólagos és elméleti szintézisre Hodza amerikai emigrációjában, folyamatosan
betegségekkel küszködve vállalkozott. Federation in Central Europe: Reflections and
Reminiscences címmel 1942-ben megjelent könyvében, amely szellemi végrendeletének is
tekinthetô, saját politikai pályafutásának legfontosabb elemeit, törekvéseit
bemutatva arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a kisnemzeti Közép-Európa csak az
itt élô népek önkéntes szövetkezésével tudja felszámolni azt az állapotot,
amelybe 1918 után került, és amelyet az ütközôzóna-helyzet, a sérülékenység, a
gazdasági kiszolgáltatottság jellemzett.
Hodza szerint a regionális föderációk akkor sem
válnak megkerülhetôvé és feleslegessé, ha sikerülne a föderalizmust egész
Európára kiterjedô fô rendezôelvként elfogadtatni. Hiszen az emberekhez, nemzetekhez
való közelség mindig olyan elônyöket jelent a politikai döntéshozatal
szempontjából, amelyekkel a nagy központi apparátusok minden igyekezet ellenére sem
rendelkezhetnek.
Utolsó könyvének mint ahogy egész politikai pályafutásának igen sok
megszívlelendô tanulsága lehet a magyar olvasó számára is. A Monarchia belsô
reformjainak szorgalmazásától a világháború nyomán felkínálkozó helyzet
radikális kiaknázásán át a nemzeti, nemzetállami célok maximális
megvalósításáig, majd onnan visszafele a kisebbségi jogok és a nemzeti
önkormányzatiság elvének vállalásán, a Csehszlovák Köztársaság felbomlásán
keresztül a közép-európai föderalizmusig vezetett Hodza Milán politikai útja.
Amerikai emigrációban fejezte be életét, mint annyi más bukott közép-európai
politikus. A Chicago közeli Clearwater temetôjében síremlékén mindössze enynyi
olvasható: Dr. Milan Hodza. A Csehszlovák Köztársaság miniszterelnöke
1878 1944. Szellemi örökségét Szlovákiában az elmúlt évtizedben
kezdték újra felfedezni, de csehszlovák orientációja miatt jó idônek kell még
eltelnie ahhoz, hogy méltó helyére kerüljön a szlovák történelemben.
Amerikai könyvének záró soraiban, két évvel halála elôtt hitet tett amellett, hogy
Közép-Európa csak az élet- és fejlôdôképes, s leg-fôképp felelôsségteljes
demokrácia alapelvei szerint szabadulhat meg saját gonosz szellemeitôl. S erre nem
csupán az itt élôknek, hanem egész Európának nagy szüksége van: Az európai
biztonság nem nyugodhat csak a nyugati demokrácián. A biztonsági szerkezetnek
szüksége van még egy pillérre. És ez Közép-Európa. S mindez az európai
demokráciát is szolgálja, amelynek Nyugat-Európán kívül Közép-Európában is
erôs támogatásra kell találnia. Mert csakis a nyugat-európai és a közép-európai
demokratikus eszmék és intézmények kölcsönössége vagy éppen azonossága
kínálhat mindannyiunk számára megnyugtató perspektívát.
Copyright© Európai Utas-2001