AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

Ujváry Gábor
KULTÚRPOLITIKUS, DIPLOMATA
ÉS TUDOMÁNYOS MENEDZSER

75 esztendeje hunyt el Gragger Róbert

Kulturális és tudományos intézményrendszerünk – annak ellenére, hogy az 1940-es évek végén, a „múltat végképp eltörölni”-szemlélet jegyében megkísérelték teljesen átalakítani – mindmáig a Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által a két világháború közötti idôszakban a gyakorlatban is megvalósított elképzeléseken alapul. Ezen intézményrendszer külföldi képviseleteinek – a Collegium Hungaricumoknak, a külföldre irányuló magyar állami ösztöndíjakciónak, szerte a világban működô magyar intézeteknek, tanszékeknek és lektorátusoknak – létrehozásában pedig rendkívüli szerepet játszott a 75 esztendeje elhunyt Gragger Róbert, Magyarország egyik (ha nem „a”) legsikeresebb kultúrdiplomatája és tudományos menedzsere. Nevével ma is gyakran találkozunk, elsôsorban a hungarológia-fogalom megszületése, valamint az Ómagyar Mária-siralom felfedezése kapcsán sokszor emlegetjük. Mégis meglehetôsen keveset tudunk róla.
Legfontosabb alkotásait, a berlini egyetem Magyar Intézetét, a berlini Collegium Hungaricumot máig ható példaként tartjuk számon. Ugyanakkor igazán komolyan szinte alig foglalkoztak Gragger Róbert tevékenységével és az általa életre hívott intézmények történetével.
Gragger Róbertet már származása is a német–magyar kulturális kapcsolatok kutatására, a két nép közötti minél szorosabb tudományos kapcsolatok kiépítésére predesztinálta. Hiszen körmöcbányai német családból származott, de magát (a „hungarus”-tudat egyik utolsó képviselôjeként) öntudatos magyarnak vallotta. „Századokra elôretekintô”, komoly távlatokban gondolkodó tudományszervezô volt, egykori Eötvös-kollégistaként pedig hitt az elitképzés és a teljesítményorientált kollégiumi szellem szükségességében. Úgy gondolta: a magyar államnak támogatnia kell a tehetséges fiatalok külföldi tanulmányait, s a magyar tudományosság számára legfontosabb külhoni centrumokban otthont és szellemi alkotásra ösztönzô műhelyt kell teremteni nekik.
Gragger 1910 októberétôl egy teljes tanévet töltött Berlinben, s már 1915-ben magántanári képesítést kívánt itt szerezni magyar irodalomból. Az elsô világháború alatti német–magyar „fegyverbarátság” következtében azonban a magántanárságnál jóval kedvezôbb pozíciót sikerült elnyernie. Johannes Bolte és Max Roediger professzorok javaslatára a porosz képviselôházban 1916. március 14-én tárgyalták a magyar nyelv és történelem tanszék berlini alapításáról szóló indítványt. Bár a „magyarság iránti rokonszenv” ily módon történt kinyilvánítása csupán gesztusértékű cselekedet, azaz a szövetségesnek tett szinte kötelezô (kultúr)politikai lépés volt, de a magyar kultúra és tudomány németországi megismertetése és fogadtatása szempontjából igen sokat jelentett e szándék gyors megvalósítása. A mindössze 29 esztendôs Graggert 1916 augusztusában – anélkül, hogy elôtte habilitált volna – rendkívüli tanárrá nevezték ki Berlinben, s a magyar nyelv és irodalom szeminárium már ez év novemberében megkezdhette munkáját. (Magyarország határain kívül ez volt az elsô magyar tanszék a világon. Korábban magyar nyelvet és irodalmat egyedül a párizsi Sorbonne-on oktattak. Itt 1902-tôl a magyar származású Kont Ignác hirdetett magántanári elôadásokat e tárgykörbôl, aki 1907 és 1913-ban bekövetkezett halála között a magyar irodalomtörténet rendkívüli tanáraként működött.) Gragger példátlan ügyességét, szervezôkészségét és diplomáciai érzékét bizonyítja, hogy kiváló német kapcsolatait kihasználva, a háborús viszonyok és az ebbôl adódó nehézségek közepette is fejleszteni tudta a tanszéket. Saját gyűjteményét is felajánlva gazdag könyvtárat hozott létre, 1917 novemberében megalakította a Berlini Magyar Intézet Barátainak Egyesületét, 1917 decemberében az addigi szeminárium Magyar Intézetté bôvült, 1918 májusában pedig egy magyar lektorátust is fölállítottak. (Itt azután késôbb olyan lektorok dolgoztak, mint Farkas Gyula, Moór Elemér vagy Keresztury Dezsô.) Igazi sikertörténet – egy világégés közepette…
Az elsô világháború után már nem volt ugyan olyan súlyuk a tanszéket 1916-ban életre hívó politikai megfontolásoknak, de a sikertörténet tovább folytatódott. Ennek, legalábbis részben, a két vesztes állam hasonló problémái, húszas évekbeli tudományos elszigeteltségük volt az oka. Gragger 1921-ben nyilvános rendes tanár lett. 1922-ben az intézetben finnugor osztály alakult, s török, valamint urál–altaji nyelvészeti kérdésekkel foglalkozó szemináriumot is indítottak. Nem véletlen, hogy az intézet szakmai munkájáról és tudományos hivatásáról szólva elôször Gragger használta az „Ungarologie”, azaz mára meghonosodott és általánosan elfogadott formájában a hungarológia megnevezést. A porosz – késôbb a német birodalmi – kultusztárca által fönntartott intézet 1921-ben a magyar kultuszminisztérium anyagi támogatásával két sorozatot indított útjára: az Ungarische Jahrbüchert (megjelent 1921–1943 között, majd 1952-tôl, Ural–Altaische Jahrbücher címmel) és az 1929-ig 24 kötetben kiadott, szintén Magyarország művelôdéstörténetére vonatkozó tanulmányokat közlô Ungarische Bibliotheket. Az intézet archívumában Magyarországról és az utódállamokról szóló újság- és folyóiratcikkeket, brosúrákat, statisztikákat, térképeket és fényképeket gyűjtöttek és rendszereztek.
A porosz intézettel szemben immár magyar állami finanszírozású berlini Collegium Hungaricum 1924 ôszi megnyitása elsôsorban már annak eredménye volt, hogy Gragger tudománypolitikai koncepciója és minden akadályt legyôzô gyakorlatiassága szerencsésen találkozott a magyar tudománypolitikát 1922 júniusától irányító és alapjaiban megújító kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno, valamint a porosz tudománypolitikát államtitkárként is vezetô Carl Heinrich Becker elképzeléseivel. Klebelsberg és Gragger egymást inspirálva, Becker támogatását élvezve küzdött annak érdekében, hogy a porosz egyetemi hallgatókat fogadó Magyar Intézet mellett a Berlinbe magyar állami ösztöndíjjal küldendô és különbözô szakterületekrôl érkezô fiataloknak is legyen egy igazi, tudósokhoz méltó otthona, Collegium Hungaricuma.
Az elôször – éppen a berlini egyetem Magyar Intézetében és az ottani Collegium Hungaricumban megtestesülô igények és a gyakorlati tapasztalatok kapcsán – Gragger használta hungarológia kifejezés fogalmáról és mibenlétérôl hosszú ideje folynak többnyire meddô viták. Pontos, szabatos meghatározása – mint szinte valamennyi tudományágé, illetve azok részterületeié – csaknem reménytelen.
Hogyan alakult ki e máig tisztázatlan és máig a graggeri megközelítésen alapuló hungarológia-fogalom? Milyen értelemben használta ezt Gragger? Melyek voltak gondolati gyökerei? Hogyan próbálták meg a gyakorlatban – Klebelsberg Kuno nagyvonalú, az egész magyar kultúrpolitikát átformáló rendszeréhez illeszkedve – mindezt alkalmazni?
A hungarológia megszületésében a német tudománypolitika XX. század eleji elképzelései, ezen belül pedig elsôsorban a külföld tanulmányozásának (Auslandsstudien) támogatása és elômozdítása játszott meghatározó szerepet. Az 1895/96-ban, illetve az 1910/11-ben a berlini egyetemen tanuló Klebelsberg és Gragger igen jól és behatóan ismerték a német tudománypolitika ez irányú céljait. Ugyanígy tisztában voltak ezzel a magyar tudománypolitika kivitelezésében és megvalósításában Klebelsbergnek segédkezô tudósok, a kultuszminisztérium vezetô munkatársai: az akkoriban komoly hatású, konzervatív kultúrfilozófus, Kornis Gyula és a (tudományos és kulturális) közigazgatás egyik legtehetségesebb és legműveltebb magyar szakembere, Magyary Zoltán is.
Ahogyan mindig, ekkoriban is nagy szerepet kaptak a személyes ismeretségek, kapcsolatok és barátságok. Német részrôl ez a segítô Carl Heinrich Becker volt. Wilhelm von Humboldt és Friedrich Althoff mellett ô volt a klasszikus, mindig megújulni képes német tudománypolitika harmadik – 1945 elôtt sajnos az utolsó – nagy képviselôje, a XIX. századi német hagyományok követôje, egyben korszerűsítô és modernizáló alkalmazója. Goldzieher Ignác egyik legkedvesebb tanítványa, kiváló orientalista, elsôrangú tudomány- és kultúrpolitikus, Gragger Róbert legbensôbb bizalmasa és társa. A bonni egyetem professzora, 1916-tól a porosz kultuszminisztériumban a külföld tanulmányozásának (Auslandsstudien) a német felsôoktatásban történô bevezetésével-kiépítésével megbízott köztisztviselô, hamarosan az egyetemi ügyosztály vezetôje, 1919-tôl pedig helyettes államtitkár. 1921-ben néhány hónapon keresztül, majd 1925–1930 között ismét porosz kultuszminiszter. A két világháború közötti idôszak Európájának – Klebelsberg mellett – egyik legsikeresebb tudománypolitikusa. A „magyar ügyek” legfôbb német támogatója, 1917-tôl a Berlini Magyar Intézet Baráti Egyesületének elnöke. Gragger révén Klebelsbergnek és Magyarynak is sokat segítô menedzser. Becker 1925-ben Klebelsberg Kunót látta vendégül Berlinben, majd 1926-ban – Gragger társaságában – Budapesten tett hivatalos látogatást. Szerepe volt abban is, hogy 1925-ben, Gragger kezdeményezésére éppen Berlinben tarthatta alakuló ülését a Külföldi Magyar Tudományos Intézetek Szövetsége. (Tudomásom és a dokumentumok tanúsága szerint a sokat ígérô testületnek ez volt az egyetlen találkozója.)
Becker elméleti írásai igen komoly hatást gyakoroltak a magyar tudománypolitikára. A külföldön való „kulturális propagandáról”, illetve a külföldet belföldön tanulmányozó stúdiumok fontosságáról szóló gondolatai a hungarológia és a „magyar kultúra külföldi ôrszemeinek” kialakulását segítették elô. A kultúrpolitika jelentôségérôl vallott elképzelései – így a sokszor félreértelmezett és -magyarázott „kultúrfölény-elmélet” porosz-német változata, a kultusztárca „honvédelmi” szerepének hangsúlyozása – pedig sokban Klebelsberg kedvenc fordulatait elôlegezték.
Visszatérve a hungarológiához és a német hatásokhoz: Németországban – idôben felkészülve a háború utáni helyzetre, bármi legyen is majd a világ nagyhatalmainak egymásnak feszülésébôl – 1916-tól kezdôdôen mind többet és többet értekeztek a külföld tanulmányozása, az Auslandsstudien fontosságáról és jelentôségérôl. E tárgyban az egyik legalaposabb elemzést 1917-ben éppen Carl Heinrich Becker írta. Elsôsorban praktikus, azaz gazdasági és állami érdekekre és a német világpolitikai szerep erôsítésének céljára hivatkozva jelentette ki: minden német egyetemista kötelességének kell érezze, hogy bizonyos államtudományi képzettségre szert téve állást tudjon foglalni a világpolitika és a világgazdaság komoly kérdéseiben. Aki pedig képes elmélyedni valamely más kultúrában, nyilván egészen másként fogja a világ nagy összefüggéseit szemlélni; még a napilapok külföldi tudósításait is más szemmel olvassa majd. Ezért kell a politikai gondolkodást iskolázni, a fiatal németeket pedig politizálni. A külföld tanulmányozása több szakterületre is kiterjed: nem csak filológiai, azaz nyelvi képzettséget, hanem ezen túl mindenekelôtt államtudományi, történelmi és földrajzi ismereteket igényel. Rajta keresztül jobban becsülhetjük saját nemzeti kultúránkat is, sôt, ez a leghatásosabb eszköz arra, hogy ennek értékeit – szembesülve a külföldi tapasztalatokkal – megérthessük.
Gragger éppen az Auslandsstudium iránti érdeklôdés növekedését fölismerve és érzékelve érvelt 1916-ban a berlini egyetem magyar tanszékének megalapítása mellett Apponyi Albert kultuszminiszternél: „A berlini magyar tanszéknek két irányban van misz-sziószerű hivatása. Egyrészt a magyar kultúra legértékesebb részének lesz tolmácsoló szerve Németország legnagyobb egyetemén, s ez idô szerint német részrôl egyetlen hivatalos képviselete szellemi életünknek. Missiója lesz: nyelvünk, kultúránk múltjának és jelenének ismertetése a német közönség elôtt […] Szélesebb körök elôtt is tárgyiasan, adatokkal kell majd igazolnia, hogy a magyarságot joggal különb hely illeti meg az európai kultúrában, mint amilyent, nagyrészt nyelvi elszigeteltsége miatt, eddig juttattak neki […] El kell érnie azt, hogy tudományos világunk magyar nyelvű munkássága is felhasználtassék és megfelelô helyet kapjon a német tudományos produkcióban […] Éber figyelemmel kell kísérnie, hogy a német iskolákban többet és helyesebbet tanítsanak hazánk múltjára, jelenére, helyzetére és életére vonatkozólag, s e tekintetben mintegy közvetítô kell hogy legyen a német közoktatásügy és a magyar kultuszkormány között, mint ez utóbbinak is exponense […] Nem kevésbé jelentékeny feladatokra van hivatva a magyar egyetemi élettel szemben. Négyszáz év óta magyar egyetemi hallgatók százai keresik fel évenkint Németország egyetemeit, s újabb idôkben különösen sokan éppen a berlinit. Számos nyoma van annak, hogy a múltban is érezték a magyar hallgatók összegyűjtésének, támogatásának szükségét […] Az újabb korban sajnos teljesen elhanyagolták ezen szervezetek ügyét.” Nem sokkal késôbb kijelenti: „Az új intézetnek célja lesz, hogy módot nyújtson a berlini egyetem hallgatóinak és a tudomány más művelôinek a magyar nyelvtudomány, irodalomtörténet, politikai történelem, kultúrtörténet, művészettörténet művelésére. Célja lesz továbbá a magyar nyelv ismeretének minél szélesebb körökben való terjesztése.”
Emiatt javasolja 1917 ôszén, hogy a magyar szemináriumot Berlini Magyar Tudományos Intézetté építsék ki (e javaslata, mint láttuk, hamarosan, már 1917 decemberében meg is valósult), egyben arra is fölhívta a figyelmet: egy berlini magyar diákotthon alapítására is szükség volna: „Ennek a Berlini Magyar Tudományos Intézetnek az volna a feladata, hogy tervszerű munkássággal a hazánkról való ismereteket, a magyar nemzet életnyilvánulásait a német néppel és a többi külfölddel közvetítse […] Másrészt az alapítandó »Berlini Magyar Tudományos Intézet« a magyar diákok külföldi tanulmányait fogja elômozdítani. Ezért a Magyar Tudományos Intézethez egy magyar tanulmányi és diákotthon volna kapcsolandó. Néhány tanulmányi év Berlinben, a szigorú német szellemi nevelés jótékony hatása alatt tanuló ifjúságunknak és nagy élethivatásunknak – a magyar állam megerôsítésének és elôbbrevitelének – a legnagyobb mértékben használna.” Rendkívül igényes programjában, amelynek kivitelezése életcéljává vált, megemlíti azt is: az iskolaköteles korú berlini magyar gyermekek részére – a magyar kolónia létszáma akkoriban 15 ezer körüli volt – egy magyar iskolát kellene fölállítani, ahol a német iskolákban tanult anyagot magyar szempontból egészítenék ki. „A Magyar Tudományos Intézet fô törekvései azonkívül többféle más fontos célt is zárnak magukba: 1. A Magyar Szemináriumban már megalapított magyar nyelvtudományi, irodalmi, történelmi, állam- és jogtudományi és közgazdasági szakkönyvtár jelentékeny kibôvítését; 2. egy levéltárnak a létesítését, amely kéziratokat, újságcikkeket, kisebb nyomtatványokat és más híranyagot, mint levelezéseket, fényképfelvételeket, diapozitívokat, térképeket stb. tartalmazzon; 3. egy folyóirat kiadását, amelyben a Magyar Tudományos Intézet egész tevékenységével a nyilvánosság elé lépne, és amely a magyar tudomány és művészet különbözô terein megjelent legkiválóbb alkotásokról, valamint a fentebb említett elôadásokról számolna be. Ebben a folyóiratban jelennének meg a Magyar Szemináriumban, illetôleg a Magyar Tudományos Intézetben vagy ennek megbízásából írt tudományos dolgozatok. Terjedelmesebb munkák a Magyar Tudományos Intézet segélyével önálló könyv alakban jelennének meg; 4. egy értesítô, közvetítô és fordító hivatal létesítését, amely minden tudományos kérdésben felvilágosítást nyújtana és jelentékeny magyar művek lefordításáról gondoskodnék, hogy azokat a külföldi olvasóközönségnek is hozzáférhetôvé tegye. Különösen ezáltal nyerne hatékony támogatást Magyarországnak az a törekvése, hogy a külföld jobban ismerje és értse meg.”
A Berlini Magyar Intézet Baráti Egyesületének megalakulásakor, 1917. november 24-én, ez irányú terveit már egyenesen azzal indokolja, hogy azok tökéletes összhangban vannak a Közép-Európa-gondolattal – utalás ez az általa egyébként személyesen is jól ismert Friedrich Naumann 1916-ban megjelent kötetére – és a porosz kultuszminisztériumban a külföld tanulmányozásának támogatásáról megfogalmazott tervekkel. Azaz Becker elképzeléseivel. Annak a Beckernek az elképzeléseivel, aki – ezek után sejthetjük, talán nem véletlenül – a Magyar Intézet Baráti Egyesületének az elsô elnöke, a Magyar Intézetnek pedig lelkes támogatója volt… Gragger az intézet feladatait körvonalazva már késôbbi hungarológia-koncepciójának alapját is megfogalmazza: az intézetnek a magyarsággal kapcsolatos nyelvészeti, történelmi, jog- és államtudományi, közgazdasági, valamint irodalmi-művészeti ismeretekkel kell foglalkoznia, illetve – tudósok és hallgatók csereutazásai révén – a két ország közötti közeledést kell szolgálnia. Emiatt Berlinben egy magyar kollégiumot is működtetni kell majd.
A gyaníthatóan szintén Becker öszszeállította, 1918 körül keletkezett emlékirat a keleti nyelvek szemináriumának reformjáról már egyenesen követendô példaként jellemezte a Magyar Intézet tevékenységét: „A Magyar Szeminárium létrejöttével egy sok tekintetben mintaszerű, kiválóan fölszerelt intézet alakult, amely a megnyitása óta eltelt években hatékonyan és jelentôsen támogatta a finnugor kultúrkörrel kapcsolatos tudományos munkát.” Itt olvashatunk elôször arról – s hogy Gragger eredeti terve is ez volt, nyilvánvaló, hiszen 1922-ben éppen emiatt alakított finnugor osztályt az intézeten belül –: nemcsak a magyar, hanem az egész finnugor kultúrkör megismertetése célja az Intézetnek. Gragger egyéni, személyi és tudományos ambíciói tehát szerencsésen találkoztak a porosz kultúrpolitika céljaival, a késôbbiekben, Klebelsberg Kunó miniszterségének kezdetétôl pedig a magyar tudománypolitika messzire tekintô és nagyra vágyó terveivel.
Az egyéni ambíciók persze – azok az idôk ennyiben szerencsésen különböztek napjainktól – egyéni áldozatkészséget is feltételeztek és jelentettek. Gragger például igen gazdag, tízezer kötetes könyvtárát ajánlotta fel 1916-ban, még a magyar szeminárium megalakulása elôtt, az intézménynek. Ennek meg is lett az eredménye: a könyvtár állománya egyre növekedett, a harmincas évek vége felé már elérte a negyvenezer kötetet, ma pedig több mint hetvenezer kötetes: a Kárpát-medencén kívül a hungarika-anyagokat gyűjtô könyvtárak között a legnagyobb.
Gragger nemcsak az Intézetnek, de a Collegium Hungaricumnak is „mindenese” volt. 1925 májusában foglalta össze a külföldi magyar intézetek feladatait. Ezeket a sorait szinte teljes egészében ma is érvényesnek tarthatjuk. E szerint: „1. A külföldre irányuló működés: a) a külföldi magyar tudományos intézményeknek szigorúan tartózkodniok kell mindennemű politikai és propagandisztikus tevékenységtôl és csakis tudományos és ismeretterjesztô működésre vannak hivatva […] b) Minden intézmény csakis saját működési körének elmélyítésére törekszik […] c) Elsôrangú fontosságú az ungarológia intenzív művelése, illetve az idevágó összefoglaló munkáknak nyugati nyelven való megírása és megjelentetése. Különösen nagy súly helyezendô az egyes nemzetek Magyarországgal való kapcsolatainak tudományos feldolgozására […] d) Rendkívül sajnálatos, hogy a Magyarországgal szomszédos népekkel való kapcsolatok tudományos feldolgozása hiányos, és ezért a Szövetség múlhatatlanul szükségesnek tartja, hogy a hazai illetékes tényezôk megfelelô tudományos szakerôk kiképzésérôl gondoskodjanak és ezeknek a külföldi tudományos intézményekbe való bekapcsolását lehetôvé tegyék. e) A külföldre való hatás szempontjából fontos a tudományos orgánum. Ezen célból minél intenzívebb szellemi támogatást kell nyújtani az Ungarische Jahrbüchernek és a Revue des Etudes Hongroises-nak […] f) Szükség van tudományos és ismeretterjesztô elôadások megtartására és már ilyen irányban működô egyesületekbe való bekapcsolódásra […] g) Törekedni kell arra, hogy a külföldi tudományos intézményekben talajt nyerjünk (elôadási megbízás, venia legendi, lektorátus által). h) E törekvések elômozdítására szükség van magyar nyelv- és olvasókönyvek, szótárak stb. megírására. i) Állandó közvetlen kapcsolatot kell létesíteni a külföldi tudományos élet kimagasló képviselôivel és érdeklôdésüket mindenképpen az ungarológia iránt felkelteni. k) [sic!] A működési helyen megjelent és megjelenô tankönyvek és lexikonok felülbírálandók, lehetôleg anyaggal ellátandók, illetôleg gondoskodni kell arról, hogy esetleges tévedések kijavítassanak és hiányok pótoltassanak. 2. Hazai vonatkozású működés: a) Történjék gondoskodás arról, hogy egyes szakkörökben, melyeknek ma a magyar tudományos életben képviselôik nincsenek, megfelelô szakerôk képeztessenek ki […] b) Különös gondot kell fordítani az egyes külföldi tudományos intézményekbe (collegiumokba) kiküldendô tagok nyelvi elôképzettségére […] c) A hazai vonatkozású működés intenzívebbé tételének szempontjából a Szövetség elhatározta, hogy volt tagjaival is állandóan fenntartja a kapcsolatot és ezért Budapest központtal egy szervezetet létesít.”
Kevés olyan sikeres kultúrdiplomatája volt tehát Magyarországnak, mint Gragger Róbert. Tanár, tudós, tudományszervezô, menedzser, s nehéz lenne fölsorolni, még mi minden volt egy személyben. 1926 októberében, 39 éves korában bekövetkezett halálát ezért látta pótolhatatlan veszteségnek. Klebelsberg, aki 1926 decemberé- ben így írt Beckernek: „Közös célja-ink tekintetében is óriási csapás és pótolhatatlan veszteség barátom, Gragger Róbert tragikus és korai halála. Nemcsak egy bizalmas munkatársamat veszítettem el, hanem a német–magyar kulturális közeledés lelkes apostolát is, aki módszertani elképzeléseivel és szervezôtehetségével a nemzetközi szellemi együttműködés egyik élharcosa volt.” A jó barát, a Klebelsberggel együtt Gragger sírkövét készíttetô Carl Heinrich Becker úgy emlékezett rá, mint aki vérbeli tudományszervezôként komoly, már teljesen kidolgozott terveket hagyott maga után: a magyar kultúra lexikonának, azaz egy „hungarológia-lexikonnak”, egy magyar Dahlmann–Waitznak (máig a legismertebb német történeti bibliográfia), egy magyar–német nagyszótárnak és a kicsiny finnugor népek népköltészeti gyűjteményének kiadását kívánta megvalósítani. Mivel Graggernek Klebelsberghez hasonló ötletei voltak, ô volt a miniszter elképzeléseinek gyakorlatba való átültetôje. Mint egy kolostor apátja, úgy kívánt a Collegium (amelynek lakóiban saját szellemi gyermekeit látta) élén állni, az ösztöndíjasok munkájának figyelemmel kísérése és segítése pótolta számára a családot. „Egész életét és egész vagyonát egy nagy eszme szolgálatába állította […] Ameddig szellemi kapcsolatok lesznek Németország és Magyarország közt, Gragger Róbert neve feledhetetlen marad.” – „Nem úttörô kutató, mégis ott áll láthatóan, mint útjelzô a tudománytörténet fejlôdésében, nem aktív politikus, mégis személy szerint többet tett a nemzetközi megértés egyengetésében, mint akárhány hivatásos diplomata, nem szakpszichológus, nem hivatásos lelkipásztor, mégis megnyíltak elôtte a szívek, a szomorúak hozzá menekültek, az örvendezôk vele örvendeztek […] Mindkét nemzet sovinisztái vagy az elmagyarosodott németet vagy az elnémetesedett és németesítô magyart látták benne.”
Hosszan folytathatnám a sokáig olvasatlanul porosodó dokumentumok segítségével a hungarológia elsô műhelye, a berlini egyetemi Magyar Intézete, illetve az ismét ezen a néven működô, ám sajnos újjá még mindig nem épített berlini Collegium Hungaricum létrejötte körülményeinek és történetének felidézését. Gragger halála azonban nyilvánvaló fordulópontot jelentett mindkét intézmény további sorsában is.
A tanulságok így is nyilvánvalóak. A hungarológia fogalmának megszületésében és a Collegium Hungaricum alapításában a szerencsétlenségek (az elsô világháború, majd az ország szétesése stb.) mellett a szerencsés körülmények rendkívüli találkozása játszott szerepet. A porosz tudománypolitika igényes elképzelései, ezeknek a magyar tudománypolitikát irányító szakemberekre gyakorolt hatása. És ami a legfontosabb: igazi, kivételes tudású és hatású, a szó eredeti értelmében vett politikusok, államférfiak (Becker és Klebelsberg) és rendkívüli szervezôképességgel megáldott, érzô és megértô, a nemzetközi porondon is viselkedni és tárgyalni képes tudósok (Gragger) egyszerre történô megjelenése kellett hozzá. Ezek bármelyike nélkül bizonyosan nem egy siker-, hanem egy kudarctörténetrôl írhattam volna…
Vajon adódik-e még egyszer ehhez hasonló helyzet? Vajon lesznek-e még Németországban és Magyarországon ilyen messzire látó, ennyire távlatosan gondolkodó tudósok és tudománypolitikusok?

Copyright© Európai Utas-2001