AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
A Time magazin idei április 30-i számában
figyelemre méltó cikk jelent meg A múltban élve (Living in the Past) címmel. A cikk
szerzôje, James Graff szerint az európai embernek legkevesebb három identitása van:
genetikai, nyelvi és kulturális. A cikkíró a továbbiakban, egy felmérésre
hivatkozva, egyebek mellett a következô konklúzióra jut: a legtöbb magyarul, tehát
egy finnugor nyelven beszélô ember, akit indoeurópai nyelvek vesznek körül,
genetikailag alig valamiben különbözik szláv szomszédaitól (
most
speakers of Hungarian, a Finno-Ugric language surrounded by Indo-European tongues,
dont appears genetically much different from their Slavic neighbours). Ha
tehát ezek szerint a közép-európai népek közötti genetikai különbségek ennyire
elhanyagolhatók, felmerülhet a kérdés, mi a magyarázata a nacionalista populizmusok
nem lankadó befolyásának térségünkben. Annál inkább, mert a genetikai mellett a
kulturális különbségek is elhanyagolhatók, sôt az itt élô népek ezer éve
kulturális szimbiózisban élnek. Közép-Európa mint kulturális entitás nemzedékrôl
nemzedékre újra megfogalmazódik, s hovatovább így tekintenek ránk
Nyugat-Európából is. A legtöbb problémát, látens vagy nyíltan artikulált
konfliktust a harmadik komponensnek, a nyelvi identitásnak a zavarai gerjesztik. Mik
lehetnek ennek az identitászavarnak az okai?
Föltehetôleg az, hogy szemben a genetikai vagy a kulturális identitással, különösen
az elmúlt két-három évszázadban a térségünkben élô polgárok nyelvi identitása
sűrűn, olykor nemzedékrôl nemzedékre változott. A nagyapa anyanyelve német volt
még, a papáé már magyar, a fiúé pedig szlovák. Nem mindennapos, de egyáltalán nem
ritka eset az ilyen s természetesen nem csak magyarszlováknémet
relációban ismerôs vagy érvényes. A nyelvi identitásváltást erôteljesen
befolyásolta az, hogy a térségben (s itt most egyre megy, hogy az a Habsburg Monarchia
volt-e, vagy valamelyik késôbbi utódállama) az adott pillanatban melyik nyelvnek volt
dominanciája, illetve hogy ennek a domináns nyelvnek milyen volt a toleranciaküszöbe
az éppen nem domináns nyelvek iránt, az államigazgatástól lefelé egészen a
mikroközösségekig. A határok és ezzel együtt a nyelvi dominanciák gyakori
változása szükségképpen vezetett el a nyelvi identitás képlékenységéhez,
rosszabb esetben súlyos zavaraihoz. Mert egyfelôl igaz, hogy térségünkben a
nyelvváltás nem járt együtt feltétlenül a kulturális váltással is, hiszen az
jobbára a katolikus protestáns kultúrkörön belül ment végbe, mégis
frusztrációval járt, fôleg a hagyományhoz, a nemzethez való viszonyt illetôen.
Térségünk népeinek egy része nemzetté válását, majd késôbb állammá
konstituálódását mintegy a szomszédaival szemben, azok ellenére hajtotta végre
az ennek megfelelô ellenségkép gondos ideológiai kimunkálásával, nem egy
esetben történelemhamisítás vagy a történelmi hagyományok mitizálása
és fetisizálása révén. Magyar szlovák relációban ez még ma, a XXI. század
elején is azt jelenti, hogy mértékadó szlovák értelmiségiek is hajlamosak
elfeledkezni az ezeréves magyar szlovák kulturális szimbiózis
jelentôségérôl, míg a másik oldalon még mértékadó magyar értelmiségiek is
hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a történelmi Magyarországot többféle nyelvi
identitású etnikumok alkották és tartották meg egészen 1918-ig, tehát hogy az
elnevezése ellenére sem volt homogén magyar nemzeti állam, s hogy kulturális
örökségének egy részét joggal tekintik magukénak is az utódállamok nem magyar
nyelvű polgárai.
Ez az amnézia és frusztráció a melegágya vagy szüntelen tápláló forrása a
térségünkben újraéledt nacionalista populizmusnak, következésképp a szlovákiai
publicisztikában sűrűn emlegetett magyar kártya fogalomnak is. Ez a
bűnbakképzés logisztikájára épülô (s tágabb horizontban nem csupán magyar
kisebbségeket fenyegetô, hanem az egész térséget behálózó) politikai stratégia
napjaink legveszedelmesebb és legretrográdabb jelensége. Publicisták, de még
tekintélyes politikai elemzôk is e jelenség vizsgálata során megelégednek annak a
megállapításával, hogy mindez hazárdôr vagy kalandor politikusok műve, s amint ezek
az országok bejutnak az EU-ba, a nacionalista populizmus hangadói elôbb-utóbb
marginalizálódnak.
Én ezt az optimizmust nem osztom, mivel abból indulok ki, hogy térségünk radikális
politikusai csupán végrehajtók, meglovagolnak egy, a társadalomban mélyen gyökerezô
jelenséget. Többnyire nem felülrôl gerjesztik a nacionalizmust, rasszizmust és
xenofóbiát, hanem, s elnézést, ha ez most cinizmusnak fog tűnni, egy bizonyos
társadalmi megrendelésnek próbálnak meg eleget tenni. Az elôbb említett
veszedelmes jelenségek ugyanis sokkal mélyebben benne gyökereznek e térség
társadalmaiban, illetve e térség emberének tudatában és érzelmi diszpozícióiban,
mint azt talán tíz évvel ezelôtt sokan feltételeztük. Egyik vagy másik politikus
személyének a démonizálása helyett jóval célravezetôbb lehet e jelenségnek a
társadalmi-lélektani okait, a társadalmi bázisát és elterjedtségének mértékét
vizsgálni. A térség államainak sikeres integrációja ugyanis éppen a nacionalista
populizmusok felerôsödése miatt bukhat el.
Több mint tíz év telt el azóta, hogy a kommunista diktatúrák összeomlásával
megszűnt Európa természetellenes kettéosztottsága. De ez az idô és az integrációs
perspektíva is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy térségünk kikecmeregjen a nemzetállam
elavult eszméjének bűvkörébôl. A nemzeti radikálisok és a nacionalista populisták
eszménye továbbra is az erôsen centralizált nemzetállam, ami viszont az etnikai és
más kisebbségek számára elfogadhatatlan. Hogy ez milyen éles konfrontációkhoz
vezethet, arra a legfrissebb példa a szlovákiai közigazgatási reform körüli meddô
huzavona, a különbözô úgynevezett nyelvtörvények vagy az egyre akutabbá váló
romaprobléma, amelynek nem hogy a megoldására, de még a megfelelô kezelésére
sincsenek átfogóbb elképzelései térségünk kormányainak. Ilyen helyzetben, amelyet
tovább súlyosbítanak a gazdasági transzformációval szükségképpen együttjáró
szociális feszültségek, a nacionalista populisták riogatásai a brüsszeli
adminisztráció mindenhatóságával, a külföldi tôke imperializmusával,
irredentizmussal, sôt a nemzethalál víziójával, termékeny talajra hullanak. A
populizmus elleni küzdelemben viszont teljesen terméketlen az olyan álláspont is,
amely a nemzeti tudat vagy a nemzeti érzés problémakörét mindenestül a múltba
utalja, efemer, a fejlôdés által mára meghaladott jelenségként kezeli,
annak értékteremtô potenciáljában kételkedik, mi több: reakciósnak vagy
retrográdnak tartja. Természetesen ahhoz, hogy a közép-európai együttműködés a
jövôben ne csupán kényszer legyen, hanem mind többek által felismert kiút a mai
bajainkból, szükség van a nemzeti tudat és a nemzeti hagyományok demitizálására.
Nemzeti szimbólumokra is szükségünk van és lesz, de nem azok fetisizálására.
Nyelvi identitásra is, de nem annak abszolutizálására. Ennek viszont elengedhetetlen
feltétele az iskolázottság, a tudomány, a kultúra presztízsének visszaállítása,
a mainál sokszorosan nagyobb részesedése az állami költségvetésbôl. Talán erre
van a legnagyobb szükség ma. A közép-európai együttműködés igazi távlatai akkor
nyílnak meg elôttünk, ha a populisták gátlástalanságát sikerül tartósan
elszigetelnünk. Szlovákiában éppúgy, mint Magyarországon és másutt.
Copyright© Európai Utas-2001