Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.


Grendel Lajos
A „MAGYAR KÁRTYA” SZLOVÁKIÁBAN

A Time magazin idei április 30-i számában figyelemre méltó cikk jelent meg A múltban élve (Living in the Past) címmel. A cikk szerzôje, James Graff szerint az európai embernek legkevesebb három identitása van: genetikai, nyelvi és kulturális. A cikkíró a továbbiakban, egy felmérésre hivatkozva, egyebek mellett a következô konklúzióra jut: a legtöbb magyarul, tehát egy finnugor nyelven beszélô ember, akit indoeurópai nyelvek vesznek körül, genetikailag alig valamiben különbözik szláv szomszédaitól („…most speakers of Hungarian, a Finno-Ugric language surrounded by Indo-European tongues, don’t appears genetically much different from their Slavic neighbours”). Ha tehát ezek szerint a közép-európai népek közötti genetikai különbségek ennyire elhanyagolhatók, felmerülhet a kérdés, mi a magyarázata a nacionalista populizmusok nem lankadó befolyásának térségünkben. Annál inkább, mert a genetikai mellett a kulturális különbségek is elhanyagolhatók, sôt az itt élô népek ezer éve kulturális szimbiózisban élnek. Közép-Európa mint kulturális entitás nemzedékrôl nemzedékre újra megfogalmazódik, s hovatovább így tekintenek ránk Nyugat-Európából is. A legtöbb problémát, látens vagy nyíltan artikulált konfliktust a harmadik komponensnek, a nyelvi identitásnak a zavarai gerjesztik. Mik lehetnek ennek az identitászavarnak az okai?
Föltehetôleg az, hogy szemben a genetikai vagy a kulturális identitással, különösen az elmúlt két-három évszázadban a térségünkben élô polgárok nyelvi identitása sűrűn, olykor nemzedékrôl nemzedékre változott. A nagyapa anyanyelve német volt még, a papáé már magyar, a fiúé pedig szlovák. Nem mindennapos, de egyáltalán nem ritka eset az ilyen – s természetesen nem csak magyar–szlovák–német relációban ismerôs vagy érvényes. A nyelvi identitásváltást erôteljesen befolyásolta az, hogy a térségben (s itt most egyre megy, hogy az a Habsburg Monarchia volt-e, vagy valamelyik késôbbi utódállama) az adott pillanatban melyik nyelvnek volt dominanciája, illetve hogy ennek a domináns nyelvnek milyen volt a toleranciaküszöbe az éppen nem domináns nyelvek iránt, az államigazgatástól lefelé egészen a mikroközösségekig. A határok és ezzel együtt a nyelvi dominanciák gyakori változása szükségképpen vezetett el a nyelvi identitás képlékenységéhez, rosszabb esetben súlyos zavaraihoz. Mert egyfelôl igaz, hogy térségünkben a nyelvváltás nem járt együtt feltétlenül a kulturális váltással is, hiszen az jobbára a katolikus– protestáns kultúrkörön belül ment végbe, mégis frusztrációval járt, fôleg a hagyományhoz, a nemzethez való viszonyt illetôen. Térségünk népeinek egy része nemzetté válását, majd késôbb állammá konstituálódását mintegy a szomszédaival szemben, azok ellenére hajtotta végre – az ennek megfelelô ellenségkép gondos ideológiai kimunkálásával, nem egy esetben történelemhamisítás vagy a „történelmi hagyományok” mitizálása és fetisizálása révén. Magyar– szlovák relációban ez még ma, a XXI. század elején is azt jelenti, hogy mértékadó szlovák értelmiségiek is hajlamosak elfeledkezni az ezeréves magyar– szlovák kulturális szimbiózis jelentôségérôl, míg a másik oldalon még mértékadó magyar értelmiségiek is hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a történelmi Magyarországot többféle nyelvi identitású etnikumok alkották és tartották meg egészen 1918-ig, tehát hogy az elnevezése ellenére sem volt homogén magyar nemzeti állam, s hogy kulturális örökségének egy részét joggal tekintik magukénak is az utódállamok nem magyar nyelvű polgárai.
Ez az amnézia és frusztráció a melegágya vagy szüntelen tápláló forrása a térségünkben újraéledt nacionalista populizmusnak, következésképp a szlovákiai publicisztikában sűrűn emlegetett „magyar kártya” fogalomnak is. Ez a bűnbakképzés logisztikájára épülô (s tágabb horizontban nem csupán magyar kisebbségeket fenyegetô, hanem az egész térséget behálózó) politikai stratégia napjaink legveszedelmesebb és legretrográdabb jelensége. Publicisták, de még tekintélyes politikai elemzôk is e jelenség vizsgálata során megelégednek annak a megállapításával, hogy mindez hazárdôr vagy kalandor politikusok műve, s amint ezek az országok bejutnak az EU-ba, a nacionalista populizmus hangadói elôbb-utóbb marginalizálódnak.
Én ezt az optimizmust nem osztom, mivel abból indulok ki, hogy térségünk radikális politikusai csupán végrehajtók, meglovagolnak egy, a társadalomban mélyen gyökerezô jelenséget. Többnyire nem felülrôl gerjesztik a nacionalizmust, rasszizmust és xenofóbiát, hanem, s elnézést, ha ez most cinizmusnak fog tűnni, egy bizonyos „társadalmi megrendelésnek” próbálnak meg eleget tenni. Az elôbb említett veszedelmes jelenségek ugyanis sokkal mélyebben benne gyökereznek e térség társadalmaiban, illetve e térség emberének tudatában és érzelmi diszpozícióiban, mint azt talán tíz évvel ezelôtt sokan feltételeztük. Egyik vagy másik politikus személyének a démonizálása helyett jóval célravezetôbb lehet e jelenségnek a társadalmi-lélektani okait, a társadalmi bázisát és elterjedtségének mértékét vizsgálni. A térség államainak sikeres integrációja ugyanis éppen a nacionalista populizmusok felerôsödése miatt bukhat el.
Több mint tíz év telt el azóta, hogy a kommunista diktatúrák összeomlásával megszűnt Európa természetellenes kettéosztottsága. De ez az idô és az integrációs perspektíva is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy térségünk kikecmeregjen a nemzetállam elavult eszméjének bűvkörébôl. A nemzeti radikálisok és a nacionalista populisták eszménye továbbra is az erôsen centralizált nemzetállam, ami viszont az etnikai és más kisebbségek számára elfogadhatatlan. Hogy ez milyen éles konfrontációkhoz vezethet, arra a legfrissebb példa a szlovákiai közigazgatási reform körüli meddô huzavona, a különbözô úgynevezett nyelvtörvények vagy az egyre akutabbá váló romaprobléma, amelynek nem hogy a megoldására, de még a megfelelô kezelésére sincsenek átfogóbb elképzelései térségünk kormányainak. Ilyen helyzetben, amelyet tovább súlyosbítanak a gazdasági transzformációval szükségképpen együttjáró szociális feszültségek, a nacionalista populisták riogatásai a brüsszeli adminisztráció mindenhatóságával, a külföldi tôke imperializmusával, irredentizmussal, sôt a nemzethalál víziójával, termékeny talajra hullanak. A populizmus elleni küzdelemben viszont teljesen terméketlen az olyan álláspont is, amely a nemzeti tudat vagy a nemzeti érzés problémakörét mindenestül a múltba utalja, efemer, a „fejlôdés” által mára meghaladott jelenségként kezeli, annak értékteremtô potenciáljában kételkedik, mi több: reakciósnak vagy retrográdnak tartja. Természetesen ahhoz, hogy a közép-európai együttműködés a jövôben ne csupán kényszer legyen, hanem mind többek által felismert kiút a mai bajainkból, szükség van a nemzeti tudat és a nemzeti hagyományok demitizálására. Nemzeti szimbólumokra is szükségünk van és lesz, de nem azok fetisizálására. Nyelvi identitásra is, de nem annak abszolutizálására. Ennek viszont elengedhetetlen feltétele az iskolázottság, a tudomány, a kultúra presztízsének visszaállítása, a mainál sokszorosan nagyobb részesedése az állami költségvetésbôl. Talán erre van a legnagyobb szükség ma. A közép-európai együttműködés igazi távlatai akkor nyílnak meg elôttünk, ha a populisták gátlástalanságát sikerül tartósan elszigetelnünk. Szlovákiában éppúgy, mint Magyarországon és másutt.


Copyright© Európai Utas-2001