Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.


Gellér Katalin
GÖMBÖN EGYENSÚLYOZVA

Kép: Hans Schmidt: Ádám és Éva

geller2.jpg (22131 bytes)Írók, költôk hasonlították Velencét díszlethez, maszkhoz, s e különleges szépségű „díszletet” használták a velencei vedutafestôk mind a város kiemelkedô eseményeinek megörökítésekor, mind a város szentje, Szent Márk életének megjelenítésekor, mintegy a helyszín pontos rajzával hitelesítve a csodás történéseket. Ma ebben a díszletben kapnak helyet a művészet új mitológiái, pontosabban folytatják a még megmaradt határok, „tabuk” ledöntését.
A 49. velencei Nemzetközi Biennálé alkotásai mindenütt jelen vannak a városban, a San Marco téren és a Canale Grande reneszánsz és barokk palotáiban. A bizáncias, aranyfényű kupolák városában úton-útfélen műanyagból készült, méretarányos teknôsök tűnnek fel; a Cracking Art Group „arany” színnel befestett teknôspáncéljainak környezetszennyezésre utaló félkupolái (S.O.S. világ). A hagyományos helyszín, az árnyas, ligetes Giardini nemzeti pavilonjain kívül, melyek ténylegesen díszletként hirdetik egy-egy ország jellegzetes építészeti stílusát, az Arsenale és az egykori kötélverô műhely, valamint a régi velencei dokkok is felsorakoztak a kiállítási helyszínek közé.
Az idei Biennálé fô témája az olasz pavilonban látható, Az emberiség platója elnevezésű installáció, melyben egy posztmodern épület díszítésére emlékeztetô módon, különbözô stílusban, vallások és mitológiák szimbólumainak különbözô felfogású és különbözô korokból származó ábrázolásai láthatók egybegyűjtve. A téma kitalálója, Harald Szeemann bevallott célja a „határok” lerombolása: „a szabadság fenntartása a stílusok, nemzetek és nacionalizmusok által létesített korlátokkal szemben”. A plató telítettsége és korláttalansága ellenére érzelmileg és gondolatilag is üres. A biennálé alkotásaiból kibontakozó összkép a fenti, legfeljebb ironikusnak tekinthetô elméleti alapállással szemben fokozott, sôt helyenként aggódó érdeklôdést mutat az emberi viselkedés, az emberiség jelen állapota iránt.
Bevezetôjében Szeemann azt is fölveti, hogy a jövô művészetét „globális művészetként” képzeli el, ezért helyet hagyott a színháznak, a zenének és az irodalomnak is. Ezt a régi-új egység gondolatot többen is képviselik, így az egyik magyar kiállító, Komoróczky Tamás is. A falat tapétaként beborító munkájához a videoinstalláció és a hangeffektusok is szervesen hozzátartoznak.
Régi válaszút fogalmazódik meg a fôpavilon számos munkájában: visz-sza a természethez, illetve a tudományban, a technikában való hit, jelen esetben az abból való teljes kiábrándulás. Cristina Garcia Rodero Haitiban, vudu rítusokról készült, nagyméretű, artisztikus szépségű fotóin egy kevert kultúrájú és hitvilágú nép életörömét fogalmazza meg, míg a következô teremben Lucinda Devlin művén a tökéletes rendet, technológiai pontosságot, sôt tiszta formai szépséget mutató térben villamosszéket láthatunk.

Kép: Leon Tarasewicz: Fessél!

gelle11.jpg (43886 bytes)A művészet két szélsô pólusa, naturalizmus és absztrakció körén belül két művet emelnék ki. Az ausztrál származású, a hiperrealista szobrászat sajátos útját képviselô Ron Mueck egy monumentális hatású, rejtélyes tekintetű figurát, guggoló fiúalakot állított ki. A méretek megnövelésével, a titokzatos pillantással a szobrot kiemelte a mindennapi közegbôl, a részleteket ezzel szemben aprólékos naturalizmussal dolgozta ki. A nézô, ahogy más munkáit, közelrôl is megnézi, odahajol, vizsgálódik; a „tökéletes másolat”, a bôr, a köröm, a részletek pontos imitálása rabul ejti. A borotvált fejű, kezét maga elé, a földre helyezô, szintén guggoló férfialak és egy csecsemôfigura aprólékos precizitással kidolgozott részletei laboratóriumi pontosságú lelet hatását keltik.
A naturalizmus hátborzongató rejtélyességével dolgozik Xiao Yu is. A mongol művésznô különbözô, de felismerhetô anyagokból emberre és állatra egyaránt emlékeztetô fantázialényeket, mondjuk ki, szörnyeket rak össze. Itt is kvázi laboratóriumban vagyunk, az említett kreatúrák üvegedényekben, folyadékban úsznak. Egy korábban Bonnban látott, a múzeumok elôdeit, kialakulását bemutató történeti tárlat extra tárgyait idézik emlékezetbe, az egykori Wunderkammer jellegű gyűjtemények szörnyeit, csodabogarait. Mindkét művész – Mueck az arányok megváltoztatásával, Xiao Yu szörnyszülötteivel – az új lények létrehozásának rizikóját, a klónozás aktuális kérdésének súlyos felelôsségét érinti.
A gesztusfestészet kiemelkedô alakja, Cy Twombly és az absztrakció klasszikus mestereinek mai örökösei is jelen vannak. Gerhard Richter hat narancsvörös rombuszformából felépülô sorozata láttán elôször Ellsworth Kellyre és a „shaped canvas” művelôire gondol a nézô, de a művek inkább az orosz absztrakció mestereinek spirituális tartalmakat megfogalmazó alkotásaihoz állnak közel. Richtert kitárt kezű Krisztus-ábrázolásokra emlékeztette a rombusz, s így születtek meg az Assisi Ferenc stigmatizációját megjelenítô, eredetileg egy Foggia melletti zarándoktemplomba szánt munkái.

Kép: Tiong Ang: Iskola

geller10.jpg (23888 bytes)A szakrális tartalom számos műben jelen van hol idézetszinten, hol referenciaként. Mark Wallingernek az angol pavilonban kiállított műve, az Ecce Homo arányaival fejezi ki Krisztus sebezhetôségét, emberközeliségét, videóján „Szent Péter” fogadja a londoni repülôtér érkezési kapuján belépôket (A királyságba vezetô küszöb), az „angyal” az Angel nevű londoni metróállomás mozgólépcsôjén Szent János evangéliumát visszafelé kántáló, megszállott prófétában ölt testet.
A nézô többször is kényszerül „aktivizálódni”, üres, néhány felirattal ellátott, a kiírás szerint „festésre váró” falak elôtt állva. Sokan elidôznek, kis velencei különítményünk is megállt Maaria Wirkkala finn művésznô Álomképernyô című műve elôtt, amely pillanatok alatt s pillanatnyi idôre szoborrá változtatja a nézôt; a kô finom textúrája, a technikának köszönhetôen, tükrözôdik a nézôk arcán.
A konceptművek formai elvonókúrájával szemben a festészet változatos meglepetésekkel is szolgál. A lengyel pavilon változó színű, a terem egész padlóját beborító festékszônyegén járva spontán örömmel tekintünk végig, bejárjuk, „érezzük” a mezôket. Leon Tarasewicz kirobbanó festôisége az impresszionisták színgazdagságát, életörömét idézi az emlékezetbe.
A német pavilonban, Gregor Schneider díjnyertes munkája, lepusztult otthont imitáló installációja a ház sokrétű jelentésével játszva, az én belsô tájainak bejárásával, fájó megtapasztalásával azt is jelzi, hogy a „keleti” oldal sokkja, a bezártság klausztrofóbiás élménye általános hatást gyakorolt, amelynek fizikai nyomorát oly élesen fejezte ki az emigráns oroszok közül Ilja Kabakov jó néhány évvel korábban, a kasseli Dokumentán bemutatott ház-installációja.
A kiállításlátogatás idejét teljesen felforgatja a számtalan videó, amelynek megtekintése sok idôt igényel. Hol az elejébe, hol a végébe kapcsolódik be a nézô, s gyakran töredékes élménnyel távozik, de van, amely rabul ejti, s kivárja a mű újrakezdését. Ez történt egy indiai iskola angolóráját megörökítô, Tiong Ang által készített videó esetében, amelyen szembenézô gyermekeket látunk, az óra lassan múló menetét, a felélénkülô vagy lankadó figyelmet, visszaidézve az iskolai órák elfelejtett békés, csendes pillanatait, zörejeit, hangulatát.
Bill Viola, a videó amerikai nagymestere, aki Krisztus ostoroztatásának tanúit megjelenítô, lassú, szinte észrevehetetlen mozgásokból formálódó csoportképén (A láthatatlan quintettje) az érzelmek változásának, a pszichikai rezdüléseknek egész tárházát tudta bemutatni, most transzpozíciók sorozatát, egy vízbe bukó, illetve tükrözôdô figura mozgásfázisait mutatja be. Egyetlen momentumot, mozgássorozatot ragadott ki, amelynek kiemelésével, ismétlésével a kis változások megfigyelésére ad módot. A kép pillanatok alatt szétesik, majd újra összeáll. Az elmélkedés és cselekvés, a passzív elszenvedés és akció megállított, felgyorsított, lelassított bemutatásával az emberi lét alapfolyamatait idézi, s azon kevés művészek közé tartozik, akik a legbensôbbrôl hitelesen tudnak szólni.

Kép: Ron Mueck

geller3.jpg (15205 bytes)Lars Siltberg Ember labdákkal a kezén és lábán című videotriptichonjának hôse, egy fényes fehér csuklyás öltözéket viselô férfi a címben említett eszközökkel, szélben, vízben és jégen próbál két lábon megállni, egyensúlyhelyzetet teremteni. Akár a szerencse forgandóságát ábrázoló világkerék figuráinak ábrázolásain, a keserves küzdelmet egy-egy pillanatra siker koronázza. S mert éppen Velencében vagyunk, felmerül az Accademia Képtárban látott, Andrea Previtalinak (1470/80– 1528) tulajdonított, egykor szépítôszereket tartalmazó szekrénykét díszítô allegóriával való összevetés lehetôsége, pontosabban az összevetés abszurditása, a gömbhöz fűzôdô korábbi allegorikus tartalmak kiürülése. Previtali szárnyas, bekötött szemű, gömbön, azaz glóbuszon álló Szerencse istennôje az öröm és a szenvedés amforáit tartja kezében. A svéd művész gömbökön egyensúlyozó férfialakja nem cipel erkölcsi mondandót, korábbi szimbolikus művekre utaló konnotációt; hozzájuk képest „szabad”, korlátok nélküli, légüres térben mozog, a létezés, a szakadatlan cselekvés, a mozgás gondolattalan és megállíthatatlan folyamatának metaforája – egyetlen közös vonásuk maradt: a melankólia.
A Velencei Biennálé, ahogy a nagy bemutatók és a kortárs művészeti múzeumok is, egyre inkább bevásárló áruházakra, gyárakra kezd hasonlítani. Nem véletlen, hogy egyre gyakrabban választanak régi gyárakat állandó kiállítótérnek, ahogy a Tate Modern esetében is történt. Itt is megvan minden, a „szent helynek”, a múzeumi közegnek az áhítata is működik, még a régi hajódokkokhoz vezetô, düledezô kerítésfalra helyezett alkalmi műveknek is akad lelkes tanulmányozója. A nivellálás folyamatában felértékelôdnek a közepes munkák, a jól ismert megoldások felmelegítései is. A profi rendezés, a technológiai pontosság, a nézô részérôl a „művészettörténet” töredékes mozaikjainak felismerése végül is kiállítássá gyúrja a művek tömegét. Hans Beltingnek a művészet általános, több okra is visszavezetett hanyatlását kifejezô szóhasználatával élve a „szórakoztató revüben” még van érdekes és jó mű, de a rátaláláshoz erôs fizikumra és sok idôre van szükség.

Képek:

 geller5.jpg (52687 bytes) geller12.jpg (16489 bytes)
Ron Mueck művei

 

geller7.jpg (32160 bytes) geller6.jpg (23117 bytes)
Bill Viola: A láthatatlan kvintettje, Xiao Yu: Ruan - holográf installáció

 

geller9.jpg (69944 bytes) geller8.jpg (21536 bytes)
Maaria Wirkkala: Noé bárkája, Mark Wallinger: Angel

geller.jpg (58878 bytes)
Komoróczki Tamás: OCD


Copyright© Európai Utas-2001