AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.
Kép: Hans Schmidt: Ádám és Éva
Írók,
költôk hasonlították Velencét díszlethez, maszkhoz, s e különleges szépségű
díszletet használták a velencei vedutafestôk mind a város kiemelkedô
eseményeinek megörökítésekor, mind a város szentje, Szent Márk életének
megjelenítésekor, mintegy a helyszín pontos rajzával hitelesítve a csodás
történéseket. Ma ebben a díszletben kapnak helyet a művészet új mitológiái,
pontosabban folytatják a még megmaradt határok, tabuk ledöntését.
A 49. velencei Nemzetközi Biennálé alkotásai mindenütt jelen vannak a városban, a
San Marco téren és a Canale Grande reneszánsz és barokk palotáiban. A bizáncias,
aranyfényű kupolák városában úton-útfélen műanyagból készült, méretarányos
teknôsök tűnnek fel; a Cracking Art Group arany színnel befestett
teknôspáncéljainak környezetszennyezésre utaló félkupolái (S.O.S. világ). A
hagyományos helyszín, az árnyas, ligetes Giardini nemzeti pavilonjain kívül, melyek
ténylegesen díszletként hirdetik egy-egy ország jellegzetes építészeti stílusát,
az Arsenale és az egykori kötélverô műhely, valamint a régi velencei dokkok is
felsorakoztak a kiállítási helyszínek közé.
Az idei Biennálé fô témája az olasz pavilonban látható, Az emberiség platója
elnevezésű installáció, melyben egy posztmodern épület díszítésére emlékeztetô
módon, különbözô stílusban, vallások és mitológiák szimbólumainak különbözô
felfogású és különbözô korokból származó ábrázolásai láthatók
egybegyűjtve. A téma kitalálója, Harald Szeemann bevallott célja a
határok lerombolása: a szabadság fenntartása a stílusok, nemzetek
és nacionalizmusok által létesített korlátokkal szemben. A plató
telítettsége és korláttalansága ellenére érzelmileg és gondolatilag is üres. A
biennálé alkotásaiból kibontakozó összkép a fenti, legfeljebb ironikusnak
tekinthetô elméleti alapállással szemben fokozott, sôt helyenként aggódó
érdeklôdést mutat az emberi viselkedés, az emberiség jelen állapota iránt.
Bevezetôjében Szeemann azt is fölveti, hogy a jövô művészetét globális
művészetként képzeli el, ezért helyet hagyott a színháznak, a zenének és az
irodalomnak is. Ezt a régi-új egység gondolatot többen is képviselik, így az egyik
magyar kiállító, Komoróczky Tamás is. A falat tapétaként beborító munkájához a
videoinstalláció és a hangeffektusok is szervesen hozzátartoznak.
Régi válaszút fogalmazódik meg a fôpavilon számos munkájában: visz-sza a
természethez, illetve a tudományban, a technikában való hit, jelen esetben az abból
való teljes kiábrándulás. Cristina Garcia Rodero Haitiban, vudu rítusokról
készült, nagyméretű, artisztikus szépségű fotóin egy kevert kultúrájú és
hitvilágú nép életörömét fogalmazza meg, míg a következô teremben Lucinda Devlin
művén a tökéletes rendet, technológiai pontosságot, sôt tiszta formai szépséget
mutató térben villamosszéket láthatunk.
Kép: Leon Tarasewicz: Fessél!
A művészet két szélsô pólusa, naturalizmus és absztrakció
körén belül két művet emelnék ki. Az ausztrál származású, a hiperrealista
szobrászat sajátos útját képviselô Ron Mueck egy monumentális hatású, rejtélyes
tekintetű figurát, guggoló fiúalakot állított ki. A méretek megnövelésével, a
titokzatos pillantással a szobrot kiemelte a mindennapi közegbôl, a részleteket ezzel
szemben aprólékos naturalizmussal dolgozta ki. A nézô, ahogy más munkáit, közelrôl
is megnézi, odahajol, vizsgálódik; a tökéletes másolat, a bôr, a
köröm, a részletek pontos imitálása rabul ejti. A borotvált fejű, kezét maga elé,
a földre helyezô, szintén guggoló férfialak és egy csecsemôfigura aprólékos
precizitással kidolgozott részletei laboratóriumi pontosságú lelet hatását keltik.
A naturalizmus hátborzongató rejtélyességével dolgozik Xiao Yu is. A mongol
művésznô különbözô, de felismerhetô anyagokból emberre és állatra egyaránt
emlékeztetô fantázialényeket, mondjuk ki, szörnyeket rak össze. Itt is kvázi
laboratóriumban vagyunk, az említett kreatúrák üvegedényekben, folyadékban úsznak.
Egy korábban Bonnban látott, a múzeumok elôdeit, kialakulását bemutató történeti
tárlat extra tárgyait idézik emlékezetbe, az egykori Wunderkammer jellegű
gyűjtemények szörnyeit, csodabogarait. Mindkét művész Mueck az arányok
megváltoztatásával, Xiao Yu szörnyszülötteivel az új lények
létrehozásának rizikóját, a klónozás aktuális kérdésének súlyos
felelôsségét érinti.
A gesztusfestészet kiemelkedô alakja, Cy Twombly és az absztrakció klasszikus
mestereinek mai örökösei is jelen vannak. Gerhard Richter hat narancsvörös
rombuszformából felépülô sorozata láttán elôször Ellsworth Kellyre és a
shaped canvas művelôire gondol a nézô, de a művek inkább az orosz
absztrakció mestereinek spirituális tartalmakat megfogalmazó alkotásaihoz állnak
közel. Richtert kitárt kezű Krisztus-ábrázolásokra emlékeztette a rombusz, s így
születtek meg az Assisi Ferenc stigmatizációját megjelenítô, eredetileg egy Foggia
melletti zarándoktemplomba szánt munkái.
Kép: Tiong Ang: Iskola
A szakrális tartalom számos műben jelen van hol idézetszinten, hol
referenciaként. Mark Wallingernek az angol pavilonban kiállított műve, az Ecce Homo
arányaival fejezi ki Krisztus sebezhetôségét, emberközeliségét, videóján
Szent Péter fogadja a londoni repülôtér érkezési kapuján belépôket (A
királyságba vezetô küszöb), az angyal az Angel nevű londoni
metróállomás mozgólépcsôjén Szent János evangéliumát visszafelé kántáló,
megszállott prófétában ölt testet.
A nézô többször is kényszerül aktivizálódni, üres, néhány
felirattal ellátott, a kiírás szerint festésre váró falak elôtt állva.
Sokan elidôznek, kis velencei különítményünk is megállt Maaria Wirkkala finn
művésznô Álomképernyô című műve elôtt, amely pillanatok alatt s pillanatnyi
idôre szoborrá változtatja a nézôt; a kô finom textúrája, a technikának
köszönhetôen, tükrözôdik a nézôk arcán.
A konceptművek formai elvonókúrájával szemben a festészet változatos
meglepetésekkel is szolgál. A lengyel pavilon változó színű, a terem egész
padlóját beborító festékszônyegén járva spontán örömmel tekintünk végig,
bejárjuk, érezzük a mezôket. Leon Tarasewicz kirobbanó festôisége az
impresszionisták színgazdagságát, életörömét idézi az emlékezetbe.
A német pavilonban, Gregor Schneider díjnyertes munkája, lepusztult otthont imitáló
installációja a ház sokrétű jelentésével játszva, az én belsô tájainak
bejárásával, fájó megtapasztalásával azt is jelzi, hogy a keleti oldal
sokkja, a bezártság klausztrofóbiás élménye általános hatást gyakorolt, amelynek
fizikai nyomorát oly élesen fejezte ki az emigráns oroszok közül Ilja Kabakov jó
néhány évvel korábban, a kasseli Dokumentán bemutatott ház-installációja.
A kiállításlátogatás idejét teljesen felforgatja a számtalan videó, amelynek
megtekintése sok idôt igényel. Hol az elejébe, hol a végébe kapcsolódik be a
nézô, s gyakran töredékes élménnyel távozik, de van, amely rabul ejti, s kivárja a
mű újrakezdését. Ez történt egy indiai iskola angolóráját megörökítô, Tiong
Ang által készített videó esetében, amelyen szembenézô gyermekeket látunk, az óra
lassan múló menetét, a felélénkülô vagy lankadó figyelmet, visszaidézve az
iskolai órák elfelejtett békés, csendes pillanatait, zörejeit, hangulatát.
Bill Viola, a videó amerikai nagymestere, aki Krisztus ostoroztatásának tanúit
megjelenítô, lassú, szinte észrevehetetlen mozgásokból formálódó csoportképén
(A láthatatlan quintettje) az érzelmek változásának, a pszichikai rezdüléseknek
egész tárházát tudta bemutatni, most transzpozíciók sorozatát, egy vízbe bukó,
illetve tükrözôdô figura mozgásfázisait mutatja be. Egyetlen momentumot,
mozgássorozatot ragadott ki, amelynek kiemelésével, ismétlésével a kis változások
megfigyelésére ad módot. A kép pillanatok alatt szétesik, majd újra összeáll. Az
elmélkedés és cselekvés, a passzív elszenvedés és akció megállított,
felgyorsított, lelassított bemutatásával az emberi lét alapfolyamatait idézi, s azon
kevés művészek közé tartozik, akik a legbensôbbrôl hitelesen tudnak szólni.
Kép: Ron Mueck
Lars Siltberg Ember labdákkal a kezén és lábán című
videotriptichonjának hôse, egy fényes fehér csuklyás öltözéket viselô férfi a
címben említett eszközökkel, szélben, vízben és jégen próbál két lábon
megállni, egyensúlyhelyzetet teremteni. Akár a szerencse forgandóságát ábrázoló
világkerék figuráinak ábrázolásain, a keserves küzdelmet egy-egy pillanatra siker
koronázza. S mert éppen Velencében vagyunk, felmerül az Accademia Képtárban látott,
Andrea Previtalinak (1470/80 1528) tulajdonított, egykor szépítôszereket
tartalmazó szekrénykét díszítô allegóriával való összevetés lehetôsége,
pontosabban az összevetés abszurditása, a gömbhöz fűzôdô korábbi allegorikus
tartalmak kiürülése. Previtali szárnyas, bekötött szemű, gömbön, azaz glóbuszon
álló Szerencse istennôje az öröm és a szenvedés amforáit tartja kezében. A svéd
művész gömbökön egyensúlyozó férfialakja nem cipel erkölcsi mondandót, korábbi
szimbolikus művekre utaló konnotációt; hozzájuk képest szabad, korlátok
nélküli, légüres térben mozog, a létezés, a szakadatlan cselekvés, a mozgás
gondolattalan és megállíthatatlan folyamatának metaforája egyetlen közös
vonásuk maradt: a melankólia.
A Velencei Biennálé, ahogy a nagy bemutatók és a kortárs művészeti múzeumok is,
egyre inkább bevásárló áruházakra, gyárakra kezd hasonlítani. Nem véletlen, hogy
egyre gyakrabban választanak régi gyárakat állandó kiállítótérnek, ahogy a Tate
Modern esetében is történt. Itt is megvan minden, a szent helynek, a
múzeumi közegnek az áhítata is működik, még a régi hajódokkokhoz vezetô,
düledezô kerítésfalra helyezett alkalmi műveknek is akad lelkes tanulmányozója. A
nivellálás folyamatában felértékelôdnek a közepes munkák, a jól ismert
megoldások felmelegítései is. A profi rendezés, a technológiai pontosság, a nézô
részérôl a művészettörténet töredékes mozaikjainak felismerése
végül is kiállítássá gyúrja a művek tömegét. Hans Beltingnek a művészet
általános, több okra is visszavezetett hanyatlását kifejezô szóhasználatával
élve a szórakoztató revüben még van érdekes és jó mű, de a
rátaláláshoz erôs fizikumra és sok idôre van szükség.
Képek:
Ron Mueck művei
Bill Viola: A láthatatlan kvintettje, Xiao Yu: Ruan -
holográf installáció
Maaria Wirkkala: Noé bárkája, Mark Wallinger: Angel
Komoróczki Tamás: OCD
Copyright© Európai Utas-2001