AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
44.

Nagy András
A KISKAMASZ
MittelFest 2001, Cividale

Negyedikes volna ebben az évben. Évvesztes talán, mert a tízéves kor pontos számítások szerint igazából tizenegy, vagyis a hiteles születési év nyomán joggal gondolhatnánk, hogy még magasabb osztályba érkezett – hiszen éppen elég magas ez is: a kezdôdô kiskamaszkor.
A cividalei fesztivál: a MittelFest lett tízesztendôs, és itt ez a „metafora” – tizedik születésnapja kapcsán – talán helyénvaló. Mert míg csaknem félezer színházi fesztivál zajlik évente Európa-szerte, s ebbôl bizonnyal több tucatot határoz meg – geográfiailag, politikailag, regionálisan stb. – Közép-Európa, de talán csak egyetlen olyan fesztivál létezik, mely mintha maga is „eleven organizmus” volna, amely nemcsak az alkalom és a lehetôségek (tehát: az évadok kínálata) nyomán fejlôdik és kapja meg saját karakterét, hanem elsôsorban belülrôl – mert szellemi koncepció és történeti meggyôzôdés rejlik mögötte, mert művészek teremtenek itt teret és lehetôséget művésztársak megmutatkozása számára, és mert önmagát évrôl évre, újra és újra meghatározva, alakítva, ötletekkel és lendülettel teremt az alkalomból eseményt. Mert itt éppen ezt jelenti a művészi koncepció.
És talán még azt is, hogy a koncepció – archaikus, latin értelmében – a foganás szinonimája. Amit itt ismét, tízesztendôsen – és a kezdetekre visszagondolva –, határozottan érezni lehetett.
Tíz év ugyanis alkalmat adhatott arra, hogy fel lehessen villantani – színdarabokban, beszélgetésekben, kötetben –, hogy mi is volt egykor ez a „kezdeményezés” (az akkor formálódó „Közép-európai Kezdeményezésen” belül), aminek megvalósítására nem csak a közös szellemi hagyomány felidézése kínált lehetôséget, de az a sajátos dialógus is, amelyet éppen ez a hagyomány folytatott a hirtelen meglóduló történelemmel. 1991-tôl kezdôdôen pedig ennek a régiónak elementáris élménye volt, ahogy minden erejével szabadulni próbált a tradíció ölelésébôl, és ezzel bizonyította egyszerre, hogy mégiscsak mindennél erôsebb ez a tradíció.

A MittelFest eseményeire vonatkoztatva mindez elôadásokat, beszélgetéseket és emlékezéseket jelentett, művészi és – ezen belül – történelmi reflexiókat Cividale elbűvölô terein, amely mediterrán piazzáival és északias utcáival, az Alpesek távoli vonulatával és az olajfák illatával ismét csak úgy nyílt meg ennek a tíznapos ünnepségsorozatnak, mintha eredendôen ennek kulisszájaként született volna.
Legalábbis erre utalt az a különös, káprázatos és merészen formabontó elôadássorozat, Mimma Gallina és Giorgio Pressburger nagyívű ötlete, amely az évfordulós fesztivál legmerészebb kísérlete volt: az úgynevezett Mikrodrámák sorozata. Másfél tucat szerzôt hívtak meg ugyanis a MittelFest alkotói, hogy Tíz év Európában címmel és ezt szinte zenei „témaként” variálva fűzzenek amolyan „egyperces” drámai kommentárt mindahhoz, ami ezen a tájon és ebben az évtizedben történt – vagy nem történt, vagy történhetett volna, vagy történni készül stb. –, s ezeken a mikrotörténelmi parafrázisokon keresztül adjanak képet a világról, amelyben élünk. És szóljon arról, amirôl csak a színház szólhat, mert szavaink nincsenek hozzá, vagy éppen nem szavakkal fejezhetô ki – hanem gesztussal, szituációval, mondatok ritmikájával vagy esetleg éppen a döbbenetes erejű látvánnyal. Azzal a „színházzal” tehát, amely közismerten „az egész világ”. És míg a tizennyolc szerzô izgalmas, önmagában is érvényes szöveget írt – ki fanyarabban, ki patetikusabban, realista eszközökkel vagy a virtuális valóság megidézésével fogalmazva az elmúlt évtizedrôl –, addig az ezekbôl színpadra állított elôadások sorozatát újabb műalkotássá komponálta a rendezô, Massimo Navone. Hiszen nem csak a mikrodrámáknak, de azok összefűzésének, egymásra reflektálásának, kölcsönös tükröztetésének is dramaturgiája volt – konkrétan és Cividaléban: az útvonalak is művekké váltak, ahogy Táboritól Kadaréig, a fôtértôl a hídig, Esterházytól Havelig, a bástyaerôdtôl a folyópartig – és tovább – tartott a térbe varázsolt történelmi, művészi, politikai idôutazás. A város már nem csak kulissza volt, hanem az öntörvényű műalkotás-sorozat része, amelyet azután sokszorosan változó – és ezért sokféleképpen meghatározó – kontextus: tér, közönség, idôjárás stb. látott el további jelentésekkel.

Mint reményeinket, élményeinket, meggyôzôdésünket – mindazt, amirôl tíz évvel ezelôtt, még az illúziók évadában ugyanezek a Fesztivál-alkotók „prológusokat” kértek, és Esterházy, Turini, Ginzburg és mások eleget tettek a nagyon is színházi felkérésnek. Az „elôadás” ezután a kontinens középsô és keleti felén nagyon is kezdetét vette, az egykori felkérést pedig most újabb megbízás követte: ugyanôk és a hozzájuk hasonló, Közép-Európáról is töprengô szuverén művészek fejtsék ki színpadi gondolataikat mindarról, ami az eltelt idôben fontosnak bizonyult – nyelvrôl, identitásról, határról, életrôl és jövôrôl, ha van. A „makroprológusokat” – akkor nem a szöveg mérete révén, de a remény által felnagyítva – egy évtizeddel késôbb a „mikrodrámák” követték.
Az évfordulóra színpadi szöveget írt Claudio Magris is, mégpedig szenvedélyeset, pontosat és – kultúrfilozófiai motívumok nyomán – mélyen elkeseredettet. Ahogy Esterházy, Göncz vagy Havel műveiben is pontosan érezni a történelem feletti megrettenés eredendô drámaiságát, akkor is, ha – mint az utóbbi két szerzô esetében – ugyanennek a történelemnek az alakításában azért szerepük lehetett. Olykor persze radikálisan és tetszetôsen fordult fonákjára ez a kétségbeesés – a román Mircea Cartarescu a nyomorult vendégmunkás-fantáziálás vágyteli végleteiben mutatja be a sóvárgott jövô nagyon is lehetséges kiüresedését: ezersávos autópályájával és száguldó Mercedeseivel, ahogy az ukrán Jaroszlav Veresak fôhôse is úgy ábrándozik az autentikus európaivá válásról, hogy ahhoz igazán az Európa Parlament tagsága lenne szükséges, vagy ha az nem, hát legalább részvétel egy vidéki olasz slágerfesztiválon. Szlovéniából „totális színházi akció” mikrodrámája érkezett, Fehéroroszország allegorikus jelenettel képviseltette magát, szinte formájában is szolgálva a történelmi sors ironikus parafrázisát, Boszniából a traumatizált emberi kapcsolatok kétségbeesett, művészi dokumentuma villant fel döbbenetes erôvel – de még a helybeli kisebbség, a Cividale vidékén élô friulit beszélô maroknyi népcsoport színpadi szerzôje is az önazonosság pszichózisában formálta meg a jólétben élôk kétségeit identitásukkal kapcsolatban – mely éppolyan fontos, mint amennyire mulandó, ebben az új, elkerülhetetlen Európában.
A „mikrotörténelem” efféle apró, aktuális és nem feltétlenül drámai epizódjai nagyon is könnyen épültek be a „totalitárius” történelemkép korábbi szellemi-lélektani keretei közé, s a különféle nemzetek, szerzôk és generációk eltérô élményei között mégiscsak közösnek bizonyult a rettenet. Amelyrôl pedig tíz éve még nem akartunk tudomást venni, és amely mostanra közös nyelvvé változott. A régió művészei – lakói – ezen kommunikálnak.
Ezért volt különösen izgalmas, hogy ismét megszólaltak – mégpedig műalkotásokkal fogalmazva – azok a művészek, akik egykor együtt gondolkodtak a MittelFest alkotóival vagy éppen jelentôs ihletôerôt jelentettek számukra. Tábori, Havel, Esterházy és mások művein és reflexióin túl elsôsorban Claudio Magris, a trieszti kultúrfilozófus és germanista Duna-könyve válhatott a cividalei univerzum archimédeszi pontjává. És éppen egy kötetben: a Jelenetek a másik Európából című kétnyelvű – olasz és angol – könyv bevezetésében utalhatott frissen és kritikusan mindarra, amivé Európának ez a régiója változott, s amit a színházban megformálódó művészi reflexió fogalmazhat meg pontosan, mert műfajából következôen közvetlen dialógusban, hiszen nemcsak közönségével folytat párbeszédet, de maguk a színészek is csak efféle párbeszédek révén határozhatják meg identitásukat. Páratlan ez a kötet nemcsak évfordulós reflexió-sorozatában, hanem abban is, ahogy ezt az események és a mögöttük rejlô művészi meggyôzôdés nyelvére fordítja az a beszélgetéssorozat, amelyet Roberto Canziani, a kötet szerkesztôje folytat Pressburgerrel, Gallinával és Tomasetigdzsel. Majd pedig fejezetenként tekinti át, egy-egy színházi ember szemén keresztül ennek a régiónak meghatározó színházi kultúráját: Albániától Csehországig, Magyarországtól Romániáig, Macedóniától Moldáviáig – és tovább. Természetesen nem az ismeretterjesztés és még kevésbé a hivatalok nyelvén válik a kép hitelessé, hanem azzal a minden esetben személyes, belsô optikával, ami a kötet szerkesztôjének személyiséghívô koncepcióját a legpontosabban szolgálta. Azt írják meg, amit és ahogy ôk látnak, kérte a közreműködôktôl a szerkesztô – minden egyéb, úgynevezett objektivitás ugyanis rendkívül kockázatos: az igazság látszatával leplezi el az ami és az ahogy feltétlen és óhatatlan személyességét.
A kötet azután a MittelFest meghitt, sajátos könyvpremierjén került a közönség elé, mégpedig szerkesztôjével, szerzôivel, munkatársaival együtt – és ez is ennek az évfordulós fesztiválnak az újdonsága volt, hogy efféle reflexiók, színházi csevegések maradéktalanul a programba illeszkedtek. Más alkalommal a szlovén, magyar, szlovák, bolgár kortárs színház mutatkozott be – interaktív formában például a magyar és szlovén, számítógéprôl kivetített CD-ROM-ok révén –, és igazán különös teret jelentett ehhez a kora középkori templom, a Chiesa di Santa Maria in Corte, amelynek oltára fölé feszült a projektor csillámvászna.
Mintha csakugyan a színház lehetne a szakralitás utolsó menedéke szekularizált korunkban.
A nagyívűen komponált fesztiválon belül – a mikrodrámák alkalmi és elragadó ötletén túl – a fôszerep természetesen a színházi elôadásoknak jutott. És ezek között jó volt itt látni a Katona József Színház nagyszerű Tyukodi pajtás produkcióját, amely a verbalitáson túli színházi nyelvével, káprázatos és sokrétű muzikalitásával, kirobbanó energiájával és mélységesen közép-európai humorával nagyon is értô közönségre talált – pontosabban: teremtette meg ezt a publikumot a maga számára. Hasonlóan méltó sikert aratott a bolgár színész-rendezô, Alexander Morfov sajátos Beckett–Ionesco–Mroýek-parafrázisával, az általuk megteremtett egységes vízió-világgal, ahogy a mégoly különféle szerzôkbôl az elôadás szinte egyetlen írót teremtett. Emlékezetes elôadással kísérleteztek a fehéroroszországi Vityebszk színészei (Chagall… Chagall), illetve a szlovén Matjaz Berger, aki Freud Álomfejtését választotta merész és termékenyen kockázatos kísérlete kiindulásául.
Voltak azután persze hagyományosabb elôadások is – amelyek klasszikus drámaszövegekre épültek: Shakespeare-tôl Corneille-ig, Rozewicztôl Heiner Müllerig bukkantak fel 2001-ben az érvényesnek gondolt szerzôk –, bár a Szentivánéji álom vagy a L’illusion comique legalább akkora teret kínál a művészi szabadság és teremtôerô számára, mint vendégszövegek vagy a színháztól tisztes távolságra született írások.
Mert ezekbôl is volt még több – emlékezetes – példa a MittelFesten, mégpedig szinte generációkon átívelô erôvel utalva azokra az ellentmondásokra, amelyek talán még a történelemnél is mélyebben rejlenek, noha megnyilatkozni elsôsorban a történelemben tudnak. Meg persze álmainkban, rettegéseinkben és kollektív emlékezetünkben. Cividale ugyanis nincs messze azoktól a vidékektôl, ahol még nem olyan régen felmenôink fordultak egymás ellen – gyilkolták egymást, hogy pontosak legyünk –, az elsô világháború vérgôzös, a „totális bűnösséget” bevezetô, modern prológjában. A MittelFest 2001-ben pedig a valamikori frontvonalak közelébe „kihelyezett” produkciójával szólaltatta meg a lövészárokba szorított, egymásra tüzelô bakák leveleit: horvát, olasz, szlovén, magyar, osztrák fiatalok vallottak ott és akkor vágyról és gyűlöletrôl, kétségekrôl és sóvárgásról, életösztönrôl és halálközelségrôl – a maguk gyakran rusztikus, nyers, tagolatlan hangján. És mintha csak ennek volna távoli „rímpárja”, ezredvégi rezignációval bár és atavisztikus reflexekkel, de megmutatkozott az úgynevezett Voyage Project, Peter Goldfarb amerikai színész-rendezô improvizatív és kollázsszerű műhelymunkája, felvillantva ugyanezeknek a nemzeteknek ezredfordulós fiataljait, négy-öt generációnyi távolságra az egykori frontharcosoktól, akaratlanul reflektálva ma is élô „törzsi ösztönökre”, a hôsiesség és agresszivitás szinte hormonális parancsára, és arra a pokoli malomra, amely még mindig nem tudott leállni Európának ezen a peremén.
Múlt és jövô vetült tehát egymásra ismét – akárcsak azokon a filmeken, amelyek a fesztivál vetítôtermeiben peregtek, vagy mint a nagyszerű koncerteken, ahol is Krakkótól Isztambulig, Salzburgtól a Baltikumig idézték fel az ismerôs összhangzatokat, no és legfôképpen talán azokban a versekben, amelyek a legkülönösebb, legérzékenyebb és legbensôségesebb anamnézisét kínálták ennek az oly sok kórtól gyötört régiónak. Mikro- és makrodrámáival. Elnémítva vagy hangot találva.
Mitteleuropa azonban – a MittelFest fôszereplôje – fájdalmasan és maradandóan éppen ezekbôl a belsô meghasonlásokból meríti erejét és teremti meg mindazt, ami maradandó: azonosságát, művészetét, élniakarását.
Mi is lenne velünk egészségesen.

Copyright© Európai Utas-2001