AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

Metz Katalin
KINEK HARANGOZNAK
AZ ULMI DÓMBAN?

Mi más szólhatna a Süd-West Rundfunk (SWR, Délnyugati Rádió) hullámain, mint a Kék Duna? Ütemesen hullámzik, lágyan körülölel, akár az Európát átszelô folyam habjai hajónkat az ulmi kikötôben, ahonnan aztán a Donaufest nemzetközi fesztiváljának nyitóhangversenyére sietünk. Az a hat újságíró, akit az SWR tübingeni stúdiójának szerkesztôségvezetôje, Thomas Hagenauer a Duna menti országokból meghívott. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy közreműködésünkkel kapcsolatot teremtsen a Duna menti országok olvasó-, illetve rádióhallgató közönsége között, s általunk ízelítôt nyújtson a legfestôibb és egyben leggazdagabb német tartomány, Baden-Württemberg világáról. A nyolcnapos túra – melyet másodjára rendeztek meg (két évvel ezelôtt a Duna-deltában) – a Dunaufesthez is kapcsolódott.
Érkeztünk után a tartományi székhelyrôl, Stuttgartból utunk Tübingenbe, a félezer éves egyetemérôl híres Neckar menti városba vezetett. Macskaköves, hegyre kaptató, szűk utcácskáit jellegzetes, késô gótikus csúcstetôs lakóházak szegélyezik, egymást keresztezô fagerendákkal a homlokzatukon. Az ablakpárkányokról szabályos fürtökben, gondosan ápolt díszvírágok csüngenek alá. Mintha századokat léptünk volna vissza az idôben. Persze, észhez térít a középkori sikátorokban gördülô, modern kocsik látványa, a parányi tereken fölállított bódék kínálata, a bankautomaták, a kirakatokban magukat kínáló számítógépek, mobiltelefonok széles választéka. Hét évszázad lehelete leng a középkori falak között. Nem nehéz odaképzelni a kézművesek műhelyeit, az ódon kocsmákat, borospincéket viszont elképzelnünk sem kell: cégtáblájukkal mindenütt ott invitálnak befelé, berendezésük lutheri idôket idéz.

A tübingeni univerzitás

A hegyen-völgyön, dombhajlatokon épült város 85 ezres lakosságának több mint negyedrészét az egyetemisták teszik ki. Bármerre indul is az ember, bóklászó diákokba botlik. Ha nincs is akkora híre, mint a heidelbergi univerzitásnak, a tartomány másik középkori városában föllelhetô felsôoktatási intézeteknek, Tübingenben csekély 25 ezer hallgató koptatja a 16 különféle fakultás küszöbét. Legrégebbi épületét 1477-ben alapította gróf Eberhard. Nem véletlenül lett a sváb szellemi élet virágzó központja az óváros. Olyan nagyságok látták meg a napvilágot, vagy leltek otthonra itt, mint Uhland, Kerner, Mörike, Hölderlin, Hegel, Schelling és sokan mások. Nem kell messzire ballagnom, hogy a Neckar menti, romantikus sétányon, egy terebélyes parti fűzfa mellett rábukkanjak Hölderlin tornyára, ahol a sorsverte német költôóriás morzsolta melankolikus életének egyhangú éveit. Ha nem is elefántcsonyttoronyba, de a kerek toronyszobába, melynek ablaka a folyóra néz, a szó szoros értelmében és képletesen is bezárkózhatott. Nyomasztó, lidérces hangulat fog el a henger alakú torony tövében, melynek tetejét kúp formájú zöld pléhsüveg borítja. A tübingeni egyetem evangélikus teológiai fakultásának elvégzése s az ezt követô külföldi vándorévek után, 36 esztendôsen költözött Friedrich Hölderlin a tornyos házba, ahol himnuszai, ódái, elégiái fogantak, s ahol még 36 évet engedélyezett számára a sors, míg elmebajával való, több évtizedes viaskodásának – épp e szimbolikus toronyszobában – véget nem vetett a halál. Ott, ahol most emlékmúzeum ôrzi írásait, s a róla szóló műveket, dokumentumokat. Ma úgy gyanítják, szkizofrénia gyötörte.

Parasztbútorok a trossingeni múzeumban                       A vörös szalon a Sigmaringen kastélyban

A múltba révedést ösztönzô óváros ellenpólusán, az SWR4 stúdiójában a hipermodern kommunikációs technika világába csöppenünk. A Délnyugati Rádió tübingeni stúdiójának meghívottjaiként járjuk be a tartományt, felcsigázza hát érdeklôdésünket házigazdáink szerkesztôségi helyiségeinek fölszereltsége, műsorkészítése. Az SWR a Bodeni-tótól a Fekete-erdôig, a Sváb Alpoktól a Baar-fennsíkig fedi le a tartományt. Thomas Hagenauer fôszerkesztô nem veszôdik a működtetés aprólékos magyarázatával, mindent a helyszínen követhetünk nyomon, adott esetben próbálhatunk ki. Minden otthonos, mondhatnánk, természetközeli, mintha szerkesztôi nyaralóban dolgoznának, még az ablakok is barátságos, házias kertre nyílnak.
Utunk során több ízben interjúalanyokként szerepelünk, nap mint nap bejelentkezik az SWR-en a Donau-tour, mikor is félórás adásban adunk számot mi, Duna menti újságírók legfrissebb élményeinkrôl a sváb hallgatóságnak, s vetjük össze otthoni szellemi, kulturális környezetünk jelenségeivel. Késôbb a vadonatúj, hipermodern ulmi stúdióban pedig élô adásban faggathatjuk Christoph Palmer tartományi minisztert, milyen kapcsolatot épít ki a Duna menti új demokráciák honával.
Van mirôl mesélni, tanulságos tapasztalataink, kellemes élményeink percrôl percre halmozódnak egymásra. Németes pontossággal megszervezett túránk során éppúgy gyönyörködhetünk a táj vadregényes szépségében, mint amennyire szemtanúi lehetünk a tartomány gazdasági csodájának, a hipermodern technológiáknak, automatizált üzemeknek, a világ legnagyobb gyógyászati készülékeket gyártó cégének, a messze földön híres Aesculap üzemcsarnokaitól a kontinens leggyorsabban fejlôdô, digitális beléptetô kártyákat, elektronikus zárakat készítô Primion vállalatának megannyi részlegéig. Nem szólva a történelmi emlékhelyek, várak, kastélyok, templomok, kolostorok, múzeumok sokaságáról, amelyeket bejártunk, végignéztünk.

A forrás bűvöletében

Ha itthon a szélesen áradó, hömpölygô Dunára pillantunk, nehéz elképzelni, hogy valahol Svábországban mint gyönge erecske csordogál. A hely, ahonnan ered, díszesen kiképzett medencével keretezett. Fölötte két nôi testet mintázó, gyönyörű szobor. Mint mondják, Baar, a sváb anya(föld) hajlik óvólag lánya, a szűz Duna fölé, hogy hosszú útjára indítsa. Áttetszô vizét is csakugyan (zöldes)kéknek látná Johann Strauss. A Fekete-erdô, a Sváb Alpok és a Baar-fennsík mezsgyéjén tör elô a karsztrétegek mélyébôl. A Fürstenberg hercegek fényűzô kastélyának rózsakertjében. Persze, nem mindig volt ilyen impozáns a környezete. A Duna eredetéül már Tiberius római hadvezér itt-tartózkodása idején (Kr. e. 15-ben) ezt a forrást ismerték el. Plinius említi elôször Kr. u. 79-ben. A mellette fölépült Donaueschingenrôl pedig Arnulf király okmányában esik szó elsô ízben (latinosan, Esginga néven). Aztán megsokasodnak a római följegyzések. A legkorábbi tanúbizonyság – soha ennél szebb dokumentumot! – az elsô szerelmes vers, amit ez idô tájt e vidékrôl ismerünk. Ausonius himnikus idômértékes sorokban lelkendezik Bissuláért, a gyönyörűséges, szôke hajú, kék szemű rablányért, akit Esgingában ejtettek foglyul, és Valentinianus hadizsákmány gyanánt udvari költôjének ajándékozta. A szépség, a mindent lebíró szerelem, úgy tetszik, legyűrte a barbárokkal szembeni megvetést, a poéta visszaviszi Dunaforrás-menti otthonába a lányt, hogy ezután felváltva két házban éljenek. Legendákban amúgy sem szűkölködik a hely szelleme, amelynek ôsidôk óta mágikus gyógyerôt tulajdonítottak. Kultikus helyként tisztelték, s nagy ünnepségek helyszíne lett már a kelták idején. A hagyományok szerint a XV. századtól fogva a Fürstenberg grófok a Duna-ünnep alkalmából kötelezték vendégeiket, hogy egy vörösboros flaska kiürítése után a forrás vizébe vessék magukat. Mi beérjük annyival, hogy az impozáns, rondella-jellegű medencét körülsétáljuk, megcsodáljuk, a belôle kicsorgó erecske útját tekintetünkkel tovább kövessük, míg el nem vész a hatalmas park csermely fölé hajló buja lombsátrai között. De nem lenne a Duna Duna, ha nem gyarapítaná vizét az itt fakadó sok-sok apró forrás, meg két társpatakja, a Brega és a Brigach. Ez utóbbi forrásnak pontos helyét azonban nem lehet beazonosítani, jóllehet már összefolyásánál bôvízűbb a vékonyan folydogáló Dunánál. Talán nem is a Duna, hanem a Brigach partján élünk?
Donaueschingen tiszteletünkre elôsietô fôpolgármestere, Bernhardt Everke nemcsak az ôsi város legendás történelmét idézi, hanem a jelennel is büszkélkedik: itt tartják rendszeresen a világ legrangosabb, 1921-ben alapított kortárs zenei fesztiválját, ahova olyan nagyságok zarándokoltak el évrôl évre, mint Arnold Schoenberg, Paul Hindemith, Richard Strauss, Boris Blächer, Karl-Heinz Stockhausen. Hajdan maga Mozart is tartózkodott itt. Mostanság egy másik, hagyományossá vált zenei rendezvényen pedig az elektronikus zene fiatal művelôi sereglenek össze Eschingenben, hogy itt fogant műveiket a következô évben visszahozzák, bemutassák.
A forrás mellé épült kastély, melynek helyén a hajdani birtokosok, a von Blumbergek vára állott, ma már múzeum. A XIX. században rekonstruált épület, a hercegi család lakosztályának megannyi pompás terme a maguk pazar, eredeti berendezésével a látogatók rendelkezésére áll. A Fürstenbergek nem múlatták hiába az idôt: százezres nagyságrendű fosszíliagyűjteményük a legnagyobbak közül való Európában, láttukra a szomszédos természtrajzi múzeumban csak kapkodom a fejem. Folyamatos múltba révedésembôl a palota kapuja elôtt veszteglô fényes Jaguár zökkent ki. S ez a különös anakronizmus végigkíséri utamat. Csaknem érintetlen építészeti örökség: kastélyok, óvárosok, fogadók, parkok, múzeumok sorát járjuk be, de mindenütt ott lappanganak, korántsem hivalkodón, a XX. századi ultracivilizációs kényelem nyomai. És valljuk be, ezt nem is vesszük zokon. Kivált, ha a szállók légkondicionált helyiségeire, luxusfürdôire hagyatkozunk.
A fenséges tájélmény váltakozik a kulturális élményekkel. Az ifjú Dunától elszakadva oxigéndús alpesi erdôség kellôs közepén, szakadékos meredély mentén, sziklafalak és égig érô fák között „kaptat föl” mikrobuszunk egy merészen kígyózó szerpentinen. Lelátni a Duna felsô folyásának legfestôibb üdülôvároskájára: Mülheim vadregényes környezetben terpeszkedik. Tovább kanyargunk, alant a Duna keskeny csíkja villan elô a partját szegélyezô dús lombok alól. Az égbenyúló mészkôsziklák, buja erdôségek tövében egyszerre csak fölbukkan az egyik legszebb württembergi város, a hajdan szinte megközelíthetetlen, Isten háta mögötti Beuron, messzirôl látható, szögletes kolostorával. A Duna épp itt tör át a délnyugati Alpokon, a völgykatlanban nem az Ágoston-rendiek építettek elsôként (egész Németföldön) maguknak rendházat 1097-ben, a nyomok jóval korábbról datálódnak: csekély húszezer éves, kôkorszakbeli „lakhelyekre” bukkantak a régészek. Az emberek itt termôföld híján nem mezôgazdaságból élnek, hanem eljárnak dolgozni a közeli városokba. A természet olyannyira szűz, hogy a turizmus is csak öt éve vett lendületet.

Vissza a természethez

A fenyves borította alpesi táj, a Duna- és a Neckar-völgy széles erdôsáv szegélyezte folyókanyarulataiban gyönyörködve nemegyszer villan emlékezetembe a sok lepusztított erdélyi hegyoldal egykori pátriámban, a Maros partján. A székely körvasút mentén gyermekkoromban még sűrű bükkerdôk közt siklott a vonat gyakori nyaralóhelyünk, Marosfô felé. Két évtized alatt a legelvetemültebb diktátornak sikerült tövig letarolnia a Kárpátok alját. Ezt nevezik rablógazdálkodásnak. Hát itt, Baden-Württembergben épp a fordítottja történik. És nemcsak az erdôk védelmében. Utunk egyik legizgalmasabb tapasztalata épp az a körültekintô, elszánt tevékenység volt, ahogyan a betonmedrek szabályozta folyóvizek, mindenekelôtt az ifjú Duna partvidékén centire pontosan tervezett-kivitelezett „természethű” csatornácskák, mellékágak létesítésével teret biztosítanak a vízparti élôvilág visszatelepülése számára. Renaturierung („visszatermészetesítés”), hallottuk lépten-nyomon a szakértôktôl, ahol csak kiszálltunk, megszemlélni a „vízügyisek” terveinek életre keltését. A Duna–Bodeni-tó Vízgazdálkodási Igazgatóság legfelsôbb vezetôinek (élükön Dr. Ottfried Arnold igazgatóval), fômérnökeinek, tartományi híd- és gátépítészeinek s az ökológusoknak csapatához nem volt rest csatlakozni Baden-Württemberg tartományi elnöke, Hubert Wicker sem, hogy kellô nyomatékkal mutassák be nekünk, újságíró-vendégeiknek nagyszabású munkálataikat, az Integrierte Donau-program megvalósítását, amit az egész ottani vízrendszerre kiterjesztenek. Egy kerek napon át utaztattak bennünket helyszínrôl helyszínre, vadregényes vidékeken, takaros falvakon keresztül, s a munkálatok színhelyén magyarázták a műszaki munkák célját. Mindenütt a település polgármestere fogadott. A megtiszteltetés persze nemcsak nekünk, a tartományi elnöknek is szólt. Mit mondjak, nem kis pénzt emészt föl, amikor a régi betonágyakat helyenként elbontják, hogy életteret alakítsanak ki a növények, madarak, kisállatok számára.
Öpfingennél egy még 1923-ban épített, nagyszabású vízierômű mellett megtekintjük egy vadonatúj Duna-ág és a védôrendszer kiépítését, ahol széles gát osztja meg a folyó vizét. A házigazda polgármester persze alkalmat talált a sváb eledelek kínálására is, mielôtt a körutazásnak nekivágunk. Risstissennél már a folyó „kanyargósításával”, mellékágak létesítésével próbálják elérni a partvidék termékenyebbé tételét, vízi világának gyarapítását. A víz lassú elszivárgását, elfolyását az új, természetesnek ható mederbe a régi mederfenék kavicstengere jelzi. Zsíros réteket szeretnének teremteni itt, legelészô nyájakkal.
Odébb, Biberachban a Ratzengraben városrész szebbé tételén, természetesítésén dolgoznak, olyanformán, hogy az árvízvédelem is biztosítva legyen, ám egyszersmind a betontömeg egy részét eltávolítva mellékágakat nyissanak parti sétányokkal s a mederig vezetô lépcsôlejáratokkal. A félig kész terv nyomán már kacsák úsznak elô a keskeny parti nádasból, vízimadarak csivitelnek.
A legtöbb álmélkodásra az obermarchtali környezetbarát vízierômű építése ad okot a Sváb Alpok tövében. Jó száz méternyit ereszkedünk alá a teraszos lépcsôlejáratokon a festôi kéttornyú kolostortemplom mellôl a Duna szintjéig. Épülôben lévô erômű tárul elénk. A széles gáton túl a kétfelé osztott folyó új ágában négyzetméternyi mesterséges halastavak sokaságát alakították ki a legegyszerűbb módszerrel: nagy kövekkel apró rekeszeket létesítettek a mederben, s a sekély vizet rájuk eresztve halak (kivált pisztrángok) ívását, nevelését biztosították. A part meredélyén százados tölgyek bólogatnak, szemközt, odafönt a kolostortemplom tornyai szurkálják a fellegeket. Elgondolom, lehet hát idilli természetet kreálni a XXI. század elején, gondos mérnöki munkával? Mifelénk vajon mikor szökken szárba a gondolat?

Vízminta és csípôprotézis

Kép: A Neckar folyó Tübingenben. Baloldalt a parton Hölderlin tornya

Zwiefaltendorf. Hegyoldalra kapaszkodó község. Estére kelve itt vendégeli meg a tartományi elnök delegációnkat. Igazi sváb választékkal az alpesi fogadóban, ahol késôbb nyugovóra is térünk. A fagerendás, régi „csárdavendéglôben”, ahogy mifelénk mondanánk, nemcsak kulináris élményben van részünk, hanem a ház alatti mészkôbarlangba is levezet a gazda. Nagyapja fedezte föl a mélyen fekvô keskeny, magas üregeket, ahova csak a patak áradásakor talál utat a víz. Nem egyéb, mint puszta látványosság, csak egy magasabb szakaszán tárolják itt a borospalackokat. Aztán elköltjük bôséges vacsoránkat, amelybôl nem hiányzik a „spärzle”, a töltött húsokhoz, mártásokhoz kínált könnyű galuska (enélkül nincs is sváb étkezés), iddogáljuk a ház speciális sörkészítményét, merthogy a szomszéd udvarban serfôzdét működtet a „Rössle” tulajdonosa. A júliusi este még hosszú, az étkezés után a mikrobusz fölnyargal velünk a Zum Bussen magaslatra, ahonnan már gyalog kapaszkodunk föl a hatszáz esztendôs kolostortemplomhoz, odébb kisebb épület, mely késôbb zárdaként működött, de mára már az apácák is leköltöztek a faluba. A fônökasszony végigvezet a templomhajón, az ablaküvegekre festett ószövetségi jeleneteket s a templom történetét magyarázza. Fölkapom a fejem, amikor egyik dunántúli falu Madonna-festményének fényképét mutatja, kiderül, a magyarországi hívôk az ô adományaikból renoválták tönkrement oltárképüket. Azóta ide-idezarándokolnak. Lám, ismét egy baden-württembergi magyar fogódzó. Onnan átsétálunk a kilátótoronyhoz, s százvalahány lépcsôn följutunk a környék legmagasabb pontján elhelyezett kilátóteraszra. A távcsô és a fémlapra vésett térkép segítségével széles körben beazonosítható valamennyi település. Átlátni Ausztriára, Svájcra, Franciaországra és az északabbra fekvô német földekre. Tiszta az égbolt, végeláthatatlan a világ, legalábbis a kontinens eme zugában.
Másnap reggel a fogadóból kilépve hasít a levegô. Fázósan húzom össze magamon a bôrdzsekit. Indulás elôtt még egy gyors séta a több száz éves helybeli templomig, amilyen jól karban tartott, épp olyan ódon és puritán. Svábországban lépten-nyomon ezt tapasztalom: ôsi építészeti örökségük mintaszerűen gondozott, falvaikat, városkáikat nem lepik el (mint másutt, Európa-szerte, sajnos, immár nálunkfelé is) a globális szubkultúra uniformizált létesítményei: egyetlen bevásárlóközpontot sem láttam, még MacDonald’s érkezdével sem találkoztam, hacsak nem valahol a perifériákon létesültek…
Nemcsak ebbôl következtetek arra, hogy identitástudatuk van ám a javából a sváboknak: a híres tuttlingeni vízügyi intézet vezetôje, Dr. Jäger, miután szemünk láttára analizáltatja az áttetszôn patakzó, úgymond, szűz Duna vizét, s a friss minta a szerves és szervetlen anyagok (ammónium, nitrát, nitrit stb.) dolgában csaknem a tökéletes szennyezetlenséget mutatja – az ebéd mellett büszkén fejtegeti, hogy ôk ugyan nem szívesen beszélik a hochdeutschot, otthon ma is a svábot használják. Magam is érzékelem, más ez az alpesi világ, patriarchálisabb, ember- és természetközelibb, barátságosabb és készségesebb, mint a felnémet városok népe (nem szólva az európai nagyvárosok, köztük Budapest önzetlenséggel egyre kevésbé vádolható lakosságáról). Tuttlingen városának peremén nemcsak a kontinens egyik legmodernebb vízminôségmérô intézete található; kôdobásnyira innen a világ legnagyobb gyógyászati eszköz gyártó cége fekszik.
Mi sem természetesebb, a messze földön híres Aesculap csupa üvegfalu létesítményeit is végigmutogatják nekünk. A vezérigazgató a kezdetektôl vezeti le a XIX. században még egyszerű, kézműves sebészeti eszközöket, ollókat stb. gyártó üzem történetét máig, amikor is a legmodernebb orvosi technológiák kiszolgálására törekednek. Implantátumaikkal évente 60 ezer beteget látnak el. Legújabb gyárépületük viszonylag nem nagy, de rengeteg benne a robot, és alig akad a teremben munkás. Kérdem: a többiek szabadságon vannak? Nem, válaszol a fômérnök, ezek a csinos robotok készítik az egyre tökéletesebb csípô-, csigolya-, térd- és más protéziseket, a sérült ízület mozgását elôsegítô, beültethetô pótszerveket – csak a végsô csiszolás vár az eleven dolgozóra. Meg is bámulom a narancsszínű automatikus „lényeket”, amint csápjaikkal tévedhetetlenül teszik-veszik, helyezik ide-oda a formálódó eszközt a „kezük ügyében” lévô készülékekbe. A gyári folyamat teljesen automatizált. A fejlesztés folyamatos: kutatórészlegük, konferenciatermük az orvostudomány gyakorlati továbbfejlesztését szolgálja. Egy lézeres epeműtétet (disznómájmodellen) magunk is végigasszisztálunk.
Hipermodern technika – és szigorú környezetvédelem. Bármerre járunk, ezt tapasztaljuk. Egy gazdag ország, amelynek nagyvállalkozói – a felelôs vezetôk ésszerű irányítása alapján – nem a gátlástalan profitszerzésen törik a fejüket, hanem az ÉLHETÔ ÉLET, a természet „reinkarnációjának” elôsegítésén fáradoznak.

Nekünk is harangoznak az ulmi dómban?

Az ulmi székesegyház tornya négy méterrel magasabb, mint a kölni dómé – bizonygatja az SWR itteni stúdiójának szerkesztôje, Aneta Schlesak, igazi lokálpatrióta módjára. Holott, kiderül, 12 éves korában települtek át Erdélybôl Németországba, s lelkesen veszi tudomásul, másfél évtizede én is onnan jöttem át Pestre. Kicsi a világ. Való igaz, 161 méter magas a katedrális égbe szökô tornyával (míg a kölnié csak 157 m) – maga a mennyei monumentalitás. Csúcsíves boltíveinek, színes ablaküvegeinek sokasága, csipkésre faragott ornamentikája mind-mind a mennyek felé tör, mintha a mennyezet a végtelenbe olvadna. A gótika XIV. századi mesterművét a Duna vizén hajózva már messzirôl látni. Kôhajításnyira tôle épült a henger alakú konferencia- terem, ahol tudós egyetemi tanárok, tudományos kutatók fejtik ki nézeteiket a posztkommunista országokban kialakult elitrétegek eredetérôl, felelôsségérôl és feladatairól. A szimpózium már a Donaufest nyitóünnepségéhez tartozik.
Elôadói a tudományos, politikai, kulturális és gazdasági elit (meg az elitképzés) közreműködését elemzik a Duna menti új demokráciák friss történetében. Meglepô tájékozottsággal és szellemi fölvértezettséggel. A rendezvény szervezését az Ulmi Egyetem vállalta magára, mivel épp ôk azok, akik különös felelôsséggel kezelik az uniós jövô számára a XXI. századnak megfelelô high-tech nívót megcélzó elitképzést. A helyi univerzitás professzora, Dr. Harald C. Traue egyebek közt kérdéseket tesz föl, kooperálnak-e vagy vetélkednek egymással a szomszédos Duna menti országok? Az önzô neoliberális gazdasági hatalmi viszonyok építésén fáradoznak vagy a demokratikus struktúrák kialakítása felé orientálódnak? Az eltérô kultúrák együttélését szorgalmazzák, vagy az egyetlen kultúrába való bezárkózásra hajlanak? Ezek között kellene választaniok, amennyiben az Európai Unióba óhajtanak integrálódni.
Dr. Anton Sterblingrôl éjféltájt, egy szelíd koktél mellett a bárban megtudjuk, maga is Erdélybôl emigrált jó harminc esztendeje, ahova ma is rendszeresen visszajár. Mondhatni, zsigereiben érzi még a diktatúra nyomását. A Szász Rendôrtiszti Fôiskola szociológiai professzoraként az új társadalmak szerkezetét tanulmányozza, demokratizálódásuk (szellemi) elômozdításán fáradozik. Nem titkolja csalódását a dolgok alakulásában: a régi hatalmi formák pártfunkcionárius elitjei igyekeztek felszínre kerülni csaknem valamennyi posztkommunista országban, miután sürgôsen fordítottak a köpönyegükön. Hatalmi, gazdasági, financiális elônyben voltak a korábban kiszolgáltatott, jobbára féken (vagy épp rettegésben) tartott értelmiségi rétegekkel szemben. Márpedig ezek a különféle „elitkonfigurációk” hátráltatták (és, ahol lehet, hátráltatják) a rendszerváltás befejezését, a tökéletes demokratizálódást. Ebben az értelemben elemezte aztán a „konszenzus-elitek”, a „tökéletlenül egyesült elitek”, az „ideológiai alapon összetartó elitek” és a „megosztott elitek” konfigurációit, mint az új társadalmak felemás irányító képzôdményeit. Egymáshoz, népükhöz való viszonyukat, tevékenységüket szerinte a korábbi kommunista vezetési módszerek szabják meg ma is: a hierarchikus beilleszkedési és függôségi magatartásmodellel járó szisztéma, ami a vérükbe ivódott (akkor is, ha ezt tagadják, netán észre sem veszik). A jelenség történelmi, politikai, társadalomtörténeti, szociológiai, mi több, lélektani gyökereit egészen a második világháborút követô „szovjetizálódásig” vezeti vissza élményszerű elemzéssel. A jövôt a nyitásban látja, a mielôbbi EU-csatlakozásban, amely egészséges demokratizálódási modelleket állít majd közvetlen példaképül a tisztes jövôt szomjazó nemzeteknek.
Sok-sok tanulságos élményt tartogatok magamban. Tanulságul talán ennyi is elegendô:
Megszívlelendô az áttetszô, pontosan szervezett és pontosan működô sváb szövetségi állam (mely területre Magyarországgal vetekedik) példája a maga hagyományokban gyökerezô mélyen emberi tartalmasságával. Talán nekünk is harangoznak az ulmi székesegyházban… 

Copyright© Európai Utas-2002