AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

Bojár Iván András
KERESÔ UTAKON

Kép: Gunnar Birkets (Lettország) terve: A világosság vára 

Immáron húsz esztendeje sorozatban, de még csak nyolcadszor rendeznek Velencében Nemzetközi Építészeti Kiállítást. Az idei eseményt a képzôművészeti tematikájú biennálék rendezési elveinek megfelelôen egy nemzetközileg jelentôs, elfogadott kurátor, Deyan Sudjic rendezte. A londoni székhelyű, de a milánói Domus magazint is fôszerkesztô építészeti kritikus most is egy hívószó, ezúttal a NEXT, a Következô fogalmának meghatározására vállalkozott, illetve ugyanerre bátorította az egyes nemzeti pavilonok kurátorait.
Sudjic kiírásában hangsúlyozottan nem konceptuális vagy experimentális tervek bemutatását, hanem progresszív, de a közeljövôben meg is valósuló épületek dokumentációit várta el. Igényként fogalmazta meg ugyanakkor, hogy a kiállítók vegyék figyelembe az építészet iránt érdeklôdô nem szakmai közönség vélhetô elvárásait is, kiállításaikon alkalmazzák a rendezés könnyű és élvezetes befogadását szolgáló elemeit.

Elfelejtett régió

Hat évvel ezelôtt a velencei Giardini di Castello fái alatt, valamint bent a lagúnák közötti alkalmi kiállítótermekben a friss önálló államiságukat ünneplô kis ká- vagy déká-európai országok öntudatos büszkeséggel vonultatták fel építészetüket. Ez a lendület mostanra alábbhagyott. A politikai menetrend szerint talán az lett volna várható, hogy egy olyan nemzetközi eseményen, amelyen az egyes nemzeti kultúrák, valamint a korunk építészetét megszabó személyiségek számolnak be pillanatnyi szellemi állapotukról, az egykori szovjet blokkból önállósuló vagy éppen az EU csatlakozásra váró, régiónkhoz közeli országok erôteljes, expanzív jelenléttel készülnek. Nem így történt. Lengyel- és Horvátország el sem jött, Litvánia, Észtország és Bosznia-Hercegovina ugyancsak távol maradt. Belorusszia, Moldávia, Bulgária, Albánia stb. soha nem, így most sem szerepelt itt építészetével. A homlokzatán még mindig a „Csehszlovákia” feliratot hordozó, közös kurátorkodással működô cseh és szlovák pavilonban a David Kopecky és Ján Studeny (cseh és szlovák tervezôk) vezette KSA nevű csoport egyetlen tervét, a Stupava-házat mutatta be. Hasonlóképp a szlovének is, akik egy vízre épített henger formájú ház koncepcióját tárták a közönség elé, keveset éreztetve az egyébként nagyon is erôteljes szlovén építészet tartalékaiból. Mindkét projekten ugyanakkor a nemzetközi trendek utáni igyekvés volt érzékelhetô. Európa keleti végeirôl egyértelműen és erôteljesen csupán az orosz kiállítók tudtak érdemi és szellemi izgalmat ébresztô kiállítást bemutatni. Olyan tárlatot, amelynek jelentôsége túlmutat a régión, amely a nemzetközi diskurzusok részévé teszi Moszkva formálódó új architektúráját. Három másik állam, Magyarország, Jugoszlávia és Románia pedig, nyilvánvalóan Oroszország nemzetközi jelentôségéhez, piaci méretéhez mérten kisebb intellektuális kisugárzással, de határozottan volt jelen. E két utóbbiban a vezetô tipográfiai és szakmai szerkesztésű lapok, Jugoszláviában a New Moment, Romániában pedig az OCTOGON architectura&design állt a kiállítás mögé. Mindkét esetben figyelemre méltó, hatásos, valamint tipográfiailag különleges kiadvány született. Különösen a jugoszláv pavilon DE-CO című katalógusa vált a megnyitó egyik leginkább figyelmet keltô darabjává.

Elszigetelt központ

A régió építészetét ma mindenekelôtt a kortárs osztrák építészet világviszonylatban is kiemelkedô színvonala határozza meg. Bécs és Graz szakmai kulturális intézményrendszere kifinomult, árnyalt. Egyetemek, múzeumok, intézetek, galériák, remek könyvkiadók szolgálják a kortárs építészet ügyét, valamint néhány olyan kiváló személyiség, akik elôadások, egyetemi szemináriumok, kiállítások megrendezésére hívják Bécsbe a világ építészetének legkiemelkedôbb alakjait. Ausztria architektúrája ma nem a német építészet egyik ága. Korábbi évtizedekben a kulturális distancia csak kevéssé volt érzékelhetô, miként a mégoly magas színvonalú kortárs cseh építészet legjaván is erôteljes német hatás érzôdik. Szlovénia pedig sok szálon a progresszív osztrák architektúrához kötôdik. Bécs ma az építészeti gondolkodás terén együtt lép, együtt lélegzik a világ legfontosabb helyszíneivel, New Yorkkal, Londonnal, Párizzsal. Bizonyos diskurzusokban kezdeményezô. A Peter Noever irányította bécsi iparművészeti múzeum, a MAK itt, a Biennálén is önálló alkalmi pavilont állított fel, hová a megnyitó estéjére a nemzetközi kiállítás minden résztvevôje meghívót kapott. Méretéhez képest Ausztria aránytalanul sok kiváló tervezôvel rendelkezik, ami viszont Hollandiával, Finnországgal, Svájccal rokonítja. Nem tartozik ugyan az ipari nagyhatalmak közé, mégis az iparral ezer szálon kapcsolódó építészet innovációjában kezdeményezett szerepet a maga számára. E szerepvállalás példája a holnapi magyar építészet stratégiájának kialakítása szempontjából különösen jelentôs.
Ausztria Joseph Hoffmann tervezte pavilonja a Sudjic által megfogalmazott kívánalmak közül különösen a közönségbarát kiállítás igényének a legjobbak között felet meg. A next fogalmát meglehetôs konkrétsággal értelmezve az épület egyik termét színes párnák sokaságával töltötték meg, ahol nemcsak a hatalmas kiállításon elfáradók, de fôleg a következô nemzedék képviselôi, a gyerekek tudják játékkal elütni az idôt. Az osztrák kiállítás mindenekelôtt a sajátos karakterű, egyéni szemléletű Heidulf Gerngross konceptuális építészete számára jelentett bemutatkozást.

A szorgalmas Balkán

Kép: Dejan Mijlkovic, Bronislav Mitrovic, Gordanan Radovic, Zoran Radojicic és Marica Sibalic (Jugoszlávia) terve: Terazije Plateau

Románia pavilonjának kurátora, Dorin Stefan a román építészet középnemzedékének meghatározó személyisége. Komolyan véve a NEXT üzenetét, saját legújabb munkái mellett valóban a román építészet friss erôit, saját istállóját, mintegy tíz fiatal tervezô munkáit mutatta be. Ez az anyag nemcsak a román építészetben hagyományosan elfogadott, ám talán soha ilyen korszerűen nem érvényesülô francia építészeti gondolkodás jelenlétét igazolta, de egy elfogódottságtól mentes, progresszióra, avantgárd tettekre kész nemzedék jelenlétét is. Az egyébként ugyancsak látványos, szellemes kiállításon fiatal tervezôk munkái szerepeltek, akik a nagy kultúrák képviselôivel azonos módon gondolkodnak korszerűségrôl, a világ építészetének aktuális problémáiról. A tervek zöme a mennyezet alatt lebegô léggömbök zsinórjára erôsítve volt megtekinthetô. Aki lehúzta a zsinegeket, megnézhette a terveket, majd egyet a leggömbök közül magával vihetett. Ha volt olyan üzenet, amelyen a kiállító nemzet az országot képviselô építészek együttesével képes volt a következô gondolatát megidézni, akkor az a román pavilonban sikerült. A Giardini ösvényein, de sok helyütt benn a városban is rengeteg gyerek, fiatal vitte magával a Roman mon amour feliratú, szív alakú lufikat, a pozitív országkép kialakítására szolgáló hatásos és fölöttébb olcsó elemeket.
Jugoszlávia destruction-construction alcímmel az 1991–1992 közötti idôszak építészetét mutatta be kiválóan rendezett kiállításán. Omladékok, cseréptöredékek között földbe süllyesztett lapmononitorokon párhuzamosan mintegy húsz épület dokumentációja, vélhetôleg az eltelt évtized legkiválóbb munkái szerepeltek. A kiállított épületek, zömükben bankok irodaházai, állami középületek többnyire a kilencvenes évek Magyarországára is jellemzô kommersz és provinciális gránit-üveg építészet helyi változatai. Közöttük azonban föltűnt néhány egyéni, elmélyült tervezôi gondolkodást képviselô s talán a mi kritikai regionális irányzatunkhoz leginkább közelálló, a hely értékeit kibontakoztató épület. Ezen a tárlaton szintén helyet kaptak a fiatalok, s terveik alapján egy meglehetôsen határozott, a fôbb építészeti világtrendeket ismerô, azokból részt kérô attitűd érvényesült.

Helyünk és szerepünk

Az idei építészeti biennálé tanúsága szerint a mai magyar architektúra kiállított példái, Ferencz István, Nagy Tamás és Turányi Gábor épületei sajátságos, karakteres és elmélyült, ugyanakkor elszigetelt jelenségek. Noha deklaráltan nem tartoznak közös iskolához, mégis ugyanazt a nyelvet használják, ám azon mindenki a maga hangsúlyai, szavai és mondatai szerint beszél. Ez a kritikai regionalizmus nem elfordul az ipari nagyhatalmak által sokszor barokkos gazdagságig fejlesztett technicista irányzatoktól, hanem nem fordul feléjük. Nem ellenez semmit, nem ellentétpárokban, ellenségképben gondolkozik, egyszerűen pozitív tartalmak megfogalmazásával teremt értékeket. Hagyomány és korszerűség, általános kulturális érték, valamint szubjektív alkotói érték egyensúlya ez. Mint képviselôik is tudják, ennek az építészetnek nincs divatja most. Bizonyos értelemben azért sincs, mert nemzetközi összefüggésben a kritikai regionalizmus már a hatvanas években túljutott egy-két delelôn. Nálunk mostanra értek be a szellemi és anyagi feltételek, és ha nem mérünk mindent valamiféle elvont históriai idôkoordinátatengelyen, akkor a folyamat megértésével ez az aszinkronitás is elfogadható. Nem divatos építészet tehát, amely idén Velencében a magyar pavilonban látszik, de értékes, erôs emberi tartalmakat hordozó s minden bizonnyal nehezen avuló architektúra.
Mint a hagyományos Velencei Filmfesztiválon, itt is az Arany Oroszlán-díjak kiosztásávál válik kézzelfoghatóvá, hogy milyen irányba halad a szakma kultúrája. A közeljövô szempontjából kik, milyen jelenségek, irányzatok erôsödnek meg, milyen trendek válnak uralkodóvá? Idén a mind jelentôsebb japán Toyo Ito kapott Arany Oroszlánt, a legjobb pavilonért járó igen magas megbecsültségű díjat pedig Hollandia nyerte meg. Régiónk a nemzetközileg jól beágyazott osztrákok kivételével még nem került reflektorfénybe itt. Díjakat mifelénk még nemigen vittek haza. A helyi értékű sikerek és az azoktól teljesen eltérô irányba tartó nemzetközi értékrend feszültsége egyelôre fennáll, ám kezelhetô. Az ilyen kiállítások azonban mind következetesebben teszik fel a kérdést: hová tartozunk? S e hovatartozásban az építészet kultúrája ugyanolyan jelentôségű szerepet hordoz, mint a film, az irodalom, a színház vagy éppen a zene.

Copyright© Európai Utas-2002