AZ EURÓPAI EGYÜTTMûKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

MAGYAR ÉPÍTÉSZET VELENCÉBEN

A Velencei Biennálé magyar pavilonjának megnyitóján a kiállítás rendezôje és két kiállító művész válaszolt az Európai Utas kérdéseire
SULYOK MIKLÓS, a magyar kiállítás kurátora

Kép: Sulyok Miklós a megnyitón

– Egy építészeti biennálé mindenképpen verseny is. Az induló milyen koncepcióval vágott neki a versenynek?
– Az alapkoncepcióm az volt, hogy a világ e talán legrangosabb építészeti seregszemléjén olyan alkotókat mutassunk be a nemzetközi közvéleménynek, akik olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek a magyar építészetben is fontosak, és a világ építészetében folyó vitákban is mapirenden vannak. Ezért választottam Nagy Tamást, Ferencz Istvánt és Turányi Gábort. A versenyszerűséget én egy kicsit bíráltam, mert a világ építészeti sajtójában és másutt is gyakran hajlamosak nem összevethetô dolgokat összevetni. Pedig az építészet mindig egy hely, egy kultúra, az építtetô közösség vagy megrendelô személy térigényét elégíti ki, és elég nehezen összevethetô egy afrikai, egy New York-i, egy román, egy albán, egy magyar, egy holland épület. De ez itt nem is az épületek objektív megjelenése, hanem épületekrôl szóló híradás, s úgy gondolom, hogy egy ilyen mustra mindenképpen arra szolgál, hogy felhívja a figyelmet valamire. Ezért én a magyar kiállítást elsôsorban figyelemfelkeltônek szántam. Az is kétségtelen, hogy a kiállítás kissé versenyszerűnek és vásárnak tűnik, de ez így rendjén is van, hiszen mindenki igyekszik a legjobbat bemutatni. Mi is ezt tettük, de a bemutatás módját tekintve kifejezetten a visszafogott, tárgyszerű, egyszerű és nagyvonalú bemutatást választottuk.
– A magyar építészet korábbi velencei megjelenésein inkább irányzatok vagy koncepciók mutatkoztak be.
– Úgy gondoltam, hogy a valóban világhírre méltó és ismert magyar organikus építészeti iskola után én három alkotót, három egyéni szereplôt vonultatok föl. Azért éppen hármat, mert úgy gondolom, hogy a kiállításnak megjegyezhetônek kell lennie, tizenöt alkotó kiállítására általában nem emlékszenek, hároméra még emlékezhetnek, és külön-külön is a kiállító személyekre.
– Ez tehát azt jelenti, hogy az elmúlt tíz esztendôben a magyar építészetet hol iskolákon, hol inkább kiemelkedô alkotóin keresztül akartuk bemutatni.
– Kétségtelen, hogy kurátor kollégáim nagy része koncepció alapján rendez kiállítást. Én úgy gondolom, hogy helyesebb az olkotókat elôtérbe helyezni, mintsem egy koncepció szerint – hogy is mondjam – összerángatni sokszor össze nem tartozó dolgokat. Az ô munkásságukból, az itt kiállított anyagokból, a tablókból, rajzokból, modellekbôl, úgy vélem, magától is kiemelkedik valamilyen koncepció.
– Most, a kiállítás megnyitásának a napján milyen sajtóvisszhangra és közönségvisszhangra számít? Mivel volna elégedett a zárónapon?
– Azzal volnék elégedett, ha a kiállításról – számot ugyan nehéz mondani, mégis mondok – úgy húsz-harminc cikk megjelenne szakfolyóiratokban, akár kisebbek, akár hosszabbak. Ma már ennek a számnak a fele táján járunk, tehát remélem, hogy ez össze is fog jönni. A kiállítás zárásakor pedig – ugye, törjünk minél magasabbra, reménykedjünk –, akkor örülnék igazán, ha a biennálé díjai közül esetleg egyet el tudna hozni a magyar pavilon.
– Velencében építészeti kiállítást rendezni nem istenkísértés?
– De igen, és azt hiszem, hogy a mi hangsúlyozottan tárgyszerű, világos és kevéssé hatáskeltô, tehát nem teátrális bemutatási módunk egy kicsit ennek a helyzetnek is szól. Nem akarjuk túlharsogni Velencében azt, amit úgysem lehet, hiszen Velence maga a világ építészeti csodája. Amit el tudunk ide hozni, az, gondolom, teljes mértékben világos ezekbôl a tablókból: a közép-európai kultúra, a magyar kultúra, illetve a három alkotó munkássága.

FERENCZ ISTVÁN építész

– Arra kérem, mutassa be, mit láthatnak öntôl itt a kiállításon az érdeklôdôk?
– A legfrissebb két munkámat állítottam ki, az egyik a Miskolcon megépült avasi egyházi együttes, amely 13 épületbôl áll, a másik a magyar Képzôművészeti Egyetem tihanyi művésztelepe, és van még a kiállításnak egy rejtôzködô része, az úgynevezett fôtáblás módon bemutatott anyagok mellett egy kis személyes anyag, amelyen a barátaimat mutattam be egy-egy kockán.
– Látjuk, hogy itt templomok, egyházi épületek szerepelnek a kiállításon. Ön milyen érzésekkel, milyen gondolatokkal lát neki egy templom megtervezésének?
– 1988-ban kaptuk azt a felhívást, hogy erre a miskolci egyházi együttesre pályázni lehet, tehát pályázat útján nyertem el ezt a munkát. Abban az idôben nagyon kevés építésznek volt egyházi építészeti gyakorlata, nekem semmilyen sem volt. Úgyhogy ehhez a munkához alaposan elô kellett venni a képzelôerôt, visszatekinteni a múltba, azt a jövôvel keverni. Nagyon nehéz röviden elmondani, hogy ez végül hogy sikerült, nem is próbálkozom ezzel. Mindenesetre nem volt könnyű, még egyszer talán nem is mernék hozzáfogni.
– Vannak-e kedvenc anyagai egy ilyen építésnél, vagy pedig azt mindig az adott környezet határozza meg?
– Itt, a Velencei Biennálén tanultam, illetve tudtam meg, hogy a nyugat-európai szakzsargon szerint vernakuláris építészetet csinálok. Nekem errôl fogalmam sem volt, és próbáltam megfejteni, mi az. És arra jutottam, hogy nem más, mint azt a régiót, azt a területet, ahol az ember él, végtelenül ismerni, szeretni és oda való házat tervezni. Ebbôl az alapállásból adhatom a választ arra, hogy milyen anyagot kell használni, és van-e anyaghasználati szerelmem: igen, és mindig az adott hely anyagkészlete, hiszen az az adott hely sajátja, teste, vére, azt kell használni, mert az oda való. És ilyen értelemben az építészet, amit mi csinálunk, nem más, mint hazaszeretô építészet, oda való. nem cserélhetô ki más helyre, tehát csak az adott helyre képzelhetô el az az épület, amelyet én általában tervezni szoktam. Ez minden törekvésem.
– Ott fenn, a tetô alatt láthatunk egy csónakot vagy csónakvázat, ha jól mondom…
– Ez egy kétszemélyes versenykenu, nemzetközi nyelven kanadier, és hogy miért van idetéve? Ahogy az elôbb már említettem, a kiállításnak van egy pici személyes része, és a kiállítás egészét jómagam terveztem, a két másik építész ezt a feladatot rám bízta. Látja, három nagy erôs fenyô mestergerenda fogja össze a kiállítást. A mestergerendának mindig tulajdonsága volt azt a többlet-terhet hordozni, amely egy építész felelôssége, vagy egy gerendává nemesült férfi felelôssége. Na most, mestergerenda tetejére általában az emberek kincseket raknak, az én kincsem ez a kenu. Tudniillik mielôtt én az Iparművészeti Egyetemre kerültem, hajóépítô volt a kitanult mesterségem, versenyhajókat építettem. Ez a hajó, amit itt lát fölöttem, ez 1964-bôl való, abból az idôbôl, amikor én hajóépítô voltam még, és amikor az asszonyomba beszerelmesedtem. Ez a hajó tehát egy az én saját szerelmemmel, saját szakmámmal, építészet elôtti múltammal.
– Végezetül hadd kérdezzem: mit jelent önnek itt lenni a Velencei Biennálén?
– Én nem vagyok fiatal ember, minden olyan házat, épületet már megterveztem, amelyre egy építész vágyik, és nem tudom, mi még az én dolgom e világban, de ez a Velencei Biennálé és a rám esett választás, hogy én a hármak közül az egyik legyek, ôszinte örömmel töltött el, és nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy jólesô érzés a hazát képviselni.

NAGY TAMÁS építész

– Ön milyen műveit hozta el Velencébe?
– Három templomot és egy iskolát mutatok be, mindegyik épület az evangélikus egyház beruházásában készült. A templomok Balatonbogláron, Dunaújvárosban és Sopronnémetiben épültek, az iskola Aszódon.
– Milyen kihívást jelent az ön számára egy templom megtervezése?
– A legnagyobb kihívás számomra Magyarországon, és ez nem csak a templomokra áll, hogy kevés pénzzel, szerény eszközökkel hogy lehet érdekes építészetet produkálni. Meggyôzôdésem, hogy ez lehetséges, és az épületek, amelyeket kiállítok, arról tanúskodnak, hogy viszonylag szerény eszközökkel, helyi anyagokkal, helyi munkaerôvel hogyan próbáljuk ezt megvalósítani. Nem az én dolgom eldönteni, hogy az eredmény érdekes-e vagy sem, de abban bizonyos vagyok, hogy ez az az út, amit érdemes járni.
– Itt fôleg egyházi épületei vannak kiállítva, adódik a kérdés: van-e önnek egyfajta templomtervezési ars poeticája?
– Az ilyen kérdésekre mindig azt szoktam mondani, hogy természetesen az ember egyforma figyelemmel és energiával fordul templom és nem templom felé, de a templom persze mindig egy kicsit fokozottabb kihívást jelent. Meg kell felelni annak, hogy az igazi megbízónk nem itt a földön van, úgyhogy az ember különösen próbálja összeszedni magát, amikor egy ilyen feladatot kap.
– Építészetileg melyek a fô jellemzôi ezeknek az épületeknek, mi az, ami megkülönbözteti ôket más templomoktól?
– Számomra az az igazán érdekes, hogy puritán eszközökkel hogyan lehet mégis nemes építészetet csinálni. Az én templomaim evangélikus templomok, és az evangélikus egyház szellemiségével különben is jól összevág ez az építészeti feladat.
– Miután ezeket az épületeket átadták használatra, és rendeltetésszerűen működnek, kap-e valamilyenfajta viszszajelzést?
– Talán szerénytelenségnek tűnik, de úgy fest, hogy a használók általában elégedettek az épületeimmel. Kellemes atmoszférájúnak ítélik, miután sok fát használok a belsô térben, természetes anyagokat, és ez eleve garancia arra, hogy családias, otthonos légkör legyen a templomban. Általában jól sikerül az akusztika, ami különösen fontos dolog a templomokban. Ma sokszor tartanak koncertet a templomterekben, úgyhogy a jó akusztikát különösen értékelni szokták. Aztán nagyon fontos a fény, a megfelelô fény…
– Igen, látok is itt egy szép ajtót, amelyen nagyon érdekes, mondhatni misztikus módon szüremkedik be a fény.
– Igen, az ajtók, az egy külön történet nálam, nagyon jó eszközök egyfajta szimbolikus jelentés felidézésére. Általában szeretem a kereszt különbözô megfogalmazásait alkalmazni. Legutóbb Balatonboglárra terveztem egy olyan ajtót, ahol végül is a kereszt-motívum az élezetlen deszkák természetes rajzolatából jött ki, amit különösen helyénvalónak érzek egy olyan helyen, mint Balatonboglár, ahol úgy kellett tervezni, hogy a templom a természethez nagyon közeli viszonyban legyen.
– Mit jelent egy építész számára megjelenni a Velencei Biennálén, milyen megmérettetést, milyen elismerést?
– Otthon is eléggé odafigyelünk, hogy mi történik a világban, úgyhogy nem igazán meglepetés az, amit itt talál az ember. Kicsit mindig sajnálom, hogy ami itt bemutatásra kerül, az fôleg a hangos építészetbôl, a feltűnô építészetbôl van összeszedve. Talán természetes, hogy mindenki szenzációra, mindenki valami különlegesre vágyik. A mi hármunk munkássága szerintem pont arra példa, hogy lehetséges egyfajta csöndesebb, szerényebb hozzáállással hiteles építészetet megkísérelni. Fontosnak érzem, hogy valaki egy ilyen fajta magatartást is felmutasson, és itt azért azt is látjuk, hogy ezt a fajta mentalitást nem csak mi képviseljük a világban. 

Copyright© Európai Utas-2002