AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

FÉLIG SEMMIT SEM ÉRDEMES CSINÁLNI

Beszélgetés Fábián Lászlóval

NÉVJEGY

Fábián László
Született: 1963. február 18., Budapest
Sportága: öttusa, vívás
Klubja: Bp. Honvéd (1971–1996)
Legjobb eredményei, öttusa:
Olimpia: 1. (1988, Szöul: csapat; 1984, Varsó, Barátság Verseny: egyéni, csapat). Világbajnokság: 1. (1987, Moulins: csapat; 1989, Budapest: egyéni, csapat; 1993, Darmstadt: váltó). Európa-bajnokság: 1. (1991, Róma: csapat, váltó; 1993, Szófia: egyéni, csapat, váltó)
Legjobb eredményei, vívás:
Olimpia: 6. (1988, Szöul: párbajtôrcsapat). Világbajnokság: 7. (1987, Lausanne: párbajtôr-csapat)

– Szép az élet?
– Szép, de hogy jön ez most ide?
– Ahogy átvágott a szálloda hallján, lépten-nyomon megállították, ön pedig mosolyogva, széles mozdulatokkal gesztikulálva magyarázgatott. Ez aztán a népszerűség…
– Ja… Sok az ismerôs, szinte mindenütt szembetalálkozom egy-egy régi arccal. Ez jó dolog, de az élet nem ezért szép.
– Hát akkor miért?
– Mert nem unatkozom, rengeteg a tennivalóm, s így megy ez már szerencsére vagy harminc éve. Mindig van valami cél, amit el szeretnék érni. Versenyzôként ott voltak a világversenyek, nyolc esztendeje pedig a boldogulásomat szolgálja a hajtás.
– Kimondottan a sportra szokasodott marketingcége van, így megválaszolhat egy örök kérdést: van üzlet a sportban?
– Az élsportban nincsen. Sok pénz forog az elitben, rengetegbe kerül a fölkészülés, a versenyeztetés, de bizonytalan a haszon, a várható nagy nyereség reményében nem érdemes senkinek sem befektetnie. A nagy vállalatok sportja az más. Ahol ott a szándék, hogy a munkatársak mozogjanak, ahol a termékeiket vagy önmagukat a sport közbejöttével kívánják reklámozni, ott már lehet keresnivalója egy ügynökségnek. Az, hogy mi nyakig benne vagyunk a hazai világversenyek rendezésében, az én bűnöm. Huszonhét esztendôt húztam le a sportban, szervezôként azt a hangulatot keresem, amelyben éltem. Ha úgy tetszik, igyekszem meghosszabbítani az ifjúságomat. Ugyanakkor hiszem, hogy eljön az idô, amikor a sport már egyáltalán nem létezhet ügynökségek nélkül, a szövetségeknek, a kluboknak ugyanis nincs s nem is lesz kapacitásuk, elegendô szakemberük a talpon maradáshoz nélkülözhetetlen marketinghez.
– Emlékszik az elsô nagy versenyére?
– Persze. Nyolcvanegyben, a bulgáriai Pazardzsikban, az Ifjúsági Barátság Verseny volt az elsô nagy kihívás. Bárdi Robival és Tóth Leventével másodikok voltunk csapatban, egyéniben pedig a legjobb magyarként a negyedik helyen zártam. Ami érdekes, elôtte mindössze három öttusaversenyen indultam, azaz csak kettôn, mert a harmadikon nem engedtek rajthoz állni, elégtelennek ítélték meg a lovastudásomat. Megjegyzem, ilyesmit késôbb is mondogattak rólam… Örök hála az áldott emlékezetű Villányi Zsigának, hogy ifikapitányként mégis látott bennen fantáziát, s kivitt Pazardzsikba.
– A kezdetekre még – engedelmével – visszatérünk, az elsô nagy versenyére csak azért kérdeztem rá, hogy vázolja a különbséget az akkori és a mostani körülmények között.
– Eszem ágában sincs megbántani a bolgárokat, ma már biztosan náluk is más az élet, de maradjunk annyiban, hogy a szervezés, a szállás, az ellátás – hogy is mondjam… szóval –, hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha összehasonlítom a szívem csücskével, a tavalyi budapesti vízilabda Európa-bajnoksággal, akkor különösen. Golndolja el, az uszoda köve- zete fölújítva több volt, mint szép, mégis beszônyegeztettük az utakat, mert úgy még szebb volt minden. Legyen elég annyi, hogy csaknem négyezer négyzetméternyi felületrôl volt szó. Egyébként a magyarországi világversenyek hagyományosan híresek arról, hogy nem csupán fogadják, hanem kifejezetten vendégül látják az érkezôket.
– Gyerekként aligha hitte, hogy egyszer majd fôszereplôje, majd a szervezôje lesz világ- és Európa-bajnokságnak.
– Gyerekként az ember semmit sem lát elôre, nem is kell látnia. Most mondja meg, amikor hatéves koromban Tóth Lajos megtanított úszni a Széchenyiben, ugyan miért járt volna a fejemben, hogy mi lesz majd öt-tíz-tizenöt esztendô múlva. Büszke voltam arra, hogy tudok úszni, késôbb még büszkébb, mert Tóth Lajos leigazolt a Honvédba. Ennyi nekem elég volt. Egyébként, amikor nyolcvankilencben a budapesti világbajnokság alatt lementünk edzeni a szigetre, és a mesterünk, Száll Tóni megkérte Tóth Lajost, hogy engedje át a medencét nekünk, a tanítóm rám nézett, és kifakadt: „Ha tudom, hogy tizenöt év múlva kirúgsz a pályámról, eszem ágában sem lett volna megtanítani úszni!” Arra egyébként büszke vagyok, hogy a pályafutásom alatt csupán egyetlen egy klub tagja voltam, huszonöt éven át versenyeztem a Honvédban.
– Még akkor is maradhatott, amikor Széchy Tamás kiválasztotta, hogy nála ússzon.
– S akkor is, amikor lemondott rólam mint tehetségtelenrôl. Csak köszönettel tartozom Tamás bácsinak, elvégre, ha nem zavar el, lehet, hogy nem találkozom az öttusával. Az pedig a lehetô legnagyobb veszteség lett volna az életemben.
– Amikor igazolt versenyzô lett, vágyott arra, hogy a legeslegelsô legyen, hogy ott álljon a dobogó legmagasabb fokán?
– Miért vágytam volna? gyereknek az a dolga, hogy jól érezze magát az életben, én pedig nagyon jól éreztem magam a Honvédban. Az uszoda nevelt fel engem és a bátyámat egyaránt, a szüleink nagyon jól döntöttek, amikor a testi és a szellemi épülésünkre éppen az uszodát választották. Dicsôségrôl már csak azért sem álmodhattam, mert mellúszóként kezdtem, az elsô versenyemen pedig enyhén szólva sem nyertem, így aztán sajnos nem mondhatják el az edzôim, hogy már akkor látszott rajtam, hogy sokra viszem. Föltehetôen csak az derült ki, hogy soha nem lesz belôlem nagy úszó. Az elsô versenyemet tizenkét évesen Kaposváron nyertem meg, száz háton voltam elsô. Csak véletlenül indítottak el ebben a számban, a gyôzelem után ezzel együtt mégis úgy ültem a rajtkövön, mint a legnagyobbak, éreztem, hogy jó dolog elsônek lenni.
– Ezek szerint mégiscsak megcsapta a dicsôség szele.
– Csak annyira, amennyire büszke voltam arra is, hogy nyertem gombfociban, egyérintôben, hogy elôbb értem el a trolit, mint a többiek. Abból az idôbôl leginkább arra emlékszem, hogy a Tüzér utcai uszoda körül nagy fák voltak, egy barackfa alatt aludtunk ebéd után, reggel hattól este fél hatig hol úsztunk, hol játszottunk, fél hatkor viszont könyörtelenül el kellett mennünk, mert jöttek a pólósok. A Kéményseprôbe meg az Üstökösbe jártunk ebédelni, jó volt a társaság, a versenyre pedig úgy tekintettünk, mint azoknak a buta edzô bácsiknak a mániájára, akik nem nyugszanak, s mindig arra kíváncsiak, fejlôdtünk-e vagy sem.
– Nyugtasson meg: csak eljött egyszer az a pillanat, amikor érezni kezdte, hogy tétje van a dolognak. Amikor elhagyta az említett gyermeki nyugalmát.
– Amikor nyolcvankettôben Buzgó Józsival, Császár Attilával és Kancsal Tamással magyar bajnokságot nyertünk – ne feledje, én akkor még zöldfülű voltam, egy-másfél éves öttusa- múlttal a hátam mögött –, akkor a dobogó tetején rájöttem, hogy onnan nézni a világot olyan érzés, amiért szinte mindenre képes lennék. Ugyanakkor hallatlan nyugalom szállt meg, úgy éreztem, megháláltam Lázár Péternek, Buzgó Józsinak és Bodnár Jánosnak azt, hogy öttusázni hívtak. Esztendôkön át nyúztak, hogy hagyjam abba végleg azt a hülye úszást, de én még egy kicsit makacskodtam. Két- meg háromtusa-versenyeken indultam, az úszással nem volt gondom, sôt a futás is meglehetôsen jól ment. Akár hiszi, akár nem, az elsô idôben még a csodafutó Mizsér Attilánál is gyorsabb voltam. Késôbb fele-fele arányban nyertük ezt a számot, s végül – mert ez is a tényekhez tarozik – Rizsa verhetetlen lett számomra futásban. Az edzô, Bodnár Jani szerintem azért is hívott öttusázni, mert jól úsztam és futottam, arra gondolhatott, hogy a többi számot majd csak megtanulom valahogy. Hát, úgy ahogy meg is tanultam.
– Ha már említette, mit érzett a dobogó tetején, hadd emlékeztessem egy keserűbb gyôzelemre. Ezerkilencszáznyolcvannégy nyara. Varsó, Barátság Verseny – az olimpia helyett. Csak azt ne mondja, hogy éppen olyan boldog volt ott, mint ha Los Angelesben, a hivatalos olimpián akasztották volna nyakába az érmet. Elvégre nolcvannégy tavaszán nem volt olyan szakember, aki ne esküdött volna meg arra, hogy már huszonhárom évesen olimpiai bajnok lesz.
– Nem volt nekem semmi bajom ott Varsóban, éppen azért, mert még csak huszonhárom éves voltam. Arra gondoltam, hogy Los Angeles ugyan elszállt, de kétezerig úgy is megnyerek minden olimpiát – ez ugyebár négy aranyérem –, és majd utána eldöntöm, hogy indulok-e a kétezernégyes játékokon. Más kérdés, hogy amióta jártam valódi olimpiákon is, tudom, mi is az igazán. Nem a versenyek, hanem a hangulat. Kilencvenkettôben például nem az olimpiai faluban, hanem a városban, Barcelonában laktunk, ezért aztán nincs is sok emlékem a versenyrôl. Mert ha én olimpikon vagyok, akkor nekem jár az olimpiai falu, jár a megnyitó- és a záróünnepség, jár, hogy lássam a többi magyart, és drukkoljak nekik. Ezek adják az olimpia igazi hangulatát, ezektôl emlékezetesek a játékok. Az, hogy mi volt nyolcvannégyben, csak utólag érdekes, utólag tényleg bosszant, hogy nem los Angelesben indultam. Már csak azért is, mert egy esztendôvel korábban éppen ott nyertem junior világbajnokságot, az ilyesmi pedig mindig roppant ösztönzô. A sors pedig, amennyire teheti, mindig igazságot szolgáltat, a nyolcvannégyes pótversenyek gyôzteseit nálunk például olimpiai bajnokként ismerik el, kapjuk érte a bajnokoknak megszavazott járadékot.
– Az elhatározásával ellentétben nem nyert meg mindent kétezerig. Sôt Varsó után egy évvel az elsô három Világkupa-versenyen ugyan simán gyôzött, aztán Melbourne-ben mégsem lett világbajnok.
– Látja, az már igazi törés volt. De hát mire is mehettem volna, egy nyolcszáz pontos lovaglással? Megviselt, hogy ott voltam, megpróbálhattam, hogy világeslô legyek, s már az elsô napon kiestem a versenybôl. Az ilyesmi rosszabb, mint pótolimpiát nyerni Varsóban.
– Ráadásul egy másik magyar, Mizsér Attila diadalmaskodott, így a hazai királysága is megingott. Hogy finoman fogalmazzak.
– Úgy voltam vele, hogy ha nem én nyerek, akkor mindegy, ki gyôz. Az a legnagyobb baj, hogy nem az én nyakamba akasztották az aranyérmet, az már nem érdekes, kiébe. Nyilván a legjobbéba, akinek mindig ôszinte szívvel gratulálni tudtam. Egyébként, hogy Melbourne igazán megviselt, az is csak utólag derült ki, mágpedig eléggé látványosan. A következô évben ugyanis nagyon meg kellett harcolnom már azért is, hogy bekerüljek a csapatba.
– Akkoriban senki sem mehetett biztosra, a kapitány, a maximalista Török Ferenc rendre az utolsó percig várt azzal, hogy kijelölje az indulókat, a módszerének lényeges eleme volt, hogy mindenkit bizonytalanságban tartson. Ugyanakkor megelôzte a korát, ami a menedzselést illeti.
– Nyolcvankettô ôszén lettem válogatott, tíz éven át voltam kerettag, ami azt jelenti, hogy egy évtizeden át mindenem megvolt. Nem érdekelt igazán a pénz, nem számított, mert állandóan edzôtáborban voltunk, el sem tudtam költeni, amit kerestem. Nem mondom, a családosoknál más volt a helyzet, de én csak élveztem az életet. Az edzôtáborokban kényelmesen laktunk, finomakat ettünk, mindenhol megfordultunk a világban, ahol meg kellett fordultunk a felkészülés, a versenyek miatt, elsô osztályú volt a felszerelésünk, és ezt mind valóban Török Ferinek köszönhettük.
– Megfigyeltem, aki öttusázott, és eljutott legalább az elsô osztályú szintig, az felnôttként helytáll. Hogy rendszeres emberként él, az a legkevesebb.
– Az öttusa nem egy sportág a sok közül, hanem életforma. Gondolja csak el… Naponta négy edzésünk volt, aki nem osztotta be rendesen az idejét, az képtelen volt arra, hogy megfelelô színvonalon dolgozzon. Nekem is az öttusamúltamból ered, hogy lehet akármennyi dolgom, jut idôm mindenre, be tudom osztani a napomat, és az sem okoz gondot, ha tizenkét órát kell dolgoznom egyvégtében. Járta egy mondás közöttünk, eszerint ha bulizunk, akkor bulizunk, ha melózunk, akkor melózunk. Nagy igazság, mert semmit sem érdemes félig csinálni.
– Nem volt túl monoton, majd azt mondtam, unalmas az öttusaélet?
– Miért lett volna az? Nincs két egyforma edzés, a pályán, a páston vagy a medencében semmi sem ismétlôdik, mindig akadt, ami feldobjon, ha más nem, az, hogy abbahagyhattam, vagy ha nagyon rosszul esett a mozgás, az az érzés, hogy kínlódtam, kínlódtam, de végül is megcsináltam. én szeretem, ha tudom, mi után mi következik, s Török Feri alatt tudhattam. Úgy jött tavaszra nyár, nyárra ôsz, ôszre tél és télre tavasz, hogy reggel hatkor elindultam otthonról, estig hol ötven, hol nyolcvan, hol száz kilométert autóztam a városban, de délben otthon ébedeltem, egy kicsit pihentem, és indultam a vívóterembe, ahol edzésrôl édzésre ugyanakkor fejeztem be a napot. Nem volt ez monoton, biztonságot adott, ritmusa volt. Török Feri zseniálisan építette föl a rendszerét. Máig is tudom a műsort, biztos, hogy sohase felejtem el… Ha hétfô van, szerda vagy péntek, akkor a lôtéren kezdesz, és utána futni mész, ha pedig kedd, csütörtök és szombat, akkor reggel lovaglás, és utána úszás a szigeten. A betonba ágyazott program azért is jó volt, mert ha valaki beszélni akart velünk, esztendôkön át tudta, mikor hol talál meg bennünket.
– Ugyanakkor csak a sikert fogadták el önöktôl, arról nem beszélve, hogy elérhettek akármit, mindig a korábbi aranycsapat, a Balczó, Török, Móna hármas volt a mérce, megspékelve azzal, hogy mindig akadt, akire rásütötték, hogy ô az új Balczó. Önre is.
– Ez a világ rendje. Elôttem Maracskó Tibit, majd Kancsal Tamit illette a titulus, most pedig Balogh Gábor jár ebben a cipôben. Engem nem nyomasztott ez az összehasonlítás, sôt földobott. Már miért húztam volna föl azon magam, hogy egy olyan szuperklasszishoz hasonlítanak, mint Balczó András? Ezzel együtt nincs értelme a méricskélésnek, legföljebb akkor, amikor az ember már abbahagyta a versenyzést. Akkor leülhet, összeszámolhatja, hogy mit nyertek a többiek, akár Balczó, és mit ért el ô, de ez csupán matematika, leltár. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma megoldás azonos szituációban, én azt is kétlem, hogy léteznek azonos szituációk a versenyeken.
– Az öttusa különleges sportág, abban mindenképpen egyedi, hogy az öttusázó öt sportágban versenyez, ám egyikben sem tökéletes a tudása.
– Ez is egy felfogás, ám ne felejtse el, hogy lovaglásban, úszásban, lövészetben és vívásban az öttusázó azért eljut egy bizonyos szintig, sokkal többet tud mindegyikbôl, mint egy kezdô. Egy zöldfülű például nem lovagol úgy, ahogy mi lovagolunk, ráadásul, ha az akadályokat százharminc centi fölé emelik, akkor már nem csupán a lovas, hanem a ló tudása is számít. Meggyôzôdésem, hogy Mizsér Attila, Martinek Jani, vagy éppen Török Ferenc megállták volna a helyüket a profi lovasok között is, ha egy százhatvan centimétert ugró lovat tesznek alájuk. Úszásban soha sem úsztam volna úgy, mint egykori társam, a négyszázon bajnok Szilágyi Zoli, de egy erôs elsô osztályú szintig vittem volna. Ugyanakkor, ha a Zoli lejön a lovardába, szinte biztos, hogy úgy jár, mint én, beleszagol a levegôbe, és legszívesebben azonnal bevágná maga mögött az ajtót.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy félt a lótól?
– Az nem kifejezés. Tizenhét éves voltam, amikor életemben elôször méteres körzeten belül együtt voltam egy lóval. Ráadásul már akkor egy nagy cula voltam, ami nem éppen elôny a lovaglásnál. Hatalmas mázlim volt, hogy Ákos Ajtony lett a mesterem, neki köszönhetô, hogy még csak fél éve ültem lovon, és úgy ugrattam át a százhúsz, százharminc centiméteres sövényeken, hogy Villányi Zsigának leesett az álla. Ez egyértelműen Ákos Ajtony érdeme, pontosabban a módszeréé, a pedagógiájáé.
– Ez is azt bizonyítja, hogy az edzô és tanítványa között intim a viszony, rengeteg múlik azon, hogy egy hullámhosszon vannak-e, vagy sem.
– Az ilyesmi egyéni sportágakban törvényszerű, már amennyire léteznek általánosan érvényes szabályok itt. Nekem például a vívás volt a legerôsebb számom, mégis ott volt talán a legtöbb edzôm. Már az is gondot okoz, hogy összeszámoljam ôket. kezdtem az ungár Nándinál, vele még együtt versenyeztem, fantasztikus volt az összhang közöttünk, ha mindvégig nála vívok, talán még jobb lettem volna ebben a számban. Sajnos, Török Ferivel enyhén szólva nem ettek egymás tenyerébôl, aminek egyenes következménye volt, hogy Feri – fogalmazzunk finoman – kitette a szűrét. Összesen nyolc mesterem volt, ha jól emlékszem, csak azért nem említem ôket név szerint, mert félek, hogy kihagyok valakit.
– Lövészetben kevesebb edzôje volt, mégis… Hogy is mondjam…
– Maradjunk annyiban, hogy nem volt a legerôsebb számom. Talán azért, mert ott, ellentétben a lovaglással és a vívással, nem voltak sikereim a kezdet kezdetén. lovaglásban Ákos Ajtony jóvoltából hamar volt minek örülnöm, már ifiként válogatott voltam a vívóknál is, de a lövészetben semmi. Talán mert ott igazán elkésett, aki tizenhétévesen kívánja elsajátítani az alapokat. korán kell kezdeni, hogy minden mozdulat automatikus legyen, magától értetôdô. Kipróbáltam én mindent, váltogattam a markolatokat, nem létezett olyan módszer, amelynek ne lettem volna az áldozata, mégis a legtöbb, amit szerencsés esetben elmondhattam magamról, az volt, hogy nem szálltam el a lövészetben.
– Ha elszáll, azt ugyebár a csapat sínyli meg. Márpedig ön igazi csapatember, nem is értem, miért éppen egyéni sportágra adta a fejét.
– Így alakult. Az viszont igaz, hogy a váltót nagyon szerettem, azt az én habitusomnak találták ki. ott csak a többiekkel együtt érhetsz el eredményt, hiszen az egyéni teljesítményt senki sem számolja hivatalosan.
– Szöulban, az olimpián természetesen egyéniben is hirdettek gyôztest, megkockáztatom, úgy ment ki, hogy megszerzi az aranyérmet, aztán föl kellett áldoznia magát a csapatért.
– Az úgy volt normális. én délután lovagoltam, azt a lovat húztam, amelyikkel a lengyel Skrzypaszek 675 pontot ment. Ha én csak addig viszem, elmehettünk volna a pokolba Mizsérrel és Martinekkel… Ráadásul a ló alacsony volt, én pedig ugyebár meglehetôsen magas. A bemelegítésnél Török Feri csak azt mondogatta, hogy nem állhat meg a ló, mindenképpen ugornia kell. Végül 972 pontig jutottam, ami azzal a lóval jó eredménynek számít, a csapat is versenyben maradt, de az én egyéni aranyérmemnek befellegzett. Gondolja csak el, ha egy normális lóval 1050 pontot megyek, akkor olimpiai bajnok vagyok.
– Felteszem, ez legalább annyira nyomasztja utólag, mint az a bizonyos nyolcvannégyes pótolimpia.
– Téved, ez nem okozott gondot egy pillanatig sem, s nem is fog. Török Ferinek alapelve volt, hogy mindig a csapat sikere a legfontosabb, mert ha nyerünk, akkor abban törvényszerűen benne kell hogy legyen egy-két kimagasló teljesítmény. Ezt egyrészt el kellett fogadnom, elvégre a kapitány ukáza volt, másrészt pedig szívesen elfogadtam, mert nem áll messze a mentalitásomtól.
– Ha ennyire csapatembernek vallja magát, miért az öttusát választotta, miért nem például a vízilabdát? Az is uszodai sportág.
– Ha oda hívnak, és olyan hív, aki közel áll hozzám, akkor valószínűleg mentem volna. Elvégre az öttusa mellett kifejezetten érzelmi alapon döntöttem, Bodnár Janinak, Lázár Péternek és Buzgó Józsinak nem tudtam ellenállni.
– Szerintem nemcsak az öttusában, mindenütt máshol is megállta volna a helyét, mert a tehetség nem szűkíthetô le egy-egy területre. Akiben van tálentum, az ott viszi sokra, ahova kerül, a tehetséges ember ugyanis eleve nem kezd bele abba, amirôl tudja, nem neki való.
– A torna azért kivétel, ott csak ritkán találhatók közel kétméteres emberek… A labdával kisgyerekkorom óta jóban vagyok, annyira szeretem, hogy annak idejént Tatán mindig egy félórával elôbb lementem a vívóterembe, volt ott egy palánk, kosárra dobáltam addig, amíg jöttek a többiek. Atléta is lehettem volna, tizennégyévesen, az úszóedzések közepette háromezer méteren országos döntôben voltam az úttörôolimpián, ugyanott 175 centiméterig vittem magasugrásban. A tenisz is szóba jöhetett volna, hiszen amikor csaknem harmincévesen elôször vettem teniszütôt a kezembe, Noszály Sanyi elámult, szerinte ha egy kicsit gyakorolom az adogatást, nincs az az amtôr, aki legyôzhetne. Mindez nem feltétlenül abból következik, hogy roppant tehetséges vagyok mindenben, inkább annak köszönhetô, hogy már kisgyerekként úgy néztem a sportot a televízióban, hogy igyekeztem ellesni, ha úgy tetszik, lemodellezni a legjobbak mozdulatait. Nemrégiben golfozni hívtak, ütöttem egy szvinget, mire az oktató megkérdezte, hol játszottam korábban. Akkor voltam elôször golfpályán, de sokat néztem a legnagyobbakat, s ha ütnek, velük mozdul a kezem. De ez csak annyit jelent, hogy nagyon szeretem a sportot, igyekszem mindent megfigyelni, arra nem garancia, hogy bármiben ott lehettem volna a világ élvonalában.
– Már csak azért is, mert a legjobbak között fôszerep jut a lelkieknek, errôl ön igazán sokat tudna mesélni.
– Tudnék, de ezzel nem csak én voltam így akkoriban. érzékenyek voltunk, de szerintem ez is kell a sikerhez, aminek nincs receptje, csak utólag lehet okos az ember. Mi például a szöuli olimpiát egy esztendôvel korábban nyertük meg. Azzal, ahogyan világbajnokok lettünk Moulins-ben. Az elsô szám, a lovaglás után az utolsó helyen álltunk, onnan küzdöttük fel magunkat a dobogó tetejére. Ez nagyobb tett volt, mint késôbb az olimpiai aranyérem, ilyesmire szerintem még nem volt példa a sportág történetében. Török Feri ki is mondta az eredményhirdetés után, hogy na, ebben a pillanatban nyertétek meg az olimpiát. Igaza volt, nagyon földobott mindhármunkat, hogy a pincébôl fölküzdöttük magunkat a padlásra, olyannyira, hogy magyar versenyzônél szokatlan módon, határtalan önbizalommal utaztunk ki Szöulba. Ami persze nem jelentette azt, hogy ne kellett volna végigkínlódnunk a következô esztendô kemény felkészülését.
– Moulins-ban ön ott öt percig világbajnok volt egyéniben is. Legalábbis a rádió tudósítása szerint.
– Legendás eset… A riporter, Radnóti Laci nagyon messze volt a céltól, ezért megbeszélte Török Ferivel, hogy ha a csapat elsô, akkor beleöklözik a levegôbe, ha én nyertem, akkor fölteszi mindkét kezét. Aztán nagy izgalmában a kapitány összekeverte a jeleket, ennek volt köszönhetô az én rövidke moulins-i diadalom.
– Komolyan mondja, hogy a szöuli olimpiát csak elveszíthették?
– Igen. S nem azért mondom, mert én ezt éreztem, hanem mert a kapitány folyamatosan éreztette velünk. Jellemzô, hogy két héttel az indulás elôtt közölte, hogy most vége a munkának, az indulásig mindenki azt csinál, amit akar, már nincs miért edzeni, elvégeztük azt a munkát, ami kell az aranyhoz. Az edzésbeosztást persze ezzel együtt kifüggesztette, mondván, hogy aki akar, azért még dolgozhat, de egyfolytában mondogatta, hogy olyan jók vagyunk, hogy kéthetes pihenôvel is nyerünk.
– És pihentek?
– Megôrült? Hogy pihenhettünk volna? Nincs az a sportoló, aki egy olimpia elôtt lustálkodni merne, hiába utasítják rá. Inkább attól fél, hogy kevesebbet dolgozott a kelleténél. Mind a hárman ott voltunk minden edzésen, megcsináltuk, amit kellett, más kérdés, hogy az edzôk mindig azzal kezdték, hogy semmi sem kötelezô, de ha mégis csinálni akarnánk valamit, akkor ez és ez a feladat. Mi pedig dolgoztunk. De bennünk volt a jó érzés, hogy mi akkor is nyernénk, ha most csak lógatnánk a lábunkat.
– A szöuli csapatarany utáni esztendôben aztán éppen Budapesten lett egyéni világbajnok. Elcserélné az itthoni gyôzelmet a szöuli aranyra?
– Rossz a kérdés, így sohase tenném föl magamnak. Bennem úgy álltak össze a dolgok, hogy minden úgy jó, ahogy történt, elvégre az is elôfordulhatott volna, hogy sem Szöulban, sem Budapesten nem nyerek. És az lenne a legrosszabb. A budapesti verseny pedig mindig elôttem van, annak a négy napnak a hangulatát próbálom meg fölidézni, amikor kicsit rosszabb a kedvem. Fantasztikus volt a közönség, tényleg űzött, hajtott mindhármunkat. még a lôtéren is ezrek voltak, pedig akkoriban még nem volt kamera, meg kivetítô, ha jól emlékszem, egy fekete táblára írták fel krétával, ki hány körig jutott egy-egy sorozatban. Az itthoni versenyeken mindig az a jó, hogy nem csupán arcokat látsz magad körül, ha kipillantasz a nézôtérre, hanem ismerôsöket, ettôl aztán tényleg otthon érzed magad, magabiztosabb leszel.
– Tíz esztendôn át volt válogatott kerettag, szinte éjjel-nappal edzôtáborban voltak, nyilvánvalóan hatottak egymásra a többiekkel.
– Biztosan, csak nem tudom, kitôl mit kaptam, lestem el, az ilyesmi sohasem látványos. Elsôsorban azt figyeltük, mit tesz a másik azért, hogy még jobb legyen. én például azért jelentkeztem a TF-re, mert egyszerűen anatómiailag érdekelt, hogy mit miért csinálunk. Szombahelyi Tamás arcán az örökös, a csak a fanatikus embereket jellemzô elszántság éppen úgy hozzátartozott a hétköznapjaimhoz, mint Buzgó Józsi humora. Szombathelyin látszott, hogy mindenre képes a sikerért, Buzgó mentalitása pedig ott volt a vívásában, a lovaglásában, a futásában is. Ezek s persze sok más apróság biztosan hatottak rám. Nem véletlenül érzem úgy, hogy engem mindenre az öttusa tanított meg. Alapvetôen arra – mert ez roppant fontos –, hogy becsüljem azt, aki jobb nálam. Muszáj megpróbálnom utolérni, az viszont kizárt, hogy elgáncsoljam, s úgy kerüljek elébe.
– Ez a fene nagy elszántság, nem beszélve a magabiztosságról, kilencvenkettôben, Barcelonában már nem látszott a csapaton. Le is égtek, már megbocsásson a kifejezésért, ráadásul olyan hangulattalan volt a verseny, hogy Mizsér Attila ezüstérmére csak kevesen emlékeznek, pedig egy olimpiai második hely nem akármilyen produkció.
– Amikor a budapesti világbajnokság után Török Feri elment, megváltozott minden. Valahogy zűrzavaros lett az egész világ, más, mint amit addig megszoktunk. Barcelonában tényleg nem voltunk igazán összeszedettek, hiába jött vissza közben a Feri, nem éreztem, hogy nyerni fogunk. Az érzésektôl pedig sok függ, ha egy-egy kritikus pillanatban elfog a kétely, akkor biztos, hogy kevesebbet nyújtasz, mint ami benned van: úszásban kétszázötven méternél zsibbadni kezdesz, és könnyebben megadod magad, vagy futásban kétezernél beugrik, milyen meleg van, s miért van annyira meleg. Ha ilyesmi jár a fejedben, akkor már régen rossz. Barcelonában így volt, nem jöhettem ki jól az egészbôl. Az eredményhirdetés után elhatároztam, hogy ha kapok egy jó állásajánlatot, befejezem az öttusát. Elég volt.
– Végül folytatta.
– Nem jött az ajánlat… Még két évig versenyeztem, lettek még Európa- és világbajnoki aranyérmeim, de éreztem, leszálló ágban vagyok. A rutin sokat segített, versenyen már nem nagyon kerülhettem olyan szituációba, amelyhez hasonlóval ne találkoztam volna korábban, s ne oldottam volna meg.
– Mégse magától hagyta abba, inkább abbahagyatták önnel az öttusát. Akkor Kancsal Tamás volt a kapitány.
– Tamival együtt versenyeztünk, a világ egyik legjobb öttusaedzôje, de a pedagógiája távol áll tôlem. Ezzel együtt nincs bennem harag iránta, nincsenek keserű pillanataim, ha visszagondolok a búcsúra. Egy idôben maradtam ki a csapatból, s kaptam egy jó állásajánlatot, így aztán idôm sem volt arra, hogy morogjak, hogy hergeljem magam. Szerencsém volt, mert egybôl lett dolgom, aztán meg kellett tanulnom civilként élni. Nem volt könnyű, mint mindig, amikor életformát vált az ember. Egyébként, ha megkérdezik, mi vagyok, mivel foglalkozom, elsôre az ugrik be, hogy öttusázó. Mert az vagyok, s az is maradok.

Malonyai Péter

Copyright© Európai Utas-2002