Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.


A SEMMI KÖZELÍT?

Beszélgetés Illyés Gyuláról Domokos Mátyással

– A napokban olvastam egy kritikus cikkében, hogy Illyés Gyulát jószerével nem sokan olvassák manapság. Posztumusz verseskönyvének a címével is kérdezhetném akár: „a Semmi közelít”? Ez indokolatlan borúlátás volna persze, de Domokos Mátyás hogy látja: modernnek számít-e ma Illyés?
– Hogy egy költô modernnek számít-e vagy se, továbbá, ami lényegesebb kérdés: mit ér, és mit nem, tulajdonképpen független attól, hogy mennyien olvassák. Amikor azt hallom, s magam is tapasztalom, hogy Illyés Gyula írásait, életművét nem olvassák annyian, mint ahogy – mondjuk – én szeretném és kívánatosnak tartanám, akkor mindig eszembe jut Weöres Sándornak egy évtizedekkel ezelôtti, elsô hallásra badar kérdése, amit mindenkinek föltett egy idôben: – Mit gondolsz, vajon hányan olvasták el ebben az esztendôben a Zalán futását? – Gyaníthatóan senki. De a Zalán futásának és költôjének a létezésérôl azok is tudnak, akik Vörösmarty Mihálynak talán egy sorát sem olvasták, és soha nem is fogják elolvasni a Zalán futását. Egy írónak, költônek, nagy szellemi jelenségnek a léte és továbbélése az idô fölött nem feltétlenül az olvasási statisztikák mérlegén dôl el, hanem a műveikbe foglalt igazságon (hogy patetikus legyek), pontosabban azon a módon, ahogyan ezt az igazságot kifejezték. Illyés is reménykedett abban, hogy műve érvényes, ezért szilárd meggyôzôdésem, hogy az idô be fogja teljesíteni tulajdon sírversébe (A férfi, aki eszményeket vélt védeni egy életen át) foglalt bizakodását: „Jó volna hinni persze: itt / ôt fedi por, nem verseit, / nem elveit, / s fölszáll ha szól a Harsona / e sírból bár egy halk sora!”
– Egy kicsit személyesebb vizekre evezve, hogyan emlékszik, úgy is, mint a Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársa, úgy is, mint Illyés személyes jó ismerôse, milyen volt vele együtt dolgozni?
– Nem volt ez munka, inkább nagyon kellemes és szellemileg izgalmas együttlét, egyszerűen azért, mert Illyés Gyula olyan hatalmas intellektus volt, hogy minden észrevételt, megjegyzést, minden véleményt, függetlenül attól, hogy ô maga elfogadta-e, megértett: megértette, hogy miért mondja az ember, és megtette ô is a maga kiigazításait. Ennek természetesen az volt a feltétele, hogy a vele való együttlét során az ember azt mondja, amit gondol, és az ô lénye, számomra legalábbis, magától értetôdôvé tette, hogy fenntartások nélkül mindig azt mondjam, amit csakugyan gondolok. Hátsó gondolatok és udvariaskodás vagy diplomatizálás nélkül bármilyen kérdésrôl bármikor úgy lehetett vele beszélni, hogy eltűnt a kettônk közötti társadalmi, szellemi, művészi rangkülönbség; mintha mind a ketten egy eszményi önképzôkör tagjai lettünk volna. Ha Illyés valamivel nem értett egyet vagy nem tetszett neki, azt nagyon egyenesen meg is mondta, gyakran látszólag tréfálkozva, áttérve közben a magázódásra. Ez volt egyébként az egyik „csodafegyvere”: az igazán komoly dolgokat királyi iróniával adta elô. Ez a készség valószínűleg Párizsban alakult ki benne, a századelô klasszikus avantgarde-jának a stílusát plántálta át, mert eredendô érzéke volt a „fekete humor” iránt, amit minálunk sokan bizonyára viszolyogtatónak is éreztek, mert nem értették meg, mert hiányzott belôlük az intellektusnak az a fölényes és szabad játékossága, ami a klasszikus európai avantgarde-ot jellemezte. Ezekben az irányzatokban és képviselôikben eredetileg ugyanis sokkal több humor, ugratás és tréfa rejlett, mint ahogy azt most Magyarországon (hogy ne mondjam: Bugacon) utánzóik elképzelni tudják.
– Ha jól tudom, ahol megjelent, részint a hírneve folytán is a társaság középpontja volt, de ön hogy tapasztalta, jókedélyű, vidám, szívesen beszélô, magáról a szükségesnél vagy az udvariasnál többet elmondó ember volt?

– Éppen ellenkezôleg: ô valóban királyi jelenség volt és természetes központja minden társaságnak, ahol megjelent. De ô erre nem törekedett, ez nyilvánvaló volt, ami abban is kifejezésre jutott, hogy önmagáról olyan értelemben, ahogyan ebben a kérdésben vagy a kérdés elsô jelentésében foglaltatik, soha nem beszélt. Soha nem hallottam ôt például a műveirôl beszélni. Ellenben bármilyen kérdésnek a teljesebb megvilágítása érdekében nagyon szívesen elmondta, mirôl mit gondol. Igazi karteziánus elme lévén, hatalmas műveltséganyag birtokában (Vas István írta róla emlékirataiban, hogy ô volt a legműveltebb magyar író, akivel – Babitsot és Kosztolányit is beleértve – életében találkozhatott) egyfajta lebilincselô személytelen személyességgel tudott bármilyen kérdésrôl megnyilatkozni. S volt még egy ritka tulajdonsága, ami a királyokra már nem jellemzô: mindig odafigyelt a másik ember mondókájára, akárcsak nemzedéktársai közül Szabó Lôrinc, Németh László, vagy a nála egy nemzedékkel fiatalabb Vas István vagy Weöres Sándor.
– Az ô „élô klasszikus” volta megnehezítette vagy megkönnyítette a vele való munkát?
– Csak megismételni tudom: engem soha nem feszélyezett a nyilvánvaló nagysága, pedig már akkor is „élô klasszikus” volt, amikor ifjú Eötvös-kollégistaként a betiltás elôszelében élô Válasz körében Sárközi Márta jóvoltából személyesen is megismerhettem. Műveit már korábban, kisgimnazistaként is olvastam. Megvolt benne a nagyságnak az a rendkívüli jele, hogy nem látszik annak, sôt: késôbb magam is tapasztaltam, hogy bosszantotta, ha ôt élô klasszikusként kezelik, hiszen ô nem szobor, inkább „fájó idegdúc”, ahogyan egyik versében írta. Eleven, szenvedô ember, és öregkori lírája át- meg át van szôve azokkal a megrázó, mondhatni: érzésteleníthetetlen és megszüntethetetlen fájdalmakkal, amelyeket az életkor elôrehaladásával szükségképpen kínzó metafizikai kérdések és kételyek jelentkezése vált ki minden emberbôl az idôsödés útján. Azoknak az úgynevezett végsô kérdéseknek az újbóli visszatérésére gondolok, amelyek elôször az öntudatra ébredés idején kínozzák meg az embert, s teszik költôvé vagy taszítják öngyilkosságba akár. Az ember egy paradicsomi ígérettel indul el az életben, s ezt a velünkszületett életérzést a XX. század költôi Eliottól Illyésig rengetegen ki is fejezték versben, de azt is, hogy késôbb meg kell tapasztalnunk, hogy ez a génjeinkbe írt ígéret nem valósul meg, „megszegetik”, délibábnak bizonyul. Ugyanakkor ebben az ígéretben egy nagy igazság utópiája is benne rejlik, ami talán az ember jobbra vágyódásának a kétségtelen jele, s ami nélkül nem tudna élni. Ezért írhatta Illyés is egyik verse végén, hogy „a legnagyobb bátorság a remény”. Illyés öregkori verseiben ennek a velünkszületett ôsbizalomnak és a környörtelen elmúlás ôsszorongásának a drámáját olvashatjuk, illetve olvashatnánk, azoknak a végsô kérdéseknek a költészetét, amelyekre nincs, az emberi elme számára nem is lehet megnyugtató válasz. Erre a világ azért se figyel, mert ez nemcsak a magyar, de a világlírában is új jelenség, aminek van egy költészeten kívüli természetes oka is; a költôk korábban nemigen éltek ilyen hosszú életet. Nem volt, nem lehetett tapasztalatuk arról, mit jelent öregnek lenni, mivel tölti meg az öregség egy rendkívüli szellemnek is a lelkét és a tudatát; min ôrlôdik, min emésztôdik, és miben reménykedik ebben az életállapotban és lélekállapotban minden emberfia, aki a sors kegyelmébôl (?) magas kort ér meg? – De e mellett az általános, metafizikainak mondható ígéret mellett, amit úgy is lehetne egyszerűen mondani, hogy „élni szép, hogy élni jó”, párosulva azzal az illúzióval, hogy ez mindig így lesz, Illyés Gyulában, mint minden jóravaló emberben, él egy másik remény is, amirôl a harmincas években írt egyik hatalmas versében így vallott: „hittem, hogy az ember jobbra váltható” (Avar). A társadalom életének és a történelem menetének szörnyűségei azonban hamarosan rádöbbentették, hogy ez a „kápráztató” remény csak „észvesztô mámor”. Az egész XX. századi történelem azt demonstrálta, hogy a sok, olykor nagyon erôszakos, véres és kegyetlen jobbító törekvés ellenére se váltható jobbra az ember, sôt: nagyon sokszor az emberek millióinak a szenvedéseit ezek a törekvések okozzák. Hatalmas csalódás ez olyan lelkiismeret számára, amelyik úgy érzi, hogy valamilyen személyes felelôsséggel is viseltetik a többi ember iránt. Majdnem ugyanakkor Szabó Lôrinc is versbe foglalta ugyanezt az érzést: „azt hittem szép szó vagy erôszak ér valamit, s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik.” Nem változik meg. A mögöttünk lévô évszázad nagy társadalmi, véres forradalmi kísérletei ezt a szomorú tanulságot kínálták Illyés számára is, de neki nem volt mindegy, mert ô is meg akarta változtatni a világot, mert ô is azzal a veleszületett erkölcsi igénnyel jött a világra, hogy valamit változtasson rajta, méghozzá jó irányba – akár tetszik, akár nem: jobbítson a puszták népének, a „három millió koldusnak”, minden szegényembernek és az egész megtöretett anyanyelvi közösségnek az állapotán. Az ilyesmibe, tudjuk (mindig utólag tudjuk meg) rendszerint beletörik az ember bicskája, de nem a bicskával van baj, hanem a közeggel, amit szeretne a maga eszméit követve megfaragni az ember. Ezeket a vágyakat, amelyekbe belebukunk, nagy társadalmi mozgalmak testesítik meg, de gyökérzetük a Hegyi Beszédig nyúlik vissza, és az igazságát, erkölcsi jogosultságát nem a napi történelem minôsíti. Az emberiség közös – örök – reményérôl van szó, de öregkorban zúdul rá teljes súlyával az ember tudatára, hogy a remény megvalósíthatatlan, és üres a Lét. Mindenki számára ismerôs, minden lélekben ott szunnyadó tragikus felismerés ez, amit Illyés öregkori lírája úgy fejez ki, hogy váratlan erôvel, fájdalmas-katartikus elevenséggel ébreszti rá versei olvasóját ezekre a lelke mélyén lappangó létszorongásokra. Illyés így valósította meg valódi értelmében Rimbaud esztétikai imperatívuszát: „modernnek kell lenni mindenestül”, s azzal hozott „új borzongást” a magyar lírába, hogy „rendíthetetlen agya” tudatosságával tárta fel és jelenítette meg verseiben a XX. század emberének riasztó tömegélményét: a depressziót és annak okait és következményeit.

– Én azt hallottam Illyés munkamódszerérôl, s nem tudom, hogy ez valós, vagy ez csak legenda, hogy ô egy hivatalnok precízségével reggel nyolc órakor leült az íróasztalához, és délután 4-ig ott ült, hogy ha ihlete volt, akkor verset írt, ha nem, akkor esszét, de legalábbis fordított, tehát hogy minden idôt, minden energiát maximálisan kihasznált.
– Fiatalabb korában az életkörülményei kényszerítették rá arra, hogy kihasználja az idôt. Tisztviselôként dolgozott, és meg is írta, hogy elvégezvén a bankban sajtóreferensi munkáját, lement a Florence kávéházba és ott elkezdett dolgozni. A mellette lévô asztalnál Déry Tibor írta A befejezetlen mondatot, a kiadás reménye nélkül. Illyés ebben Kosztolányi intését követte, Kosztolányinak ugyanis az volt a nézete, hogy az írónak állandóan dolgoznia kell, legalább meg kell próbálnia, szemközt az üres papírossal, a munkát. Ha nem tud éppen verset írni, akkor jegyzeteket kell készítenie, vagy arra a műre kell gondolatban összpontosítania, amit éppen nem tud megcsinálni. Illyés rendkívül sokat dolgozott, s egyszer azt mondta nekem, szerencséjének tartja, noha hajlamos a depresszióra, ami az íróembernek „ipari betegsége” szinte, ilyen állapotban is tud dolgozni. Ilyenkor elzárkózott a külvilág elôl és dolgozott. A munkába menekült önmaga elôl, ha tetszik.
– Úgy tűnik, sok írása, fôleg prózái és drámái nyomán, hogy nagyon bensôséges viszonya volt a XIX. századhoz, a XIX. század magyar figuráihoz, Petôfihez, Kossuthoz, Görgeyhez, Kemény Zsigmondhoz, a kapitalizálódó Magyarországhoz. Errôl mit lehet tudni?
– Érthetô ez, fôleg ha nagyobb történelmi összefüggésekbe állítjuk ezt a kérdést. Illyés Gyulát az foglalkoztathatta, hogy a virágzó és önálló középkori Magyarország Mohácsnál halálos sebet kapott, minek következtében évszázadokra megszűnt az önálló magyar államiság. Ez nemcsak a hazafi szíveket késztethette busongásra, de a „hôs vértôl pirosult gyásztérnek” volt még egy következménye, amirôl korábban kevesebb szó esett, de egyre inkább érezzük a fontosságát napjainkban: a magyar világ leszakadt az európai fejlôdésrôl. Magyarország a középkorban, nagy királyaink alatt Európa természetes része volt, de a török hódítás a Balkánnal együtt leterelte hazánkat az európai fejlôdés történelmi útjáról. A négy évszázados fô kérdés: vissza tud-e zárkózni Európához Magyarország, s ennek a visszatalálásnak mennyiben szükséges eszköze a magyar függetlenség visszaszerzése az oszmán hódítás következtében ránk telepedett Habsburg-házzal szemben. Széchenyit és az elsô magyar reformnemzedéket is ez foglalkoztatta: hogyan lehetne Magyarországot visszavezetni oda, ahonnan a mohácsi katasztrófa következtében kiszakadt? Széchenyi, ellentétben Kossuthtal, nem volt feltétlen híve az 1848-as szabadságharcnak és forradalomnak, mert ô – most nagyon leegyszerűsítve mondom – a „magyar Ugar” fölszántását úgy képzelte el, hogy Magyarország ezt Európára függesztett szemmel akkor is végre tudja hajtani, ha nem bonyolódik fegyveres harcba a bécsi udvarral, amelyhez az ô megítélése szerint Magyarország gyenge. Részint a Kárpát-medence korabeli nemzetiségi viszonyai, részint pedig a magyar természet megrögzött hibái miatt, mert ahogy a Nagyenyedieknek 1835-ben írt levelében fogalmazott: „a Magyarnak semmi idôben sem volt nagyobb vagy legalább károsabb ellensége, mint önmaga. S ezen boldogtalan öngyilkolási szellem, mely évrajzink minden lapjait díszteleníti, sehol egyebütt, mint Nemzetünk tenger hiúságában s korlátot nem ismerô kevélységében vette eredetét. Mindenki mindenben elsô s vezetô vágyott lenni, igaz szó sérté, hízelgés könnyen lebilincselé… tanuljuk meg elvégre az Önmegtagadást, a polgári erények e legnagyobbikát.” Nemzeti karakterünk hibáit korról korra diagnosztizálták gondolkodóink és íróink; vagy nem hasonlóképpen érzett a „cinikus” Mikszáth, amikor a Fekete városban Görgey alispán így fakad ki: – Nincs ennek a nemzetnek kitartása. Lehet vele kezdeni nagy dolgokat, de nem lehet bevégezni. S gondolom elég Adynak a nevét említeni, akinek a keserű magyarságképét korról korra szóról szóra igazolja, sajnos, az idô. Illyés a „malomalji nép” képviseletében is Kossuthtal tartott, s akit Petôfi ébresztett rá a költészet hivatására, nem is tehetett mást, de késôbb, „öreg szívében” egyre közelebb került Ady igazságához, máskülönben nem írta volna például egyik ötvenes évekbeli verse végefelé a következô keserű sorokat: „gyáva a nép, amelyet csak vértanúk óvnak: / nem »hôstett« –: napi mersz, köznapi, percnyi courage / ment embert s honokat” (Hunyadi keze). – A magyar irodalom szembe tudott nézni igazi bajainkkal, és lényeglátó módon diagnosztizálta „faji hibáinkat”, ellentétben a politika manipulátoraival, akiket Bibó István „hamis realistáknak” nevezett, s akiket az igazi emberi és társadalmi valóság képének a művészi megidézése annyira feszélyez, hogy még a harmadik évezred tollforgatóit is a „szövegirodalom” modernitásának a csalálmával kábítja. Márpedig ha a valódi összefüggéseket megvilágító és elemzô gondolat munkájára épülô irodalom, „a nemzet irodalma hanyatlik, a nemzet elsorvad és felbomlik”. Ezt a kijelentést pedig nem valamilyen világtól elmaradott salabakter tette, hanem a valódi modernitás egyik félistene: Ezra Pound. – Magyarország egyetemes történelmi sorskérdése tehát változatlanul az európai fejlôdéshez való viszony, s a 67-es kiegyezés utáni Magyarország is ezt próbálta más történelmi helyzetben, alkati problémákkal terhesen megvalósítani, s ezért tartotta minden jóravaló magyar elme elfogadhatatlannak a két háború közti Magyarországon kialakult társadalmi viszonyokat. „Költô, elôzd meg korodat!” Illyés évtizedekkel megelôzve a korát, folyton hangoztatta, hogy a magyar világ Európa része, és csak Európán belül remélheti – úgy-ahogy – gondjai orvoslását. (S ugyanezért nem üres szellemeskedés volt részérôl, amikor sokat idézett mondásához mindig hozzátette: nem a költô elôzi meg a korát, hanem a kor marad el tôle.) Az élet magyar útjának nincs más jó iránya, mint az, amely visszavezet Európához. Ô ezt a meggyôzôdését már a harmincas évek elején versben is megírta: „Óh, Európa – olvasható az Óda Európához című négyrészes versében – Én láttam csillogásodat még, – – – Fennhangon vallom én magam / fiadnak, bárha ma sem érted / szavamat s vallom hangosan testvérnek mind a népet, / kiket te nemzél. // Emelkedj fölibénk, Atyánk! / Zeuszként száz és száz alakban / jelenj meg újra és újra! szólj reánk, / hogy mégis egy vagy s változatlan!” Veres Péternek volt az a gyakran idézett verse, hogy „én nem mehetek el innen sehova-sehova”, ezért „ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes”. De ehhez el kell menni! S ez volt a „nyugatos” magyarok történelmi küldetése; Illyés is elment, igaz, részint kényszerűségbôl, Franciaországba, s az ottani öt esztendô tapasztalata és emléke gyôzte meg ôt fokozatosan arról, hogy nekünk, ha van egyáltalán külön magyar utunk, akkor az egy nagyobb egységen belül helyezkedik el, és nem politikai természetű, hanem kulturális, abban az értelemben, hogy minden nyelv kultúrája eleve másmilyen, de ezek nem zárják ki, hanem gazdagítják egymást. Illyés nagy egyesítô szellem volt. A múltkoriban olvastam leánya, Illyés Mária nyilatkozatát: „az én apám nagy egyesítô volt”, és ez szó szerint így van. Ô valóban egyesíteni akarta mindazt, ami az európai társadalmi és kulturális fejlôdésben hasznára lehet a magyar világnak, s ez nem nacionalizmus, hanem természetes emberi igény, s aki ezt Illyés életműve alapján kétségbe vonja, az rosszhiszemű rágalmazó. Az európai kultúra szellemében történô magyar szintézis megteremtése életművének leglényege, s ezt a törekvést versben és prózában maradandó művészettel és hatalmas nyelvi erôvel fejezte ki. Természetesen a legjobb műveirôl beszélek, s ezen a ponton, éppen az esztétikai értékeléssel kapcsolatban egy sporthasonlattal élek: volt egy távolugró, Bob Beamon, aki Mexikóban alaposan megjavította az olimpián a távolugrás világcsúcsát, amit vagy húsz esztendeig senki se tudott megismételni. Nos, ezt a Bob Beamont 890 centiméteres ugrása alapján ôrzi emlékezetünk, és senki nem hánytorgatja föl kajánul a kilépett vagy sikertelen ugrásait. Ezt evidensnek érezzük, s annak kellene éreznünk akkor is, ha az írói életművek jelentôségét mérlegeljük. Illyés Gyula terjedelemre is hatalmas, legalább hetven-nyolcvan vaskos kötetnyi életművén belül is nyilván akad olyasmi, amit pillanatnyilag nem tart annyira súlyosnak az olvasó, de ha valakinek az írói nagyságát méricskéljük, akkor a legnagyobb teljesítményeit illô néznünk. – Ôszintén szólva, nem tudom az okát, hogy Illyés életműve és személye, emléke miért vált ki olyan ellenérzéseket, amelyek, ha közelebbrôl szemügyre vesszük ôket, egy pillanat alatt szétfoszlanak.
– Gondolom, abból a közhelyszerű megállapításból, amit az ô ellenfelei, vagy akik nem szívelik különösképpen, mondogatni szoktak, hogy ô minden rendszerben megtalálta a maga helyét. Gömbös Gyula ugyanúgy fogadta, mint Aczél György, tehát az ô személyisége vagy nagysága mindig arra predesztinálta a hatalmat, hogy elismerje ôt, tehát itt az esztétikai és a politikai szempontok nagyon egybefolytak…

– …természetesen jó adag politika is volt ebben, de ha egy hatalom, akármilyen hatalom nagyformátumú személyiségekkel vágyik patinázni magát, s növelni a tekintélyét a szellemi világban, akiket mindenki elismer és nagyra tart, akkor a római császárság korától napjainkig a művészvilág nagyjait keresi. Gömbös Gyula Zilahy Lajost kérte meg arra, hogy hozza ôt össze a fiatalabb írónemzedékek azon képviselôivel, akik bizonyos reformeszméket képviselnek, mert szeretne velük megismerkedni, és kell-e mondanom, hogy nem Szittya Attila Bendegúzra gondolt, de nem is arra a kérlelhetetlenül „haladáselvű” költôre, aki akkoriban éppen a Ducéról zengett örömódát… Különben is egyszeri találkozó volt ez, amelyen a kor legnagyobb magyar prózaírója, Móricz Zsigmond is részt vett, és a találkozó kínos kudarcba fulladt. De kompromittálja-e az Aeneist vagy az Eclogákat, hogy Vergilius kikkel ült együtt Augustus császár asztalánál és lakomáin, miket mondott és hogyan viselkedett? Ha valaki veszi magának a fáradságot, és átlapozza Illyés Gyula Naplójegyzeteit, könnyűszerrel megállapíthatja, hogy nemigen vacsorázott ô folyamatosan Aczél Györggyel. Elôfordult persze, hogy találkoztak, s még inkább elôfordult, hogy különbözô, éppen művészeti vagy politikai természetű összezördülések következtében hosszú évekig nem találkoztak, sôt! Illyés el is zárkózott a találkozás lehetôsége elôl. Most nem tudom, mi annak a morális logikája, hogy valaki azzal akar lejáratni egy művészt, hogy olyanokkal találkozott, mint ô. Teszik ezt elôszeretettel éppen azok, akik Aczél György kegyébôl és kegyelmébôl szereztek máig tartó ismertséget maguknak. A Kádár-korszak legbelsô hatalmi körének a változó idôben a tôkés demokrácia haszonélvezôivé vedlett hajdani parazitái azzal vélnek erkölcsi bizonyítványt kiállítani a Puszták népe költôjérôl, hogy fényképet mutatnak föl, amelyen Illyés Gyula együtt láható Kádár Jánossal, de mélyen hallgatnak arról, hogy Illyés ilyenkor is többnyire „a néma kínnak”, „a szenvedés ügyetlen szavának” adott hangot, s kapott ugyanezért nyilvános dorgálásokat ugyanezen körök központi pártlapjától, a Népszabadságtól. Továbbá: lehet-e ép ésszel azt állítani, hogy Illyés Gyula, az Egy mondat a zsarnokságról költôje politikai érdemeiért kapott (többször is) Kossuth-díjat? Az ilyen „bársonyos kényszerhelyzetek” erkölcsi minôsítését illetôen hadd idézzem egy megfellebbezhetetlen erkölcsiségű politikai gondolkodó, Bibó István véleményét, aki életútinterjújában a következôket mondta: „…nincs mit vitatkoznom azokkal, akik úgy vélik, hogy a fennálló hatalommal mindig és minden körülmények között meg kell egyezni, s esetleg a magyarság nehéz történelmét hozzák fel igazolásul… Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik ezeket a kiegyezô gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, ôrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok” – nyilvánította ki a maga erkölcsi álláspontját 1977 októberében Bibó István, s azt hiszem, nemcsak én gondolom úgy, de egész írói munkássága is tárgyszerűen bizonyítja, hogy Illyésre is rábizatott néhány mindennél fontosabb ügy, amit ô – mindannyiunk helyett – a „számadó” írói hűségével egyedüliként képviselt és védelmezett. De hát a legenda mindig erôsebb a történelemnél, a rágalom pedig a tények valóságánál, azok szemében fôleg, akiknek – önigazolásul? – erre van szükségük. Ez a már-már kabaréba illôen groteszk lelki elferdülés Illyés utókorának klikkszolgálatos hangadóit jellemzô kortünet, s róluk árulkodik, nem Illyés művérôl.
– Ha már itt a díjakról esik szó, hogyan viszonyult Illyés ezekhez a díjakhoz, hiszen nagyon sok díjat kapott Magyarországon, Franciaországban. Sôt az a hír járta, hogy 1968-ban még a Nobel-díjhoz is nagyon közel került, és egy anekdota szerint azt mondta neki Aczél György, hogy ha két napra bevonul a börtönbe, akkor biztos ô kapja meg a Nobel-díjat. De aztán végül abban az évben Sartre-nak ítélték, aki a francia diákmozgalmak élére állt, vagy legalábbis ideológiai vezérüknek vallotta magát.
– Amit Sartre visszautasított. Ilyen tapasztalatom vele nincsen, ilyesmikrôl ô soha nem beszélt. Bizonyára nem bánta volna, ha Nobel-díjat kap, de hát ki az, aki az ilyesmit sérelemként élné meg? Illyés tudatában volt saját értékének és saját jelentôségének, ezért indokoltnak érezhette volna, hogy a nagyvilág is elismeri írói teljesítményét, és valószínűleg arra is gondolt volna, hogy a Nobel-díj nemcsak a bankszámláját gyarapítja, de egy pillanatra kedvezô fényt vet arra a társadalomra, arra az országra is, amelynek képviseletében kapta, hiszen ôt folyton foglalkoztatta, hogy milyen (rossz) hírünk van a világban, indokoltan és érdemtelenül, különbözô politikai sugalmak és rágalmak hatására. Van egy öregkori verse, életében utoljára megjelent kötetében, a Közügyben látott napvilágot, aminek Gyűrűk a címe, s „francia barátaimnak” az ajánlása, s arról szól, hogy a gyűlület izzó gyűrűi veszik körül azt a népet, amelyhez tartozik.
– Itt érintôlegesen már többször szó esett Illyés mély felelôsségérzetérôl a magyar függetlenség, a magyar fejlôdés és aggódás a magyarság fogyása miatt is. Hogyan látja, osztódott-e valamilyen módon Illyés gondolkodásmódjában a magyarság a különbözô területeket tekintve, a Dunántúl, Tiszántúl, elcsatolt területek vonatkozásában? Ismerjük híres „ötágú síp” metaforáját.
– Illyés Gyula a magyarságot egységben látta abban az értelemben, hogy anyanyelvünk magyar, és történelmi sorsunk közös, bár ezen a közös történelmi sorson belül bizonyára jobb rész jutott azoknak, s mindegy, hogy milyen államformák és milyen történelmi körülmények között, akik az úgynevezett anyaország állami keretein belül éltek, mint a mindenkori s változó határokon kívülieknek, és bízott abban is, hogy a magyarság kultúrája, amit különben nemcsak ô, hanem a legjobb magyar szellemekkel osztozva ebben, a magyarság legjobb, legnemesebb történelmi teljesítményének érzett, összefogja, összepántolja a magyarságot, amig tudatában van ennek a nyelvnek és kultúrának. Ô nagyon pontosan tudta, hogy bizonyos történelmi okok következtében milyen különbségek jellemzik az öt vagy még több részre szakadozott magyarság életminôségét, ami fölött azonban ott van az a bizonyos „haza a magasban”. Ez fölöttünk van, mint a keresztények hite fölött a mennyeknek országa, de ebbôl könnyű örökre kihullani, hogyha nincs mód ennek a kultúrának az ápolására; ezért olyan fontos az anyanyelv ügye, az iskolaügy és művelôdésügy, azok számára pedig kiváltképpen, akik kisebbségi sorsban élnek. Ezen a téren is az egyetlen reális megoldás, ha egyáltalán az ilyen gondoknak lehet megoldása, az újraformálódó Európa, ahol adminisztratív akadályai lennének annak, hogy származási vagy anyanyelvi okokból hátrányosan meg lehessen különböztetni, vagy ettôl a magasban lévô hazától bárkit is meg lehessen fosztani. Ez nem azt jelenti, hogy a gyűlölségek automatikusan megszűnnek, de adminisztratíve megakadályoztatik még a lehetôsége is annak, hogy különbözô társadalmi vagy politikai diszkriminációkhoz vezessen. Ha létrejön az egységes Európa, amelyik valóban sokszínű tud maradni, és valóban hatékonyan tudja biztosítani minden európai polgár számára az elemi emberi szabadságjogokat, akkor a magyar nemzet sorsa a jelenlegi rossz állapotból ezen a réven tud kikecmeregni. Azt gondolom, hogy Illyés Gyula művének, világának a szellemében beszélek, amikor ezt vélem az egyetlen reményteljes lehetôségnek, mert az etnikailag rendkívül kevert Kárpát-medencében aligha képzelhetô el józan ésszel más megoldás. – A hidegháború legsötétebb éveiben, Európa vasfüggönyökkel való szétszaggatottsága idején, amikor ez teljesen kilátástalannak tűnt, mert „Földön heversz, de hol ellenfeled, / legyôzöd? Te vagy ma is a legfôbb legélôbb, táplálóbb szervezet”, már akkor hirdette versében Illyés Gyula, hogy ez lehet a megoldás – Európa, a „közös vágyból, hitbôl – hiedelmbôl! – / lett Eszme-hatalom”, mert ebben „váltunk emberek Emberiséggé / itt, benned, általad!” (Vér az érben) Illyés számára ez az „Eszme-hatalom” az Uraltól az Atlanti-óceánig terjedt, s erre azért kell emlékeztetni, mert Illyés fiatal fôvel maga is azt gondolta az elsô világháború kataklizmája utáni pillanatokban, hogy Oroszországban valósulhat meg az új európai művészet forradalmárainak nagy utópiája; hogy a művészi kifejezés hagyományos formáival párhuzamosan a társadalmi elnyomás struktúrái is összetörnek. Úgy tűnt, hogy a nagy francia forradalom istennôi Keletre költöznek a „megcsalt szerelmesek bús hitével”, de amikor közvetlenül is megtapasztalta, a harmincas években, hogy a nagy októberi forradalom legfeljebb a terror révén tart rokonságot a nagy francia forradalommal, a Felvilágosodás utópiájával, akkor „a titkos ôsanyától”, Ázsiától visszafordul ô is „nevelô anyja” („ma mčre adoptive”, ahogy egyik versében írta, nem véletlenül franciául), Nyugat felé. Személyes sorsában is, művészi létszemléletében és világlátásában is ugyanazt élve át, amit a harmincas években az úgynevezett ex-ek nemzedéke, Hamingwaytól Audenig, Silonétól, Koestlerig, Spendertôl Orwellig megtapasztalt a spanyol polgárháborúban. Ennek a folyamatnak a figyelembe vétele nélkül nem érthetô meg teljes mélységében Illyés Gyula pályája és kötôdése az európai gondolathoz mint végsô történelmi reményhez. Nagy magyar hagyományt is folytatva ezzel, hiszen már a magyar jakobinusok is azt hirdették, hogy „vigyázó szemetek Párisra vessétek!” (Batsányi). De Széchenyi, Kossuth, Petôfi is erre felé fordultak; a XX. századelô új magyar irodalmának elindítója, Ady számára is Párizs volt a „ szép ámulások szent városa”; az öreg Ignotus azt írta a Nyugat elsô számának vezércikke legelsô mondatában, hogy „Kelet népe Nyugatra tart”, stb. Lehet, hogy ebben a reményben is csatlakozunk, de nincs más alternatívánk. Most én a magam meggyôzôdését is mondom, de azt, hogy így meg tudom fogalmazni, Illyésnek is köszönhetem. Visszatérve arra, ami ingerlôen hathat az Illyés-jelenségben: fontos ember volt, tájékozódási pont volt, iránytűje volt nagyon sok embernek, éppen ezért sokan és sokfelôl megpróbálták kisajátítani. 1945 után a forradalmár múltjára való hivatkozással, de ô ezeknek a kisajátítási kísérleteknek olykor diplomatizálva, s ahogy lehetett, de félreérthetetlenül ellenállt. Magyarország területén még folytak a harcok, de már akkor megírta egy versben, s azon nyomban meg is jelentette, hogy „szót tôlem az idô vár, én nem / hazudhatok. / Nem így vártam az oly régen várt / fordulatot” (Élni, fogsz, élni). Ellenfelei számára az benne a legingerlôbb, mondotta róla Vas István, amikor kiderül, hogy igazat mondott. – Világszemléletének, életérzésének, a magyarsággal kapcsolatos gondolatainak minden körülmények között hangot adott, vagy ha nem lehetett, hallgatott. 1947 és 1955 között neki se jelent meg új verseskönyve, ezt se felejtsük el. S még valami: személyes életútja folytán a magyar munkásmozgalom számára olyan helyzetbe került, mint Gorkij Oroszországban. A munkásmozgalom elsô nemzedékének szinte valamennyi vezetôjével kapcsolatba került a húszas évek elsô felében, de már korábban is, ott volt Szolnok alatt a fronton, emigrációja elôtt szerepet vállalt a vörös segély munkájában stb., közben nagy költô lett, az ország szellemi életének egyik vezérlô csillaga, a Nyugat, aztán a Magyar Csillag, 1945 után a Válasz szerkesztôje; megírt olyan könyveket, mint a Puszták népe, versei, cikkei óriási hatást keltettek az országnak nemcsak a művészeti, hanem a politikai életében is, érthetô, ha a mozgalom emberei bizonyos sznobisztikus vágyakozással is fordultak feléje és nagyon szerették volna, ha megszerzett tekintélyével, amit nem a mozgalomtól és nem a kitüntetésektôl, hanem életművétôl kapott, igazolja valamiképpen, a tollával, vagy legalább a közéleti jelenlétével azt az utat, amelyre az ország 1945, s fôleg a „fordulat éve” után lépett. De ezt nem tette meg, és állandóan éreztette, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam”. Versek sorozatával is kifejezte ezt a nemtetszését, s azzal is, hogy például 1946. március 15-i dátummal lemondott képviselôi mandátumáról, minek következtében folyamatosan érték támadások, amelyekre Rákosi és Révai ösztönözték azokat a pártszolgálatos újságírókat, akik azt hangoztatták, hogy Illyés elárulta az ifjúsága eszményeit, hűtlen lett a munkásmozgalomhoz stb. (Ez utóbbit a Hunok Párisban megjelenése után vetették a szemére.) Mit mondjak még? Végül is megírta az Egy mondat a zsarnokságról című versét, ami olyan szerepet és rangot kapott a XX. századi magyar történelemben, mint Petôfi Nemzeti dala egy századdal korábban, mert ennek a versnek a soraiban – az indulatában – 1956 októberének, forradalmának a gyújtólángja lobog, függetlenülve szinte költôje személyétôl, aki tehát erre a versre lövi ki azokat a gúnnyal és fröcskölôdéssel mérgezett nyilakat, amelyek Illyés személye ellen irányulnak, már nem Illyést találja el, hanem a magyar nép 1956-os áldozatvállalását, történelmi mártíriumát mocskolja. (Nem találgatom, kiknek, milyen erôknek a sugalmazására…) Az Egy mondat a zsarnokságról nemcsak arra a korszakra és történelmi helyzetre vonatkozik, amit Rákosi nevével szoktunk jellemezni, hanem minden zsarnokságra és kizárólagos egyeduralmi törekvésre. Az alantas ingereket több mint fél évszázaddal a vers keletkezése után is nyilván az váltja ki, hogy örök helyzetrôl szól. Vagy talán nem érvényes változatlanul: „mert ott áll / eleve sírodnál, / ô mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál”.

– Azzal kezdtük ezt a beszélgetést, hogy olvasnak-e Illyést ma az emberek, a fiatalok, és arra jutottunk, hogy valószínűleg nem nagyon, vagy nem annyit, mint amennyit kellene. Szó volt az Egy mondat a zsarnokságról című versrôl is, ami a rendszerváltás elôtt búvópatakként, rendszerváltás után pedig kanonizált fôversként az illyési életmű élére ugrott. Nincs-e meg annak a veszélye, hogy Illyés századok múltán olyan egyversű költôvé válik, mint Batsányi, tehát az embereknek ez az egy vers fog róla az eszükbe jutni?
– Erre nem tudok válaszolni. Elôfordulhat, hogy többen lesznek olyanok, akik számára Illyés neve ezt az egy verset jelenti kizárólagosan majd, és lesz egy olvasóréteg, hol többen, hol kevesebben, amelyik mást is olvas Illyés Gyulától. Mivel lehet elérni, hogy olvassák Illyést, és annyi mindenkit a nagy írókban oly rendkívül gazdag magyar irodalomból, annak a receptjét, sajnos, nem tudom. Olyan immanens értékekrôl van szó, amelyek mindaddig holt értékek, ameddig nem foglalkozunk velük, de amihelyt kézbe veszi és olvasni kezdi valaki ôket, mint az ókori hitregében a szellemek, vérrel telítôdnek és kielevenednek. – Ilyesmirôl beszélve minduntalan Illyés Gyula nemzedéktársának, Sárközi Györgynek az utolsó verse idézôdik föl bennem, ami az Illyés szerkesztette Magyar Csillag 1942. áprilisi számában látott napvilágot. A szellemi enyészetrôl és maradandóságról töprengve, érzéseimet az Esôcseppek halálba induló költôje fejezte ki a legpontosabban: „Eljön a nap, hogy többet nem leszek, / a könyvespolcon kis kötet leszek. / Mi életem volt: öröm, szenvedés, / sötét sorok örök csendjébe vész. // Néhanapján egy kéz értem kinyul, / s zörgô lapjaimon váratlanul / fölsüt egy szó, mint másvilági hold, / s új életet kezd, ki fölém hajolt. // Gomolygó századok fojtó ködöt / lehellnek szét a holt sorok fölött: / tartsátok lapjaim a fény felé / és lássátok meg rejtett vízjelét! // Holtan is élek, mig irgalma tart / a papírosnak, s mig a fölkavart / korok örvénye majdan elnyeli / min szólt a dal, az ôsi nyelvet is. // Mint lehellet a hideg ablakon, / úgy sorvad el emlékem egy napon / s mint a porszem, mely sivatagba hull, / az idôbe veszek nyomtalanul.” – Mit lehet ehhez hozzátenni? Félénken és reménykedve csak annyit, hogy a fontos az, hogy ezek az írók, költôk voltak, hogy létrehoztak és adtak nekünk valamit, ami nem múlik el akkor sem, ha pillanatokra el-eltűnik a vaksi kor szeme elôl. Ennél többet nem érhet el az irodalom. Amit az igazi költôk tettek, amit Illyés megtett, függetlenül attól, hogy érzékeljük-e, irreverzibilis nyomot hagy a világban. A posztmodern kor utolsó igazi romantikus mohikánjai, az atomfizikusok „pillangó-effektusnak” nevezték el ezt a lehetôséget: eszerint egy pillangó szárnyverdesése által keltett, szinte érzékelhetetlen légmozgásból több ezer kilométerekkel távolabb akár tájfun is keletkezhet. S megfordítva: bármely parányi élôlény pusztulása miatt jóvátehetetlenül szegényebbé válhat a világ. Olyan ez, mintha egy nagy költô víziója volna, amit most a költôk helyett a tudósok bizonygatnak nekünk.

Papp Gábor Zsigmond