BARTÓK PÉLDÁJA

Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

„EGYETLEN MONDATBA EGY VILÁGOT TUDOTT SŰRÍTENI”
Gálfalvi Zsolt az illyési hagyaték megtartó erejérôl

„Este hétkor vacsorán Illés Jenô a feleségével és – ôk hozzák ôket ide kocsin – Gálfalvi Zsolt a feleségével, kislányával. Kétségbeejtô témáról is olyan beható, s így oly élénk szellemes, hogy élvezetes, már-már derűs gondolatcsere. Így kell ezekhez a fejtegetnivalókhoz hozzányúlni, még ha az akasztófahumort közelítgetjük is. Van áldásosabb (erôsebb, szükségesebb) humor épp a végsôkig vigasztaló (és emberiesítô) akasztófahumornál? Ez a szellem utolsó kenete.” – Illyés Gyula jegyezte be e sorokat naplójába 1978. április 17-én. Ezúttal nincs szó az egész esztendôt végigkísérô testi-lelki kínokról, a vendégek távozását rendre követô nyugtatókról és fájdalomcsillapítókról.
Az egykor szívesen fogadott vendéget, az 1933-ban Marosvásárhelyen született, harminc éve Budapesten élô Gálfalvi Zsoltot, A Hét irodalmi és művészeti hetilap fôszerkesztôjét, a Romániai Magyar PEN Központ elnökét, a Romániai Magyar Írószövetség elnökségének tagját, a román televízió igazgatótanácsának tagját, aki a Tokaji Írótábor vendégeként érkezett Magyarországra, a száz éve született Illyés Gyuláról kérdeztük.
– Nemcsak olvasta Illyés Gyulát, személyesen is találkoztak. Milyen emlékei vannak ezekrôl az együttlétekrôl?
– Találkozásaink felejthetetlenek voltak, és megtartó erejűek. Nemcsak a személyes beszélgetések varázsos hangulata hatott rám, hanem mindenekelôtt az, amit Illyés üzent verseivel, s azokkal az írásaival, amelyekben a határon túli magyarsággal foglalkozott. Elôször 1956 januárjában találkoztunk, amikor még Marosvásárhelyen dolgoztam. A város igen nagy hírű, jogosan legendás színháza, a Marosvásárhelyi Székely Színház akkor adta elô századszor a Fáklyalángot. Az amúgy is jó elôadás a szerzô jelenlétében még inkább megtelt élettel. Az elôadás másnapján hármasban ebédeltünk, Illyés Gyula, Flóra asszony és én. Illyést talán soha nem láttam ennyire oldottnak. Nyilván megérezte, hogy nem csupán egy színházi elôadást látott, hanem többrôl volt szó: a nemzet költôje találkozott a nemzet egy részével. Ami már akkor megragadott: Illyés hallatlanul biztos ítéletalkotó képessége, remek szeme. Pontosan felismerte például Sütô András és Székely János tehetségét. E meghitt beszélgetés után legközelebb 1978-ban Illyés József-hegyi lakásán folytattunk hosszabb eszmecserét. Én rá voltam kíváncsi, ôt pedig az izgatta, mi van Romániában. Utoljára 82-ben jártam nála, már nagy beteg volt. Flóra meg is kért, hogy bizonyos témákat kerüljek, ne izgassam fel. Én tartottam magam ehhez, de Illyést pontosan az érdekelte, amirôl nekem hallgatnom kellett volna: a határon túli magyarság sorsa.
Bármilyen sokat jelentettek ezek a személyes találkozások, rám leginkább az illyési életmű kisugárzása hatott. 1957 februárjában írtam az 56-ban megjelent Kézfogásokról egy cikket. Talán nem kell különösebben ecsetelmen, milyen volt 57 elején a légkör, nos ebben a hangulatban nagy hullámokat vert ez az írás. Az olvasók, barátaim nagy megértéssel és rokonszenvvel fogadták, de kiváltotta a hivatal rosszallását. Még pártaktíva-értekezlet is foglalkozott vele. Ebben a cikkben írtam le azt a gondolatot, hogy Illyés egyetlen mondatba egy világot tudott sűríteni. Nehéz volt nem kihallani ebbôl az Irodalmi Újságból szamizdatban terjedô Egy mondat a zsarnokságról-t. Sütô András kelt a védelmemre, de a cikkét nem közölték, csak 89 utáni kötetében kapott helyet.
Illyést mindig izgatta a határon túli magyar irodalom intézményrendszere is. Mivel ô vörös posztó volt a romániai hivatalos szervek szemében, 1965-ben a bledi PEN-kongresszuson Gara László, a magyar irodalom kiváló népszerűsítôje terjesztette be Illyés javaslatát, hogy vizsgálják meg, miként alakulhatna újra a Romániai Magyar PEN. 1990-ben, amikor erre sor kerülhetett, Illyés személyes biztatását éreztem magam mögött.
– Mit jelentettek a határon túl Illyés Magyarországon is heves vitát kiváltó írásai a nemzeti sorskérdésekrôl, a kisebbségiek gondjairól?
– Nekünk nagyon sokat. De igaztalan, alantas támadások érték Illyést mindenütt a hetvenes és nyolcvanas években. A szomszédos országok nacionalista vezetôi jó néhány írót megkörnyékeztek, hogy ôk feleljenek Illyésnek. Meg kell mondanom, hogy Romániában nem találtak senkit – pedig hosszan keresgéltek –, aki szembefordult volna vele. Erre ma is büszke vagyok. Illyés is nagyon vigyázott, hogy esetleges elismerô szavaival senkinek ne okozzon hátrányokat. Meggyôzôdése volt, hogy Közép-Európában csak akkor lesz béke, ha véget ér a történelmi legendaverseny. Hogy ki jött elôbb ide, kinek volt ragyogóbb történelme. Ô mondta ki máig ható érvénnyel, hogy patrióta, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért. Ô figyelmeztetett a műfordítás fontosságára, az egyetlen becsületes hódításra. Tôle tanulhattuk meg, hogy fontos ugyan a nemzeti irodalom külföldi elismertsége, de még ennél is fontosabb hazai szerepe.
– Vajon a nyilvánvaló erények ellenére miért utasítják el ennek a kiemelkedô életműnek az idôszerűségét és érvényességét?
– Erdélyben Illyés tananyag, verseit mondják, s szerintem óriási szerepük van a jogos nemzeti identitástudat fenntartásában. Ami az Illyés-életművet övezô kedvezôtlen jelenségeket illeti: azt hiszem, onnan származnak, hogy mesterséges ellentétet akartak az irodalomtudományban és kritikában kelteni a személyiségközpontú és a közösségi központú irodalom között. Én ezt mondvacsináltnak tartom, és éppen az illyési életmű cáfolja, hogy nincs ilyen ellentét. Az irodalomnak mindig vannak közösségi tennivalói is. Ezért is idéztem a tokaji találkozón a Hajszálgyökerek bevezetôjének néhány mondatát: „Alig van a szellemi életnek fölöslegesebben feltett kérdése ennél: szükséges-e, hogy az irodalmi műnek irodalmon kívüli föladata legyen? Világos, hogy igen. Világos, hogy nem. Műve válogatja, idô és hely szerint.” Nos, ezt a tömör megfogalmazást teljes mértékben érvényesnek tartom. Ha ma a magyar irodalmat olyan ellentétek jellemzik, amelyek igen gyakran a szellem méltóságát sértô módon csapódnak ki, akkor végig kell gondolnunk, hogy az irodalomban, a kultúrában az elismertség nem fogyó anyag. Attól, hogy egy írót jelentôsnek tartunk, a másik nem lesz jelentéktelen. Ezt néha nehezen értjük meg. Hiszem azt, hogy egy idôben több írót is lehet nagyon szeretni. Továbbá, hogy egy idôben több író is képes lehet arra, hogy hatással legyen az olvasókra. Hiszem azt is, hogy az úthálózat sűrűsége a fejlettség jele, az irodalomban és a művészetben is. Szoktunk arról beszélni, hogy a határon túli magyar irodalomnak a kisebbségi sors miatt van egy olyan kohéziós ereje, amely nem osztja meg az irodalmat annyira – hangsúlyozom, annyira, mert azért valamennyire megosztja –, mint az anyaországban. Jó lenne, ha a mi súlyos tapasztalatainkat, ami persze nem tesz minket felsôbbrendűvé, figyelembe vennék. És megszívlelnék a Magyar Csillagot szerkesztô Illyés példáját, aki a legkülönfélébb értékeknek, irányzatoknak helyet adott.
Osztovits Ágnes