AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

Pomogáts Béla
ILLYÉS GYULA ERDÉLYBEN

Kép: 1945, Kolozsvár. Balról jobbra: Szabédi László, Haraszti Sándor, Jékely Zoltán, Illyés Gyula, Aszódi János, Nagy István

Aki a hetvenes-nyolcvanas években szolidaritással és a szolidaritással elvegyülô aggodalommal figyelte a szomszédos országokban kisebbségi sorban élô magyar közösségek, különösen az erdélyi magyarság mind súlyosabb megpróbáltatásait, Illyés Gyulától kapott bíztató szavakat. Ô volt az, aki mindig bátran és mindig felelôsen felhívta a figyelmet – nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közvélemény figyelmét is – a kisebbségi magyarokat sújtó hatalmi erôszakra: a magyar iskolák felszámolására, a kulturális intézmények tevékenységének korlátozására, az emberi és közösségi jogok sérelmeire.
Illyés, amennyire én tudom, négy alkalommal járt Erdélyben. Elôször 1941 karácsonyán, egy jó esztendôvel azután, hogy az erdélyi terület északi és keleti része visszatért a magyar állam keretébe. Errôl az elsô útjáról Naplójegyzeteiben a következôket írta: „Tavaly karácsonykor jártam életemben elôször Kolozsváron. Semmi dolgom sem vot itt. Igazából talán csak azért jöttem, mert diákkorom óta be nem vallott vonzódást érzek a városok iránt, amelyek végén a t ma is még helyragot is jelent – nem soká, hisz már én sem merem kimondani. Megszálltam egy kis tisztazöld szállodában, senki ismerôst nem kerestem föl. Ha volna valami rangom, úgy mondhatnám, három napig rangrejtve jártam a várost, félcipôben, térdig érô hóban. Egy életre ott tudtam volna maradni. Elbűvölt, hogy nincs benne villamos.”„Városban éreztem magam – folytatja valamivel késôbb –, s próbáltam megtalálni ennek a titkát. Pesten csak rettentô háztömeget érzek magam körül, kôvel és malterral mérföldhosszat meg-megsértett természetet. Itt könnyűséget, nyugalmat és rendet éreztem. Mert tere van a városnak? Azt hiszem, mert tere van és rajta egy pontosan odaillô székesegyház. A történelem ilyesmivel rajzszögez le Európa térképére egy-egy tervet, szándékot, föladatot; egy várost. Nem biztonság, nem otthon, nem város az, aminek legalább fele nem szemmel látható múlt.” Igen, Erdély fôvárosában a magyar múlt egy darabját kereste és találta meg, igaz, akkor Kolozsvár még jóval szervesebben helyezkedett el ebben a történelmi múltban: a visszatért városnak több mint a négyötöde volt magyar.
A második látogatásra az 1942-es júniusi könyvnap adott alkalmat: Illyés ekkor Márai Sándorral, Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Lôrinccel, Keresztury Dezsôvel, Tersánszky Józsi Jenôvel, Sinka Istvánnal, Nagy Istvánnal és az erdélyi származású népszerű írónôvel, Gulácsy Irénnel utazott Erdélybe. A könyvnapi ünnepséget június 5-én a város fôterén, a Szent Mihály-templom elôtt nyitották meg. Szombathelyi Ferenc tábornokkal, a vezérkar fônökével az élen részt vettek rajta a honvédség képviselô is („jártas az irodalomban – jegyezte fel róla Illyés Gyula).
A harmadik látogatásra már a háború után, 1945 szeptemberében került sor: idôközben a fegyverszüneti rendelkezések következtében Észak-Erdély és a Székelyföld ismét a román állam része lett. Illyés régi barátjával, a Parasztpárt egyik vezetôjével, az erdélyi származású Farkas Ferenccel utazott, és vett részt egy kolozsvári „baráti találkozón”. Illyés ezen az összejövetelen találkozott elôször a maga teljes brutalitásában azzal a véleménnyel, méghozzá az erdélyi magyar közéletben akkor nagy szerepet játszó Bányai László részérôl, miszerint az egész magyarság bűnös a fasizmus rémtetteiben. Megdöbbentette akkor ez a kíméletlen vélemény. „Megdöbbenve nézek rá – jegyezte fel naplójában. – A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam.”
Ezen a látogatásán arra is sor került, hogy a bukaresti rádióban szólhatott az erdélyi magyarokhoz. Ebbôl a beszédbôl szeretném idézni a magyar és a román nép közép-európai megbékélését és összefogását szorgalmazó gondolatokat: „Jó demokraták módjára felismertük, hogy a magyar–román összebékélés nem megy munka és küzdelem nélkül. A két nép közt nem csak félreértés van; a múlt rossz örökségeként van ellentét is. Abban nektek is részt kell vállalnotok, romániai magyarok, hogy ezt a félreértést eloszlassuk, ezt az ellentétet békésen megoldjuk. Erdély ne az örök viszály tere legyen, hanem az a baráti asztal, amelynél két egymásra utalt nép meghitten helyet foglal, hogy higgadtan és jóakaratúan megbeszélje közös ügyeit. A Duna-völgyi népek csak akkor fognak békében élni, ha a maguk külön hazája fölé megteremtik a demokrácia és szabadság közös hazáját is.”
Végül a negyedik látogatásra 1956 februárjában került sor, Illyés Fáklyaláng című történelmi drámájának századik marosvásárhelyi elôadása alkalmából. A költô ekkor nemcsak a vásárhelyi közönséggel és régi barátaival találkozott, meglátogatta a Székelyföldet, például Tamási Áron szülôfaluját, Farkaslakát is. Székelyföldi tudósítás című (a Színház-Mozi című lap 1956. márciusi számában megjelent) írásában lelkesedve számolt be a vásárhelyi színházban szerzett élményeirôl. Ezt követve azonban bezárultak elôtte Erdély kapui: a magyar forradalom veresége után Illyés hosszú idôn keresztül belsô száműzetésben élt, késôbb pedig, éppen az erdélyi magyarok elnyomatása miatt, több alkalommal is a nyilvános tiltakozás eljárását választotta, és emiatt vált lehetetlenné, hogy elfogadja a máskülönben rendre érkezô erdélyi meghívásokat. Mint már mondottam, Illyés mindig védelmébe vette az erdélyi magyarság emberi, közösségi jogait és érdekeit. Különösen a hetvenes és nyolcvanas években, midôn több tanulmányában, újságcikkében és nyilatkozatában is szóvá tette a Romániában (illetve Csehszlovákiában) tapasztalható kisebbségellenes politika erôszakosságát, ártalmas következményeit. Nemzetében él a nyelv, Három levél és mindenekelôtt a nagy visszhangot keltett Válasz Herdernek és Adynak című írásaira gondolok: ezek a magyarság mostoha közép-európai sorsával, a magyar kisebbségi közösségek ellen irányuló erôszakos elnemzetlenítô törekvésekkel vetettek számot.
Közülük a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi, majd 1978-as újévi számában közreadott, Herder közismert jóslatára és Ady Endrének a nemzeti fennmaradást illetô szorongásaira adott válasza foglalta össze a legteljesebben azokat a felismeréseket, amelyekre Illyés az erdélyi (és a felvidéki) magyarság súlyos megpróbáltatásaira figyelve eljutott. „A világon – fejtegette – mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebbôl azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.” Ezt követve jelentette be, hogy – a hivatalos nézetekkel ellentétben – a magyar kisebbségi népcsoportok kérdését nem lehet megoldottnak tekinteni: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerzôdések ezeket, mint maguktól értetôdôket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpróráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.”
A Válasz igen széles körű nemzetközi visszhangot keltett, a bukaresti hatalom bértollnokai pedig valóságos rágalomhadjáratot indítottak Illyés ellen. Közöttük is egy román történész (a tudományos világban máskülönben teljesen súlytalan) Mihnea Gheorghiu akadémikus intézte Illyés írása és személye ellen a legélesebb támadást. Az akkori, Kádár János- és Aczél György-féle hazai politikai vezetés nem kívánta megvédeni Illyés Gyula igazát, és nem kívánta hozzá hasonlóan szóvá tenni az erdélyi magyarság jogsérelmeit. Ellenkezôleg, megtiltották, hogy a Magyar Nemzet közölje Illyés egyébként igen mértéktartó Fegyelmezetten című válaszát és megakadályozták, hogy az erdélyi magyarok súlyos helyzetével foglalkozó tanulmány szövegét is közlô kötet, Illyés Szellem és erôszak című, már kinyomtatott könyve az olvasók kezébe kerüljön.
A kis kötet végül is Molnár József müncheni nyomdájának hasonmáskiadása révén vált publikussá (e sorok írója is ôrzi ezt a kiadványt), maga az eredeti könyv csak 1988 nyarán, már a rendszerváltozás elôestéjén került ki a dabasi nyomda zárt raktárából, a Fegyelmezetten című vitairat pedig a Magyar nemzet 1988. augusztus 6-i számában került az olvasók elé. Túl késôn: Illyés ekkor már öt esztendeje a Farkasréti temetôben pihent. 

Copyright© Európai Utas-2002