Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.


„EGY ÉLETMŰVEL FELELTEM…”
Kérdések Szabó Magdához

Az öregapja öregapját ismerjük a Régimódi történetbôl. Tudjuk az Ókútból, milyen bitang kölyök volt. Az Abigél iskolás lányának legendája – a kiváló televíziós feldolgozásnak is köszönhetôen – immár nemzedékrôl nemzedékre száll, sejtjük, milyen lehetett feleségnek (a Szobotka-regénybôl). Hamarosan arról is olvashatunk, milyen volt a fiatalsága. Néhai Illés Endre könyvkiadó unszolásának – posztumusz – eleget téve ugyanis a napokban fejezte be egyetemi ifjúságának „krónikáját”, a Für Elisét, mely 1935 és 40 közötti sűrű történelmi élményeibôl táplálkozik. A regény Szabó Magda Kossuth-díjas író 85. születésnapjára október elején jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.

– Nem Beethovenrôl, hanem Hitlerrôl, nem a szabadságról, hanem a szürke égboltról szól ez az évtizedek óta érlelôdô és több mint egy évtizede fogalmazódó történet. Családok, sorsok, tragédiák szenvedélyes kutatójaként miért éppen ezt a témát hordoztad legtovább magadban?
– Illés Endre, akinek sokat köszönhetett egy vidékrôl Pestre került, az írók világában járatlan tanárnô, aki voltam, éppúgy meglepôdik kívánsága kései teljesítésén, ahogy az olvasók fognak. a Für Elise kétrészes életrajzi regény lesz – így döntöttünk Osztovits Leventével, a kiadómmal –, születésemmel kezdôdik, érettségiig követheti Szabó Elekék lánya életútját, akit érdekel, Bécsbe majd csak a második, részben párhuzamosan készült-készülô kötetben érkezik meg a hajdani utas. Osztovits kiváló irodalmi érzéke észrevette, korábban kell indítani a cselekményt, mert a Mézescsók Cerberusnak novelláskötet gyerekkori rögzítései rácáfolnak az Ókút idilli világára. Annyi történt, hogy az elmúlt gyerekkori szakaszt elôször egy holtszerelmes, frissen házasságot kötött asszony mesélte el a férjének, aki felesége gyerekkorára, családjára, múltjára is igényt tartott, de mikor az emlékezést hallgatta, egy még huszonéves feleség emlékezik, nem az élete végét beérni tudó nyolcvanéves rögzíti ugyanazt. Most részint megértettem, amit gyerekként vagy fiatal lányként eltitkoltak elôttem, részint megfejtettem a titkokat, részint úgy éreztem, eljött a megértett igazság feltárásának ideje. Az új regény elsô részének munkacíme: Cili, a másodiké a második világháború kitörése pillanatában befejezett történet Magdalénája. Semmi hangom, még énekkaros se lehettem, ne reméljen az, aki a könyvet kezébe veszi, Beethoven-történetet vagy zenei motivációt, egyen kívül: a Für Elise csak dallam, nincs szövege. Nekem üzent valamit ez a dallam, ahogy üzent Cilinek is, aki a tények és fikciók legpregnánsabb letéteményese, és ha figyelsz, neked is üzen a néhány hang, amely nekem azt adta feladatul: „Mit felelsz, ha kérdeznek, tanú?” Egy életművel feleltem. Nincs lehetôségem a hallgatásra, mert a történelem megtanított a tanú felelôsségére.
– Egyetemi éveid korszaka, tanári pályára készülôdésed, tudományos ambícióid ébredezésének kezdete is ez az idôszak. Nem csupán szépírói műveid, esszéid is a literatúra érdeklôdésének fókuszába kerültek az elmúlt években, a Református Teológiai Akadémia és a Miskolci Egyetem díszdoktorává fogadott. Az alma materrel, a Debreceni Egyetemmel azonban mintha megszakadt volna a kapcsolatod.
– Nem volt minek megszakadnia, doktorátus után azonnal állást kaptam, el is kerültem hazulról, az egyetem is átélte a maga módján a legsúlyosabb éveket, nem vehettem részt a város kulturális profilja alakításában. 1945 óta Pesten élek, itt kaptam új családot a régi mellé és a debreceni orgonák helyett a pasaréti kert orgonaillata idézi a régit. Debrecent úgy kell szeretni és vállalni, amilyen, ha nem tudnám, nem írtam volna meg Kiálts, város! című darabomat, amelynek bemutatásával a születésnapomon köszönt a város, ha az egyetem nem teszi, nyilván ugyanolyan titkos oka van, mint annak, ugyan e tenger év alatt miért nem jutott eszébe meghívni, hátha tartottam volna egy olyan egyetemi elôadást, mint a családi egyetemünkön, a Friderica Augustán Göttingenben, ahonnan nagyapám Budenz Józsefet dédapám házába hozta. De hogy Európa-, sôt Amerika-szerte megtehettem, hogy Amerikában az iowai egyetem fellowja lettem, annak a láthatatlan stábnak köszönhetem, akik a hajdani oktatóim voltak, akik szak- és évfolyamelsôjeként zártam a teljes tanárrá képzés idejét. Az egyetem szuverén, érzéseiben és döntéseiben is az. Sajnálom, hogy tíz év késéssel nem fogadtam el az aranydiplomát, de ha valamihez, a városhoz és az egyeteméhez hű maradtam, ameddig lehetett. Most már nem lehet. Nem a tíz év késedelem, saját önérzetem miatt.
– Bár éltél a világ boldogabbik felének számító Nyugaton, és sokat jártál a depressziós lelkek házában, Keleten, utazásaid és földrajzi életpályád mégis – úgy tűnik – a Bécs–Budapest–Debrecen mágikus vonzáskörében bonyolódott. Mi delejez e térségben?
– Jártam a Pillangók Völgyében, és láttam a Nílust egész hosszában, Amerikában a kék madarat, az egyetlen európai állam, ahová fájdalmamra, nem megyek el, a szépséges Spanyolország. Ha a nemzetközi állatvédôk elérik, hogy vége lesz a bikaviadaloknak, és még azonos vagyok a mai önmagammal, elsô utam lesz. Sokat láttam, álltam Xerxés hadiútján, felejthetetlen volt, boldogító és idegen. Magyar vagyok, az alföldi szél pótolhatatlan. A Szabók mind ilyenek a mi águnkon, apám a Köröst úgy viselte önmagában, mint egy tetoválást. Így vagyok én a szülôföldemmel.
– Amióta Hermann Hesse megüzente a frankfurti Insel kiadónak a Freskó fordítása után, hogy Szabó asszonynak minden művét vegyék meg, mert aranyhal akadt a hálójukba, külföldön az egyik legismertebb magyar író vagy. Mondtad egyszer, szégyelled magad, hogy ami Aranynak, Babitsnak vagy Móricznak nem, neked sikerült. Az utóbbi évek kortársi sikerei – Esterházyra, Nádasra, Konrádra, Kertész Imrére gondolok – enyhítettek-e valamit lelkiismeret-furdalásodon?
– Ó, dehogy, ki az az írók vagy az irodalombarátok között, aki nem kéri számon a világtól, hogy nem fogadott be többet közülünk? Értem én azt, hogy van a piacnak igénye, az olvasónak kívánsága, de ettôl nem könnyebb a szívem, ha arra gondolok, hogy soha nem tudom lefordítani a Buda halálában ballagó Hadúr lépteit a szendergô Attila álma fölött… Örülök, hogy a Péterek nemzedékének sikerült. Ami riaszt, inkább a felejtés könnyedsége: nagy halottaink még testközelben, s a történelem folyója megint örvényt jelez. Nincs béke az olajfák alatt, nincs elsôrendű igény az olvasásra, az olvasó rohan a televízióhoz, és várja, hogy most éppen ki tapos bele kinek a magánéletébe, szokásaiba, miközben felnôtt egy nagyon tehetséges nemzedék, amely a szovjet megszállás miatt annyi hiánnyal hagyta el az iskolát, hogy ember legyen a talpán, aki hasznos iskolapolitikával helyrehozza, amit mások vétettek. Bibliai idôk, gyerekek pirulnak apjuk vétkei miatt, és ki meri biztosan állítani vagy definiálni, amit egy rab nemzetbôl a kényszer kicsikart. Ha ezt a nyilatkozatot lefaxolom, megyek csomagolni, Hollandiába repülök, most jelent meg az ajtó a Benelux-államokban, ott kell lennem a holland kiadómnál, mikor Szeredás Emerenc a németalföldi talajon elindul. Moszkva pár napja küldte meg szintén Az ajtó fordítását, a régi szovjet világ szívszélhűdést kapott volna a borítójától. A könyv fordítása egyébként az ismét megnyílt Baltikumot is jelzi, a holland fordítóm már bejelentette: kezdi a pillanat átültetését, azt viszont a Columbia University East European Portraits sorozat várja már. Köszönöm, hogy kimondtad Hermann Hesse nevét, mert valóban neki köszönhetem a negyven nyelven megjelent életmű lehetôségét, és azt, hogy negyvenegy kiadóhivatalban mondták ki ezt a szót: Debrecen.
– Ma is imponálóan tekintélyes a bibliográfia, amely műveid külföldi fogadtatását követi. A honi kritikával azonban nem volt mindig felhôtlen a viszonyod. Elôbb elhallgattattak, aztán a lektűr-szerzô státusát szánták neked, ám méltatóid névsora Lengyel Balázstól Béládi Miklóson, Németh G. Bélán, Kabdebó Lóránton át Dávidházi Péterig igen tekintélyes. Maradt benned tüske? Mi az, amit megbántál, amit nem tettél meg, amit elmulasztottál? Visszatekintve az alkotói évtizedekre, maradt-e még adósságod?
– Ebben a szakmában nem szabad megsértôdni, se haragudni, még az is igaz, hogy aki éppen ki akart gyilkolni, késôbb barátod lesz épp a szenvedély miatt. Szép névsort közöltél, a világsajtó még izgalmasabb, az idegen a nevemet se tudja kiejteni. Tüske? Mindent megkaptam, ami egy író álma. Lehet, hogy irodalomtörténész ambícióimnak elég teret ad az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia. Az embert ne kérdezd, az más lap a regényben. Húsz éve vesztettem el a férjemet, nem könnyű egy halott feleségének lenni. Ha kérdezed, felelek: nem hiszem, hogy tartoznék valakinek valamivel. Püspök úr elszomorodik, ha elolvassa: bizony, rossz keresztény vagyok, mert a megbocsátás nem azonos a feledéssel, én ôrzök aranyat és sarat is, mikor kitôl mi jutott.
Aczél Judit


Copyright© Európai Utas-2002