Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.


Antall István
TOKAJ KLASSZIKUS ÍZEI

A város emlékezetkiesése gyógyíthatatlannak tűnt, és vele felejtett a táj is. Elôbb a várat nyelte el a folyó, nôtte be az erdô, aztán az ország szélére került, ami addig a közepén volt. Elszakadtak az utak, el a folyók, országhatárokat rajzoltak, húztak, majd szögesdrótokat is. Itt pedig eltűntek a mezsgyék, elkopott a teraszok kô éle, lejjebb parancsolták a meredek hegyoldalakról a szôlôt, szétterültek a telepítések, mint a levetett szoknya, a tôkék is eltávolodtak egymástól, a gépek útjából fölszedték a köveket. A jó bor helyett a sok bor lett a jelszó. Aki pedig rest volt jelszavakat magolni, az hallgatott.

Felejtés ellen való orvosság

A város emlékezetkiesése volt a legriasztóbb. Szegény még azt is elfeledte, hogy város. Nagyközség lett belôle. Ennek ellenére százak, ezrek érkeztek ide évrôl évre, leszálltak a buszokról, a vonatról, leereszkedtek a pincékbe, s ha följöttek, már nem is tudták, mi is hozta ôket ide. A város neve és az egykori borok híre-emléke egyre távolabb került egymástól. Az aszúkészítés titka olyan mélyre merült, hogy a nagyüzemi bortermelés vezetôit már nem is érdekelte igazán. A karamellizált cukorral is el lehet érni „ugyanazt az ízt”. És mennyivel több bort lehet csinálni! A vállalkozókedv elmúlt, a kereskedôk házai kiürültek, a kis paloták gerendái megroppantak, a boltok redônyét lehúzták, megaludni nem volt hol, maradt az egyszeri halászlé, fürdôhelynek a Tisza, a visszaduzzasztott Bodrog iszapos csöndessége és az egy napi, egy délutáni kaland. Már korábban elmaradtak a hajók, el a hordós szekerek, a lovak, éjszakánként kôbányák morogtak, robajuk messzire hallatszott, s ami kikerült, azt vitte a vasút. Ide húzódtak vagy innen utaztak meszszire a kétkeziek, a föld elôl menekülôk. A figyelmesebb, türelmesebb ideérkezônek azért még maradt egy-egy butella, ha jó gazdával sikerült bensôséges, mély és titokzatos barátságot kötnie. Egy-egy demizsonnal kézen fogva járt a hétköznapi boldogság. Csak a város sápadt bele a változó korba. Tokaj olyan lett, mint egy hadiözvegy ötven évvel a háború után. Már az emlékezés és a szüreti mulatságok is hidegen hagyták. Egykori szépségét még beragyogta a völgyek szeszélyes játéka, az Alföld és a hegyek találkozása, a vizek összefutása, a híd elegáns íve sokat ígért, a legészakibb mediterrán város hangulata messzire látszott, közelebb kerülve csak az élet hiányzott belôle. Az viszont nagyon. Ez a csöndesség és a világtól való gyógyító távolság vonzotta ide a hatvanas évek képzôművészeit is. Nem egy közülük éppen csak börtön után, szokva a szabadságot. Tóth Menyhért, Koszta Rozália, Bíró Lajos, Blaskó Jenô már itt találták a háború elôtt letelepedô Tenkács Tibort. S bár újabb és újabb csapatok érkeztek a kísérletezô kedvű honiak és a távoli országok fiai közül, a Képzôművészeti Lexikon legújabb kiadásának hiányzó Tokaji Művésztelep címszava is az amnézia makacs mivoltát mutatja.

– Pistasz! Latod mi van oda írva? Ugye látod? Tokaji! – Normantas Paulius úgy hadonászott a vilniusi étteremben, hogy már a palackot féltettük. Csakhogy nem volt mit félteni rajta. A Szovjetunióba exportált tokaji szamorodni a vad alkoholokon és rémületes borokon edzôdött litván barátaink számára is ihatatlan volt. Rólunk nem is beszélve. Történelmi tragédiájukat, birodalomhoz való korántsem önkéntes tartozásukat és Tokajhegyalja szôlô- és borgazdaságának helyzetét ekkor éreztük át igazán. Valamikor a nyolcvanas évek közepén. Ám a nemzetközi hírű fotóművész magyar kötôdésén ez mit sem lazított. Nyíregyházán keresztül, átszállással szobrászokat hozott Tokajba. A városháza közeli kicsiny terecskén az általuk faragott borászok, halászok, zenészek, mesélôk ôrzik ittjártuk és tehetségük emlékét. Ôk adták meg az alaphangot. A szobrokhoz parkot kellett építeni, s padokat telepíteni, aztán a környezô házak kezdtek színesedni, a temetkezési vállalat mélységesen lehangoló kirendeltségébôl az idelátogatókat segítô iroda lett, az egyetlen szálloda mellé még egy és számtalan panzió sorakozott, a kopott, omló házsorok között dübörgô teherautók útja ma sétáló utca, mindenütt üzletek, a kávéházak, a cukrászdák is kitelepedtek a ház elé. Aki akár csak tíz esztendôvel ezelôtt járt errefelé, az most arra gondolhat, hogy eltévedt. Tokaj egy kis Szentendre, annak minden vásári jellege, elviselhetetlen sokadalma, alvóvárosi szerepe nélkül.

 

Tökéletes tábortörténet

A harmincesztendôs Tokaji Írótábor mégsem harminc éve kezdôdött. Még csak nem is a város kollégiummá pusztult kastélyának apró szobáiban, ahová tíz-tizenöt vaságyat préselt be az oktatásügy hetvenes évekbeli vidéki nyomora. Sokkal korábbi az immár irodalomtörténeti esemény: 1940. május 11–12-én, pünkösdkor a tiszaladányiak meghívására a tokaji állomásra érkezett Móricz Zsigmond, az abonyi paraszt-szobrász Somogyi Imre, az orosházi tanító Darvas József és a Kis Újság munkatársa, Kovács Imre. Veres Péter biciklivel karikázott Balmazújvárostól a taktaközi faluig. A szervezôket a ma naiv festôként, „magyar Brueghel”-ként számontartott Gyôri Elek helybeli kovácssegéd a falu szellemi életének legjobbjaival képviselte. Mivel a vasútállomáson vették hírét annak, hogy Hitler lerohanta Nyugat-Európát, volt mirôl beszélniök. Az ország háború utáni jövôje, a magyar paraszti gazdaságok esélye, az elkerülhetetlen földosztás, a vidéki Magyarország szellemi tartalékai egyként foglalkoztatták az írókat és a gondolkodó ladányiakat. Az elsô közös élményekrôl több írásában is beszámolt Móricz Zsigmond, könyvében korabeli fotográfiákkal Somogyi Imre, rádiójegyzetében és a Szép Szóban Kovács Imre. 1943-ban a szárszói találkozón hárman képviselték a ladányiakat. Az alkalmi emlékezések nyomán, Hegyi Imre vette rá Darvas Józsefet, hogy 1973-ban, az 1940-es szándékok folytatásaként indítsák el, szervezzék meg a Tokaji Írótábort. Az a Hegyi Imre, aki 84 évesen ma is aktív résztvevôje a vitáknak, mindenévi szerzôje az írótábor lapjának, s a kuratórium tagjaként esztendôrôl esztendôre egyik elfogadója és támogatója a kijelölt vitatémáknak. Ahogyan a kezdetek kissé kényszeres kérdéskörei: szocialista erkölcs, szocialista életmód, szocialista művelôdés a kötelezô óvatosság ellenére is esélyt adhattak a kijelölteken messze túlmutató, elmélyültebb elemzéseknek, az igazi nagykorúsodást az írótábor életében éppen a politikai-ideológiai kézi vezérlés gyengülése hozta meg. Az irodalom rangjának, politikai súlyának, autonómiájának növekedése az írótábor fölött bábáskodó Hazafias Népfront mozgásterét is szélesítette. A helyiek egy-egy író, egy-egy álláspont védelmében nemegyszer igyekeztek kijátszani a regionális hatalom és az országos vezetés közötti ideológiai különbözôség lehetôségeit. S amikor már a lakótelepi életforma csapdái, a helyi közösségek esélyei, a vidék-Magyarország fejlôdésének szükségessége, a népesedéspolitika, a nôi foglalkoztatás, a szociális anomáliák vagy a határon túli magyarság megmaradásának kérdései kerültek terítékre Tokajban, hónapokig tartó, hetilapokban és folyóiratokban újból és újból felhorgadó, nemegyszer központilag megrendelt „helyreigazításokat” kiváltó polémia követte az írótábor néhány napját. Nem véletlen hát, hogy az idei esztendô legizgalmasabb kiadványának éppen a Tokaji Írótábor sajtóvisszhangját számba vevô bibliográfia bizonyult. Kutatásra érdemes remek kötet, a Felsômagyarország kiadó (Serfôzô Simon) gondozásában. Aligha önámítás vagy az események utólagos színezése – bár mindenképpen kutatásra méltó eseménysor –, hogy a rendszerváltást elôkészítô korai, egyre inkább önállósuló civil kezdeményezések egyikének a Tokaji Írótábort tekinthetjük.
Kétségtelen, hogy a Tokaji Írótáborban hagyományosan azok verôdnek össze, akik alkatuk szerint az esztétikai igényesség és a szorosan vett írói feladat mellett a közvetlen társadalmi, történelmi, politikai felelôsségrôl sem tudnak vagy akarnak lemondani, a rendszerváltás évei óta egyre erôteljesebb a nemzetközi kitekintés, a közép-európai írótársadalom jelenléte. Ugyanakkor a közélet kérdéseit egy sokkal elmélyültebb szakmai igényesség mérlegére teszik a tematikát javasló, választó, elôadást vállaló írók, költôk, irodalomtörténészek, kritikusok, eszszéírók. A Nemzeti irodalom és a globalizáció vitalehetôsége – ezt mindenki érzékeli – messze túlmutat az irodalom, az írótábor, de még az ország határain is.

Cím és rang

– Tíz évvel ezelôtt én sem gondoltam volna, hogy a világörökség részévé válhatunk, sôt jószerivel azt sem tudtam, hogy létezik ilyen kategória – mondja Májer János, aki idestova tizenöt éve áll a város élén. Olyan szakemberként, mérnökként ismerik, aki nem a látványos fejlesztéssel igyekezett maga mellé állítani a város polgárait. Mindenekelôtt a rendkívül elmaradott víz- és csatornahálózatot cserélte le, föld alá rejtette a közműveket, elkerülô utat, iskolát, könyvtárat építtetett, hatalmas szennyvíztisztító beruházást hozott ide, mégpedig olyat, amely a környezô települések fejlôdési esélyeit is növeli.
– Bármilyen furcsán hangzik is – folytatja a polgármester –, az elmúlt ötven-hatvan év lemaradása, pénztelensége hasznot is hozott, hiszen Tokajt nem fejlesztették olyan mértékben, hogy most jóvátehetetlen dolgokkal kelljen birkóznia, és mindent át kelljen építenie. – Legfeljebb az egykor oly modernnek álmodott szálloda, illetve a fôtér hangulatát erôsen befolyásoló, rosszul öregedô áruház átépítésén kell elgondolkodni.
– A Világörökség cím elnyerése nem az elmúlt tizenöt év eredménye – mondja –, hanem az immár hétszázötven éves szôlô- és borkultúrának és az erre épülô városiasodásnak köszönhetô. Ezért a díjért az elôdeink, az ôseink dolgoztak meg leginkább, ôk hozták ezt az egészet világszínvonalra. Most csupán arról van szó, hogy errôl papírunk is van. A tokajiaszú-készítés titka, amely közismert, de azért minden mesternél, minden pincében másképpen történik, azok a kiváló történelmi lankák, földterületek, amelyek sajnos évtizedekig parlagon hevertek, azok a pincék, amelyeknek egy része berogyott, de sokat már helyreállítottak: ezek a mi értékeink. Azok az irodalmi alkotások, amelyek szóltak errôl a tájról, beszéltek boráról, történelmérôl, azok a művészek, akik ábrázolták Tokajt, együtt a vincellérrel, a szôlôbirtokossal, a kapással, a kereskedôvel, az arisztokratával, mind-mind hozzátettek valamit Tokaj legendájához. Ezt a teljességet ismerte el és fel a Tokajt a Világörökség részévé nyilvánító nemzetközi szervezet.
A lokalitás és a globalitás ebben a díjban, nemzetközi elismerésben természetesen kapcsolódik össze. Tardy János ez esetben a Tokaji Írótábor egyik elôadója – nemzetközi hírű környezet- és természetvédelmi, területfejlesztési szakember, majd másfél évtizedig helyettes-államtitkár. Kormányok jöttek, kormányok mentek, ô maradt. Most miniszteri biztosként a minisztérium természetvédelmi programirodájának vezetôje.
– Aradi-irodát vezetek – ironizál a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójának emlékezetes kényszerű szerepére utalva. – De nem érdekes! A fontos az, hogy Tokaj, illetve a tokaji borvidék az idei budapesti konferencián fölkerült az UNESCO Világörökség-listájára. Hivatalosan is egyetemes értékké vált az a 850 négyzetkilométer, amelybôl a legértékesebb „magterület” az a homogén történelmi, társadalmi, természeti együttes, amely megbonthatatlanul képviseli azt a sajátos kultúrát, amely, bizton állíthatom, egyedülálló a világon. Kétségtelen tény, hogy nagy utat tettünk meg 1987-tôl, amikor Hollókô, majd a Budai Várnegyed együttesét avathattuk a világörökség részévé. Majd nagy szünet, míg 1992-ben Aggtelek és a Szlovák Karszt barlangjait sikerült bevinnünk, ami nemzetközi szakmai siker, hiszen a Gömör-tornai karsztvidékhez tartozó közel nyolcszáz barlang természeti értékeit, kincseit dolgoztuk föl a pályázathoz rendkívüli alapossággal. A Hortobágyi Nemzeti Park sorsa a „dögöljön a szomszéd lova is, ha már az enyém megdöglik” tipikus magyar esete. A nemzetközi szakembereket egy ellenérdekelt gyôzte meg, hogy az elsô körben ne legyen nemzetközi siker. Késôbb ezt jóvátettük abban a reményben, hogy a fent említett gondolkodásmód eltűnik majd egyszer Magyarországról. Ezután jött Pannonhalma a millennium évében, majd a Fertô-tó és környezete az osztrák sógorokkal közösen. Ezt az eredményt akkor tudjuk érdeme szerint megítélni, ha meggondoljuk, hogy harminc év alatt a Világörökség listájára összesen 750 érték került föl, és mindez 125 országból.
– Ezzel kapcsolatban szólni kell egy aránytalanságról, ami majdnem elütötte Tokajt a címtôl. A budapestit megelôzô ausztráliai konferencián joggal merült föl, hogy fölkészületlensége miatt Afrika, Dél-Amerika, Ázsia oktalanul háttérbe szorul a világörökség cím elnyerésekor. Ráadásul a természeti értékek és a kultúrtájak aránya is kétséges. Úgyhogy mértéktartást kértek az európai pályázóktól, ugyanakkor mindanynyian tudtuk, hogy a budapesti konferencia vissza nem térô alkalom. Alig három hét maradt a felkészülésre. Csak csendben teszem hozzá, hogy máskor egy ilyen pályázat kidolgozásához egy-három év szükségeltetik. De minden szakember tudta, hogy mi a tét. Hét települést vittünk be, például Sárospatak és Sátoraljaújhely egy-egy pincerendszerét, Tolcsva egy-egy műemlék épületét. Hárskút négyszintes pincerendszerét, és más szépségeket. De további 27 település védôzónaként van nyilvántartva, ami megteremti a bôvülés esélyét. Vigyáztunk, hogy a különleges utóvulkanikus bányászatot ne sorvasszuk el, hagyjunk megélhetést az embereknek. Olyan különleges természeti-társadalmi egységet óvunk meg ezzel az elismeréssel, amely akár a határon túl került két hegyaljai falu élére is kihathat majd, Szlovákia felé is kaput nyitva.
– Tokaj város fôépítésze, Bodonyi Csaba a gimnázium különleges épületegyüttesével talán a természet- és környezetvédelem, az ökológiai gondolkodás alapjait is megteremtette a városban. A helyi anyagokból épült ház a különleges belsô sziklakerttel, a hegy alá befutó átriummal, kertre nyíló tantermeivel, hatalmas aulájával az írótábornak is otthona. De nemcsak az írók érzik itt otthon magukat. Amikor az Ouluból érkezô finn látogatók a tiszai ciánszennyezés diákok által gyűjtött és feldolgozott, tudományos igényű kiállítását megcsodálhatták, nem lehetett ôket elcsalogatni a körfolyosó tárlóitól, grafikonjaitól. Az érintetlenebb táji környezet északi lakóiként értették a tanárok és a diákok igényességét, aggodalmát. Ôk is azonnal az építész nevét firtatták.
– Pedig mi nem is annyira a fejlôdés mámorában élünk – mondja Bodonyi Csaba –, inkább a megôrzést tartjuk feladatunknak. Tudom, hogy a Világörökség elismerésében ott rejlik a beruházások lehetôsége. De magam nem nagyon szeretném, ha ez a rendkívül urbanizálódott kisváros elveszítené mostani arcát, földuzzadna. Hiszen ez a 4500 ember itt igazán otthonosan él. A Tarcal felôli részt kertvárosnak gondoljuk, már annak is nevezzük. Az óváros és a kertváros között vannak a nagytelkes intézmények, két iskola, a kollégium, a könyvtár – a Tokaji Írótábor immár méltó helyszínei –, majd az óváros Bodrog-parti tájain a maga természetességében az üdülôövezet alakul. Nem véletlen, hogy ide építjük az új idôsek otthonát, hogy a falakkal együtt a kert, a tágas park is kinôjön a földbôl. Ez az intézmény ugyanis most a belváros legkényesebb helyén, egy egykori fogadó épületében működik. Ez teljesen tarthatatlan, az idôs embereknek alig van helyük mozgásra, mindenütt kô, zárt terek. Ráadásul az épület igazán megérdemelné, hogy egy színvonalas szállóhely legyen ismét. Készülnek is a tanulmánytervek. – Bodonyi Csaba úgy tartja, hogy nem álmodik, amikor tervez. Mert akkor egyszercsak föl kellene ébrednie.
– Én valóban hiszem, hogy a Bodrog és a Tisza összefolyásának csúcsában kialakíthatunk egy Európában egyedülálló együttest. Föl kell tárnunk a vár maradványait, ez egyszerre régészeti és természetvédelmi feladat, hiszen védett területrôl van szó. A vár elôtti félsziget csúcsára pedig szándékaink szerint Makovecz Imre sevillai pavilonját hoznánk haza. Ez az épület lehetne a természetvédelmi terület szakmai központja, bemutató- és kiállítóhelye, miközben megtartanánk éttermét is, hogy a vízen érkezô több száz vagy inkább több ezer túrázónak legyen kedve kikötni ott. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy legalább egy gyaloghíddal össze ne kössük a Bodrog felôli oldalt a várossal. Nem lesz kis feladat, de dolgozunk rajta.

Még egy pohárka

Tokaj mindig több önmagánál. Az írótábor egykori kényelmesebb tárgyalási rendje idején nemegyszer még egy pataki hajókirándulás is belefért a programba. A tempó mindenképp változott, de megmaradtak a pincézések, a kóstolások. Ha csak a nyitónap nagy reneszánsz, Mátyás király óta nem tapasztalt mutatványát, a Bacchus-kútból folyó bort említenénk, keveset mondanánk. Mert a Rákóczi-pince elôtti sokadalomban a folyó bor nem a gyengébb minôséget, hanem a legfinomabb száraz szamorodni különleges illatanyagát engedte felismerni, mégpedig a Hétszôlô Rt. legkiválóbb teljesítményeként. És aztán a pincében az édes változat. Még aki nem barátja az édes bornak, az is a pillanat megismételhetetlenségét élte át. Hihetetlen, hogy egy évtized mennyit változtatott a borászok szemléletén, a szôlészet és a nedű gondozása terén. Eltűnt a tucatáru, érdemes a palackok és a pincék között válogatni, és ami ennél is fontosabb: az ivás helyett/mellett visszatérni látszik a kóstolás kultúrája. Minden szó kevés a Hétszôlô dicséretére, de legalább így kell igyekeznünk, ha a második este, az Oremus pincészetének örömeit taglalnánk. Itt a különlegességet a spanyol tulajdonosi kör sajátos borkezelési tapasztalata és a tokaji hagyományok együttélése adta. Markáns élmény, markáns este, mi több, ekkor klasszikus követett klaszszikust. A Tokaji Írótábor ugyanis a 100 esztendôs Illyés Gyulát köszöntötte. Elsô napján Görömbei András elôadásával, második estéjén pedig a magyar líra olyan gyöngyszemeibôl válogatva, amelyeket szerzôjük Illyés Gyulának dedikált. Igazi kuriózumokat hallgatott néma csöndben a nagyszámú közönség. Weöres Sándor, Tornai József, Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Oravecz Imre, Vári Fábián László, Bella István, Ratkó József, Nagy Gáspár és sokan még.
Májer Jánost Gyulai Líviusz tokaji idillt ábrázoló litográfiájával köszöntötte a harmincéves írótábor. A finom kôrajz egykoron Weöres Sándor Psychéjének hegyaljai versszakaihoz készült. Mintha érezte volna Weöres, hogy lesz még a tájnak, lesz még a bornak reneszánsza.
A Világörökség cím részesének lenni persze hatalmas kihívás – mondja a polgármester. – Amikor a döntéskor jelen lehettem és végighallgathattam azt a számos kritikus megállapítást, amely az ellenzô és támogató hozzászólásokban egyaránt elhangzott, arra a következtetésre jutottam, hogy a hátralévô munka sokkal több, mint az eddig elvégzett. Ha ennek a városnak a hírét a bor vitte el a nagyvilágba, akkor ebben az irányban kell keresnünk a további kitörési pontokat is. A borral kézen fogva jár a gasztronómia és az idegenforgalom, valamint a város áldott természeti környezete. Én nagyon szeretném az elmúlt évtizedekben kissé megkopott tokaji címert újra bearanyozni. Ennek érdekében újra kell építeni a hagyományokat, amelyeket az ôsök megteremtettek. Szeretném, ha újra nálunk találnának otthont a bornak az intézményei, a hatóságai, a borral összefüggô egyesületek, szervezetek, civil kezdeményezések. Kerüljenek ide vissza, mint ahogy egykoron itt működtek, ahogyan 1948 elôtt itt voltak. Én nagy sikernek tartom, hogy a Tokaji Borvidéki Hegyközségi Tanács a városunkban székel, és a polgármesteri hivatal ad neki helyet. Mégpedig úgy látjuk ôket vendégül, hogy minden költségüket mi fedezzük. Azért is fontosnak tartom ezt, mert az Európai Unióhoz való csatlakozást követôen ez a szervezet fel fog értékelôdni, hiszen a márka- és eredetvédelemhez ôk adnak garanciát. A telepítési engedélyeket ôk fogják kiadni és a fajták összetételérôl, egyéb szakmai dolgokról is ki kell kérni a véleményüket. Fontos az is, hogy itt legyen a Tokaji Reneszánsz Egyesületnek székhelye, mert ôk tartják össze azokat a termelôket, szakembereket, akik arra esküdtek, hogy a Hegyalja legjobb borait fogják elôállítani. Olyan exportképes terméket, amely tovább öregbíti ennek a borvidéknek és ennek a bornak a jó hírét. Nem feledkezhetünk meg arról a kereskedelmi szereprôl sem, amelyet évszázadokon keresztül ez a város játszott. Ezt is újra kell éleszteni. A közelmúltban avathattuk föl a Degenfeld-palotában a Tokaj-hegyaljai Regionális Kereskedelmi Központot, amelynek az lesz a feladata, hogy elôsegítse a tokaji bor piacra jutását. Olyan marketingtevékenységet kell folytatnia, olyan piaci térnyerést kell kezdeményeznie, amelyre Tokaj-Hegyaljának is szüksége van, és amelyet teljesen elhanyagoltak.
Májer János a város élén eltöltött tizenöt esztendô alatt nemcsak befogadta a Tokaji Írótábort, de a politikai viharok, a viták, a nagy indulatok idején ki is állt érte. Egy józan és gyakorlatis mérnökember mit látott ebben a kezdeményezésben?
– Ha a Tokaji Írótábor egyszer is elmaradna – mondja a polgármester –, ha a tokajiak többé nem találkozhatnának az elôadásokon és a fehér asztal mellett azokkal az ismerôs arcokkal, amelyeket a televízióban láttak, ismerôs hangokkal, amelyeket a rádióban hallhattak, ha nem szoríthatnák meg azok kezét, akiket olvasni szoktak, nem dedikáltathatnának velük ilyenkor nyár végén, akkor én vehetném a kalapomat. Ez a tábor annyira a városhoz nôtt, hogy folytatnunk kellemes kötelesség. Nagy esemény ez, amely késôbb térül meg a rólunk szóló beszélgetésekben, a híradásokban, a rólunk szóló írásokban. És szülessenek meg bármikor ezek az írások, mi, ahogy a bor érését, forrását, ezt is türelemmel, szeretettel kivárjuk.


Copyright© Európai Utas-2002