AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

Tôzsér Árpád
TOKAJI TŰNÔDÉSEK

Írók a nemzeti irodalom és a globalizáció viszonyáról

Két és félszáz évvel ezelôtt, mikor a magyar irodalmat és szellemiséget éppen a felvilágosodás és a francia nyelvűség „globalizmusa” környékezte, egy Fekete János nevű, kevéssé ismert költônk ékes francia nyelvű versekkel ostromolta az akkori világirodalom egyszemélyes intézményét, a filozófus-költô-író Voltaire-t. S mivel a verseihez mindig mellékelt néhány tokaji aszúval telt flaskót is, az írófejedelem egyre újabb és újabb versküldeményekre biztatta az ambiciózus francia–magyar poétát.
Én egészen az idei (immár jubiláris, harmincadik) Tokaji Írótábor elsô napjáig úgy tudtam, hogy Tokaj városa csak Voltaire és Fekete János nem egészen problémátlan irodalmiságú kapcsolatának köszönhetôen volt/van benne a világirodalomban. Tévedtem. Az elsô nap néhány elôadója bebizonyította, hogy a várost számos egyéb szál is a világirodalomhoz köti, amióta a táj a Világörökségnek is része, a szálak – feltehetôen – még szorosabbra húzódnak majd.
A háromnapos tanácskozás igazi tengelye persze nem Fekete János és nem Tokaj világirodalmi ázsiója volt, hanem a Nemzeti irodalom és globalizáció néhány éve immár haragoszöld témája. Nagy tudású hazai és külföldi (cseh, szlovák, szlovén és határon túli magyar) írók, professzorok, gondolkodók tették föl maguknak és népes közönségüknek a kérdést: kell-e a globalizáció, gazdasági hasznossága feledtetheti-e velünk esetleges szellemi-művészeti ártalmait? Továbbá: lehet-e teljes értékű az irodalom idegen nyelvekre lefordítva, elképzelhetô-e idegen (világ)nyelven írt nemzeti irodalom, a globus irodalmi országlása idején mi lesz a szerepe a locusnak, a helynek stb., stb.
Érdekes és fôleg fogas kérdések, elméletekkel való megválaszolásuk lehetetlen, a gyakorlat a legimpozánsabb elméleteket is pillanatonként korrigálhatja. Jelenleg csak az látszik bizonyosnak, hogy az a folyamat, amelyet mi a „globalizáció” egyetlen kifejezésével szoktunk illetni, az tulajdonképpen két erônek, a „globálisnak” és a „lokálisnak” a szembefeszülése, s még sokáig az is lesz. Sôt: olyan kemény, kétpólusú harc ez, amelyben az erôk ma paradox módon kiegyenlítôdni látszanak. S itt nemcsak az 1999-es seattle-i városrombolásra vagy a 2001-es New York-i repülôs támadásra gondolok, hanem azokra az éppen a globalizáció teremtette internetes lehetôségekre is, amelyek egyikét egy globalizációs szakember nemrégen így fogalmazta meg (nem Tokajban!): „a globalizáció nem utolsósorban azt jelenti, hogy a falunkat [értsd: a „lokálist” s az interneten, T. Á.] bárhová magunkkal vihetjük”.
Azaz míg korábban általában az egyik erô (legtöbbször a „globális”) dominanciája volt a jellemzô (gondoljunk a görög vagy késôbb a latin nyelv és kereszténység „globalitására”, de arra is gondolhatunk, hogy irodalmunk természetét viszont a reformációt követôen, mondjuk a Nyugat-nemzedék felléptéig inkább a „lokális” határozta meg), addig napjainkban a két erô a gazdaságban-társadalomban olyan róka-fogta-csuka alapon szorítja, az irodalomban és művészetekben pedig szinte egzisztenciálisan feltételezi egymást: a „lokális” (nemzeti) irodalmakat újból és újból megtermékenyíti a „globális” (világ-) irodalom, a huszadik században viszont a „globális” nyugati kánonnak számos szenzációját, meghatározó alkotását különbözô kelet-közép-európai kis népek, s nemegyszer az úgynevezett harmadik világ írói írták, világnyelveken. Saját, nemzeti mitológiájuk, történeteik elemeit közvetve vagy közvetlenül jelrendszerükbe építve, s ezzel azokat a világirodalom anyagává téve! Csak a legismertebb példákat sorolom: Joseph Conrad, Vladimir Nabokov, Mircea Eliade, Wole Soyinka, Salman Rushdie. (A fordításirodalom eredményeit itt most szándékosan nem említem, a műfordítás más csatorna, s nem mindig a globalitás függvényében működik.)
Mint hogyha ahhoz, hogy a kelet-közép-európai és a harmadik világbeli genius loci is együtthatója, alakítója lehessen a goethei világirodalomnak, vagy mondjuk inkább a Harold Bloom-i „nyugati kánonnak”, egyenesen a nagy nyugati nyelvek anyagában-szerkezetében működô globális szellemiséggel, modernizálódott mitológiákkal való keveredés szükségeltetne. S fordítva: mintha az univerzálódás miatt kiüresedett nyugati kánon csak a különbözô helyi istenek, szellemek erejébôl tudna megújulni.
A nagy, ókori és középkori „globalitások” távlatában a nemzeti kultúrák, irodalmak néhány száz éves története epizódnak tűnik, de olyan epizódnak, amely eddigi rövid léte során is mérhetetlen kincseket, saját mítoszokat, történeteket halmozott föl, s mintha napjaink és jövônk világkomputerébe ezeknek a „helyi” kincseknek az integrálódása lenne beprogramozva.
Ez az integrálódás persze – pontosan az erôk kiegyenlítettsége folytán – távolról sem lesz zavartalan, sôt: harc lesz, és hosszadalmas harc.
Úgy tűnik, sok víz lefolyik még például a Tiszán és Bodrogon is, sokszor összejönnek az írók a két folyót masniba kötô Tokajban, míg az elsô „globális” és magyar Joseph Conrad vagy Vladimir Nabokov megszületik.
Pedig hát ugye franciául verselô Fekete Jánosunk és „globális” hírű tokaji borunk már két és félszáz évvel ezelôtt is volt.

Copyright© Európai Utas-2002