Bonhardt Attila - A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Levéltári Kirendeltsége
|
Magyarország és a Habsburg-ház ausztriai ágának 1526 és 1918 közti története elválaszthatatlanul összefonódott. A dinasztia feje, aki 1526 óta a magyar királyi koronát is viselte, általában Bécsből kormányozta birodalmát. Itt működtek a legfőbb udvari, közigazgatási és katonai szervek. Ebből adódóan e 400 év alatt Bécsben halmozódtak fel a Magyar Szent Korona területeire vonatkozó iratok is. Köztük a magyarországi hadműveletekről szóló, illetve a Magyarországon felállított csapatok tevékenységére, alkalmazására vonatkozó dokumentumok, amelyeket előbb az Udvar Haditanács Levéltárban, majd az ebből 1801-ben létrehozott szaklevéltárban, a Kriegsarchivban helyeztek el.
Ezen nem változtatott az 1867-es kiegyezés sem. A továbbra is közös – azaz bécsi – irányítás alatt működő parancsnokságok, csapatok és egyéb katonai létesítmények iratai mellett az újonnan szervezett M. Kir. Honvédséggel kapcsolatos dokumentumok is ide kerültek.
Csak 1916 január 17-én lépett szolgálatba a Kriegsarchivban Honvéd Csoport (Honvédgruppe) elnevezés alatt az első két, magyar pénzen eltartott honvédtiszt. Feladatuk a M. Kir. Honvédség tisztán magyar szellemi produktumnak tekinthető, de a cs. és kir. Hadilevéltárban elhelyezett iratainak gondozása volt.
Az Osztrák-Magyar Monarchia I. világháborút követő összeomlásával újonnan alakuló nemzeti államok függetlenségük proklamálása után többek között azonnal igényt formáltak az egykori osztrák-magyar állam „levéltári örökségére”, és a területükre vonatkozó iratanyagok kiadását követelték. Ezzel a Monarchia egykor egységes levéltárainak tulajdoni hovatartozása nemzetközi problémává vált.
Az összeomlás után, hogy a volt Monarchia közös vagyoni és szellemi értékeinek rájuk eső részét megszerezzék, az utódállamok az osztrák területen maradt közös intézményeknél úgy nevezett felszámoló bizottságokat hoztak létre.
Magyar részről a felszámoló bizottságok megalakításában a katonák jártak elöl. Takách-Tolvay József vezérkari ezredes, a m. kir. honvédelmi miniszternek a cs. és kir. (közös) hadügyminiszter mellé delegált meghatalmazottja a magyar katonai érdekek védelmére öntevékenyen már 1918. november 1-jén Magyar Felszámoló Bizottság a Liquidáló. Hadügyminisztériumban néven létre hozott egy szervezetet. A Kriegsarchivba a volt Honvéd Csoport már amúgy is ott dolgozó tisztjeit delegálta, akik Magyar Felszámoló Csoport a Kriegsarchivban elnevezéssel működtek tovább. A Kriegsarchivba kirendelt közegek feladata az ott található magyar eredetű és vonatkozású iratok, illetve műtárgyak felmérése, leltározása és --a majdan bekövetkező megosztás után—hazaszállításra való előkészítése volt. Személyi és gazdászat-közigazgatási tekintetben a mindenkori Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal katonai főosztálya alá tartoztak.
A Kriegsarchivba kirendelt magyar felszámoló bizottság haladéktalanul munkához látott, és 1918. december 21-én egy javaslatot terjesztett elő a felosztásról. Ebben ismertette az akkori igazgató, Hoen altábornagy elképzelését, amely szerint „a Kriegsarchiv mondassék ki továbbra is közös nemzetközi intézménynek, amelynél a nemzeti államok delegáltjai állandóan alkalmazva volnának, és talán az igazgatásban is részesednének.” Martin alezredes, a magyar felszámoló kirendeltség megbízott vezetője bár elismerte, „hogy a jól szervezett és kitűnően vezetett Hadilevéltár felosztása levéltártudományi szempontból mélyen sajnálható”, mégis a megosztás mellett foglalt állást. Hangsúlyozta, hogy „minden nemzeti állam soha jóvá nem tehető vétket követne el saját nemzete, a hazai irodalom és művészet ellen, ha jogos tulajdonáról most lemondana.”.
Az 1918 novemberében alakult budapesti Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum 1919. március 6-án átiratban kérte a volt közös hadügyminisztériumban működő Magyar Felszámoló Bizottság vezetőjét, hogy a magyar történelemre vonatkozó és a Hadtörténelmi Levéltárat és Múzeumot érintő mindennemű tevékenységéről minden hónapban egy részletes jelentést terjesszen fel a Hadügyminisztériumnak. Egyben kérte, hogy „utasítsa a felszámoló magyar katonai közegeket (a Kriegsarchivban – B.A.), hogy a hadtörténelmi iratok liquidálásnak minden kérdésében forduljanak közvetlenül a Hadügyminisztérium Hadtörténelmi Levéltár és Múzeumának vezetőségéhez.” A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum evvel tulajdonképpen átvette a bécsi Magyar Felszámoló Bizottság állományából a Kriegsarchivhoz rendelt közegek szakmai irányítását.
Úgy látszik, hogy sem a proletárdiktatúra magyarországi hatalomra kerülése és bukása, sem pedig a Magyarország elleni csehszlovák és román intervenció nem zavarták a bécsi levéltári munkálatokat. A bécsi Magyar Felszámoló Hivatal 1919. augusztusi havi jelentéséből ugyanis kiderül, hogy „a világháborúra vonatkozó, és a Kriegsarchivban lévő összes honvéd iratok eredetije Magyarország számára kiválasztás után elküldésre rendezve vannak. Munkában van a régi anyag feldolgozása, és folyik a világháborúra vonatkozó hadigondozási iratok másolása és rendezése elszállítás céljából.”
1919. december 12-én a Kriegsarchiv Magyar Felszámoló Csoportjának személyzetéből megalakult a Hadtörténelmi Irodalmi Bizottság , amelynek vezetője a Kriegsarchiv Magyar Felszámoló Csoportjának mindenkori vezetője lett. A bizottság megalakulásáról a magyar hadügyminiszternek küldött memorandum szerint tekintettel arra, hogy a Kriegsarchivban lévő összes honvéd iratokat már kiválogatták, és a Magyarországa való hazaküldéshez előkészítették, továbbá hogy a térképosztály és a régi iratosztály magyar vonatkozású anyaga kb. 400 gépírásos lapoldalt tartalmazó 24 drb. jegyzékben már leltározva van, a Kriegsarchivban dolgozó katonai közegek készek megkezdeni az anyaggyűjtést a világháború történetének megírásához
A St Germain-ben Ausztriával kötött békeszerződésnek a közös levéltárakra vonatkozó részei csalódást keltettek a magyar levéltárosi körökben. Bár a Monarchia közös tulajdonainak együttes tulajdonjogára vonatkozó magyar igényeket a békeszerződésekben formálisan elismerték, de mégsem volt bennük olyan egyértelmű jogalap megfogalmazva, amelyek alapján Magyarország az osztrák földön található közös tulajdonra – beleértve a levéltárakat – vonatkozó résztulajdonosi igényeit érvényesíthette volna.
A tulajdonjog kérdésében fennálló elvi véleménykülönbség ellenére várható volt, hogy a levéltári területen létrejön az osztrák-magyar egyezmény. 1920 nyarán a magyar kormány egy diplomáciai jegyzékben adta tudtul, hogy a levéltári nézetkülönbségeket a proveniencia elvének legmesszebb menő betartásával kívánja rendezni. Késznek mutatkozott a Magyarországot érintő iratok nagy részét Bécsben hagyni, ha osztrák részről elismerik Magyarországnak rájuk vonatkozó társtulajdonosi jogait.
Habár a magyar elképzelések levéltári szempontból elfogadhatóak voltak, az osztrák kormány nem akarata a magyar társtulajdonosi jogot a levéltári területen sem elismerni, hogy ez nehogy valamilyen precedenst teremtsen Magyarország számára a múzeumok, a koronabirtokok vagy az uralkodóház vagyonának együttes birtoklására.
A trianoni békeszerződés aláírása új lendületet adott a közös szellemi tulajdon megosztására vonatkozó törekvéseknek, mivel kimondta, hogy a magyar vonatkozású történelmi beccsel rendelkező anyagok visszaszolgáltatásáról külön egyezményt kell kötni.
Egy, 1920 október 7-én kiadott rendeletében a vezérkar főnöke a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum legfontosabb és legsürgősebb feladatává tette az Ausztria területén lévő, történelmi beccsel rendelkező levéltári és muzeális dolgok hazahozatalát.
A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum ideiglenes szervi határozványának tervezete szerint a Bécsi Magyar Bizottság mint a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum bécsi részlege, a budapesti intézmény szakmai irányításával, de a bécsi Magyar Felszámoló Hivatal katonai osztályának alárendeltségében külön utasítás szerint működött.
A több mint két éve folyó tárgyalások eredményeként 1921. május 21-én egy ideiglenes megállapodás született a Hadilevéltárra (Kriegsarchiv), a Hadseregtörténeti Múzeumra (Heeresmuseum) és a katonai közigazgatás egyéb intézményeire vonatkozólag. Az egyezmény nem tartalmazott döntést a Kriegsarchivban őrzött iratok tulajdonjogát illetőleg, de lehetővé tette a magyar delegátusok hozzáférését az egykori közös hatóságok legújabb irataihoz is. Kimondva, hogy a magyar kormány a célból, „hogy az egykori cs. és kir. Hadilevéltárban és a Hadseregtörténeti Múzeumban folyó munkát általános kulturális és tudományos érdekekből támogassa, továbbá a kiemelések elvégzése céljából a fenti intézményekbe saját költségén megfelelő számú közeget oszthat be. Ezeknek a közegeknek a szóban forgó intézmények érvényben lévő szolgálati rendjének keretén belül minden felvilágosítást meg kell adni. Részükre minden, az egykori közös hatóságoktól és a működő hadseregtől származó állagot tanulmányozás és felhasználás céljából hozzáférhetővé kell tenni, és számukra a másolást, sokszorosítás és fényképezés lehetőségét biztosítani kell.”
A közös szellemi tulajdon megosztásával kapcsolatos tárgyalások csak a soproni kérdés lezárása után kezdődhettek meg.
Az 1923 márciusában megindult tárgyalásokon az együttes tulajdon kérdése egy, mindkét fél számára elfogadható kompromisszumban oldódott meg. Az osztrákok lemondtak a levéltári anyagok kizárólagos tulajdonjogáról. Magyar részről pedig feladták a volt közös levéltáraknak gyakorlati együttbirtoklására vonatkozó igényt, és megelégedtek avval, hogy a levéltári anyagot közös szellemi tulajdonnak ismerjék el, és hozzájárultak ahhoz, hogy az egykori közös levéltári anyagok nagy részét továbbra is Bécsben osztrák igazgatás alatt kezeljék.
Az osztrák fél a szerződésben elismerte a közös szellemi tulajdonjogot a volt közös katonai hatóságoknak, alakulatoknak és intézeteknek a Kriegsarchivban őrzött, 1526-tól az 1918-as összeomlásig terjedő iratanyagára. Engedélyezte Magyarország számára, hogy a Kriegsarchivban egy hattagú, esetleg nagyobb bizottságot tartson, és szabályozta a kutatás és az anyagkölcsönzés feltételeit. A fenti egyezményt egyelőre csak a Kriegsarchiv igazgatójával kötötték meg.
Amikor az osztrák féllel folyó levéltári tárgyalások ilyen szépen haladtak, a magyar kormány részéről fenyegette veszély a közös szellemi tulajdon birtoklásának fenti módon való megoldását. Ugyanis a volt Osztrák-Magyar Monarchia katonai ügyei felszámolásának előrehaladtával a Pénzügyminisztérium takarékossági okokból a Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal katonai főosztályának teljes felszámolását követelte. A Hadtörténelmi Levéltár igazgatója 1923 őszén többször tiltakozott a Kriegsarchivban működő Magyar Bizottság létszámának folyamatos csökkentése, illetve megszüntetésének terve ellen, hivatkozva az ott folyó munka nemzeti, tudományos és katonai szempontból való fontosságára. „A wieni bizottság kicsinyes szempontok szerinti elintézése által nemzeti érdekeket teszünk kockára, és az ismételt létszámcsökkentés által elért megtakarítás nem áll arányban érdekeinkkel, melyek ez által sérülni fognak.” -- írta október 1-jén.
A Honvédelmi Minisztérium egy salamoni döntéssel oldotta meg a kérdést úgy, hogy a pénzügyminiszter kívánságnak is eleget tett, és mégis maradhattak katonai szakközegek a bécsi levéltárban. A Kriegsarchivban működő katonai közegekkel kapcsolatban így rendelkezett: „A Wieni Hadtörténelmi Levéltári Bizottság, mint ilyen január 1-től megszűnik. E munkálatok ellátására feltétlenül szükséges munkaerők, mint a Hadtörténelmi Levéltár Wienbe vezényelt exponensei szerepelnek, és a fenti időponttól a Hadtörténelmi Levéltár előírt állományára számítanak. A Wienben alkalmazott munkaerők nem tartoznak a követség állományába. Illetékeiket január 1-től a Hadtörténelmi Levéltártól kapják.”
1924. január 1-től a Kriegsarchivban működő magyar bizottság 8, illetve több mint 5 éves fennállás után szervezetszerűen is a Hadtörténelmi Levéltár állományába került, és mint annak Bécsi Felszámoló Osztálya működött tovább. Ők maguk 1940-ig általában a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Exponense, 1940-től a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltsége elnevezést használták fejbélyegzőjükön.
A két ország közötti viszony normalizálódásának folyományaként 1926. május 28-án aláírták a bádeni egyezményként ismertté vált osztrák-magyar levéltári megállapodást, amely 1927. január 1-jén lépett életbe.
Az egyezményben Ausztria kötelezte magát, hogy kiszolgáltatja Magyarországnak azokat az iratokat, amelyek kizárólag magyar szellemi tulajdonnak tekintendők. Ezeket a korábban Bécsben dolgozó magyar levéltári bizottságok munkája alapján az egyezményben jegyzékbe is foglalták. Azokra a levéltári testekre nézve pedig, amelyek a proveniencia elve alapján nem voltak feloszthatók, a felek abban állapodtak meg, hogy azok mint közös szellemi tulajdon oszthatatlanul és elidegeníthetetlenül Bécsben maradnak, s hozzájuk a magyar kormány az osztrák szövetségi kormány hozzájárulásával a szükséges számban megbízottakat rendel. Az egyezmény szerint a bécsi Kriegsarchivhoz rendelt magyar képviselőknek megfelelő katonai és történettudományi képzettséggel kell rendelkezniük, számuk pedig legfeljebb hat lehet, nem számítva a Kriegsarchiv igazgatójának engedélyével alkalmazott segédszemélyzetet. A magyar levéltári megbízottaknak az egyezmény biztosította azt a jogot, hogy a közös szellemi tulajdont képező levéltári anyag sértetlenül és jó rendben tartására s a mindenkor érvényben levő osztrák levéltári szolgálati szabályzat megtartására tett eskü alapján a levéltári anyagokhoz szabadon hozzáférhessenek. Az osztrák szövetségi kormány kötelezte magát, hogy a közös levéltári anyagban más országoknak történő kiadás, az eredeti rendet megbolygató átcsoportosítás vagy selejtezés következtében történő változásokat csak a magyar levéltári megbízottak beleegyezésével hajt végre.
A felszámolási rendszer 1926 óta több változáson ment keresztül. 1926 és 1939 közt az I. világháborús anyag kigyűjtésére helyezték a fősúlyt. Kezdetben a hadra kelt sereg (közös és honvédség) valamennyi hadseregének, hadtestének, hadosztályának és dandárjának hadműveleti iratait átnézték. Valamennyi olyan irat másodlatát, amelyből két eredeti példány létezett, kiadták a magyaroknak. A többi fontosnak ítélt iratról, vázlatról, térképről másolatot készítettek. Később ezek a munkálatok csak a hadseregek, a magyarországi hadtestek és a magyar hadosztályok anyagára terjedtek ki.
Ausztria német megszállása befolyást gyakorolt a Kriegsarchivban működő magyar levéltári kirendeltség munkájára is. A németek ugyanis nem ismerték el a bádeni egyezményt, s ezzel Magyarországnak az egykori közös haderő irataira vonatkozó társtulajdonosi jogait. Így az I. világháborús iratokban való szabad kutatást, kiemelést és másolást be kellett fejezni. Sőt magát a bécsi levéltárban dolgozó magyar csoportot is meg akarták szüntetni. Csak a Kriegsarchiv akkori igazgatójának, Kiszling vezérlevéltárosnak a közbenjárására sikerült elérni, hogy a magyar képviselet továbbra is megmaradhasson a bécsi Heeresarchivra átkeresztelt egykori cs. és kir. Hadilevéltárban „ugyan már nem szerződéses, hanem bajtársi alapon.” . Ekkor változott meg a magyar levéltári delegáció neve a M. Kir. Hadilevéltár Bécsi Felszámoló Osztályáról a M. Kir. Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségére.
1945 márciusában Bécs közvetlen hadműveleti területté válásával minden munka lehetetlenné vált. Amint az utcai harcok véget értek, és a rend valamennyire helyre állt, a kirendeltség Bécsben maradt személyzete, Marschall Károly ezredes és Moravek Elek őrnagy fel akarta venni a munkát.
Amikor a magyar kirendeltség vezetője felkereste az újjászervezett bécsi Kriegsarchiv igazgatóját, Oskar Regele vezérőrnagyot, az osztrák tábornok közölte, hogy elismeri a bádeni egyezmény alapelveit, s bár az egyezmény jelenleg jogi szempontból szünetel, egy újabb egyezség megkötéséig a magyar levéltári kirendeltség működését a Kriegsarchivban bajtársi alapon biztosítja.
Ha nehéz körülmények közt is, de megindult, illetve folytatódott a harcok miatt félbeszakadt levéltári munka, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharchoz kapcsolódó iratok kigyűjtése és másolása, egy, a szabadságharc centenáriumára kiadandó kötethez. A munka elvégzésére még 1943-ban adott utasítást az akkori M. Kir. Hadilevéltár igazgatósága.
Moravek őrnagynak, aki az 1946 április 7-én letartóztatott Marschall ezredes helyett átvette a kirendeltség irányítását, azonban hamarosan nehézségei támadtak az ausztriai megszálló és ideiglenes helyi hatóságokkal, amelyek a jogfolytonosság megszűnésére hivatkozva fel akarták számolni a magyar levéltári kirendeltséget a Kriegsarchivban.
Azonban nemcsak osztrák részről fenyegette veszély a Kriegsarchivban működő magyar levéltári kirendeltséget. Az ideiglenes Magyar Kormány Honvédelmi Minisztériuma ugyanis egy 1945. május 9-i rendeletével megszüntette a M. Kir. Hadilevéltárat, és fellelhető anyagainak őrzésével a Magyar Hadimúzeumot bízta meg. A Hadilevéltár megszüntetése automatikusan érintette annak bécsi kirendeltségét is.
1946 augusztus 19-én a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium átiratban fordult a honvédelmi miniszterhez, amelyben tiltakozott a volt Magyar Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségének tervezett megszüntetése ellen. Átiratában a trianoni békeszerződés 177. cikkelyében és a bádeni egyezményben lefektetett jogokra hivatkozva kérte a honvédelmi minisztert, hogy a nemzeti érdekekre való tekintettel a bécsi kirendeltséget a Hadimúzeum kirendeltségeként továbbra is tartsa fenn. Ennek érdekében méltánylandó az a körülmény, hogy a Hadilevéltár jelenleg felszámolás alatt álló bécsi kirendeltsége az elmúlt nehéz idők alatt súlyos anyagi helyzetben is elismerésre méltó buzgalommal tartott ki helyén, és a magyar érdekű levéltári anyag megóvása, feldolgozása, s jogaink folyamatos fenntartása terén számottevő érdemeket szerzett. – hangsúlyozta az átirat.
A vallás- és közoktatásügyi miniszter átirata úgy látszik, korábbi döntésének felülvizsgálatára késztette a Honvédelmi Minisztériumot, mert a magyar katonai írásos és tárgyi emlékek gyűjtésére újjászervezett Honvéd Levéltár és Múzeum levéltári alosztálya mellett, „hogy jogigényeinket a bécsi levéltári anyagra vonatkozólag továbbra is fenntarthassuk”, módot nyújtott a bécsi levéltári kirendeltség munkájának folytatására. .
A Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségének működésével kapcsolatos tájékoztató megállapítja, hogy „a bádeni egyezmény III. pontja szerint a magyar kormány, s nem a Hadilevéltár köteles megbízottját a bécsi Kriegsarchivhoz küldeni, azon körülmény folytán azonban, hogy a IV. pont szerint az illető megbízottnak bizonyos katonai és történelemtudományi ismeretekkel kell rendelkeznie, a magyar kormány a Honvédelmi Miniszter Úrra, illetve a Honvédelmi Miniszter Úr útján a honvédség tudományos intézetére: a Hadilevéltárra bízta a kiküldendő személyek kijelölését, akik tehát mindenkor a Hadilevéltár állományából kerülnek ki és illetékileg is odatartoznak.”
A nehéz pénzügyi viszonyokra való tekintettel a kirendeltség létszámát átmenetileg egy főben állapították meg.
Moravek őrnagy 63 éves korára és meggyengült egészségi állapotára való hivatkozással már 1949-ben kérte fiatal, arra alkalmas tisztek beosztását a bécsi kirendeltségéhez. A kérést a Honvéd Levéltár és Múzeum parancsnoka és politikai tisztje támogatta, és javasolták 1-2 „munkáskáderbeli”, fiatal, tudományos pályára megfelelő és ahhoz kedvet érző, lehetőleg német nyelvet beszélő bajtárs beosztását a kirendeltséghez.
Hosszas huzavona után a kijelölt utód, Borus József százados a Hadtörténeti Intézet állományából 1956. május 10-én érkezett Bécsbe. A magyar levéltári kirendeltség május 14-én benyújtott kérelmére az Osztrák Szövetségi Kancellári Hivatal 1956. szeptember 9-én kelt engedélyével hozzájárult ahhoz, hogy a bádeni levéltári egyezményben lefektetett elvek alapján Borus József százados mint az Osztrák Állami Levéltár Hadilevéltári Osztályhoz delegált magyar kirendelt megkezdhesse szolgálatát. Ezzel úgy nézett ki, hogy jó tízévnyi bizonytalanság után, a bádeni levéltári egyezménynek megfelelően, mindkét kormány egyetértésével és akaratával, --- ha csökkentett létszámmal is -- de ismét működik a magyar levéltári delegáció a bécsi Kriegsarchiv mellett.
Moravek alezredest csaknem 40 évi szolgálat után 1957. május 1-jével nyugállományba helyezték. A kirendeltség vezetését az időközben egyéves gyakorlatot szerzett Borus százados vette át, aki decemberben jelentette, hogy az Osztrák Szövetségi Kancellári Hivatal – az Osztrák Állami Levéltár hivatali elöljárója – a bádeni szerződés alapján hivatalosan is elismerte levéltári delegátusnak és a bécsi magyar levéltári kirendeltség vezetőjének.
Miután politikai téren rendeződött a kirendeltség ügye, hamarosan gazdasági oldalról került veszélybe a bécsi levéltári delegáció léte. 1958. február 22-én a Pénzügyminisztérium felszólította a Hadtörténelmi Intézet igazgatóságát, hogy „devizagazdálkodási érdekeinket figyelembe véve” vegye fontolóra Borus százados állandó kiküldetésből való visszahívást.
A Bécsi Levéltári Kirendeltség megszüntetését célzó pénzügyminisztériumi javaslattal szemben – miként hivatali elődei már annyiszor – a Hadtörténelmi Intézet parancsnoka a bádeni egyezményre, a magyar nemzeti és kulturális érdekekre hivatkozott. Levelének összefoglalásaként a Hadtörténelmi Intézet parancsnoka elismerte az ország valutáris nehézségeit, de kérte a Pénzügyminisztériumot, hogy tekintsen el a Bécsi Levéltári Kirendeltség megszüntetésétől.
Végül a Pénzügyminisztérium elállt a Bécsi Levéltári Kirendeltség felszámolását célzó javaslatától.
Úgy látszik a valutáris ügyek jobbra fordultak, mert 1959 októberében újból feltöltötték a kirendeltség Moravek Elek nyugdíjazása óta üresen álló másik tiszti helyét. Azóta napjainkig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum két munkatársa dolgozik folyamatosan, az Osztrák Hadilevéltár Mellé Rendelt Állandó Magyar Levéltári Delegációban.
A magyar levéltári kirendeltség továbbra is a bádeni egyezményben lefektetett jogok és kötelezettségek alapján végzi feladatait. Azon kívül, hogy a magyar állam jogainak felügyeletét ellátja, biztosította és biztosítja a Kriegsarchiv iratainak hozzáférhetőségét a magyar kutatók számára. Ez az 1950/1970-es években elsősorban különböző, éppen aktuális megrendelések alapján a Bécsben elvégzett mikrofilmeztetés útján történt. Az 1980-as évek végén a hazai intézményeknek is sikerült korszerű másolóberendezéseket beszerezniük, így a magyar vonatkozású dokumentumok most már tervszerű másolása kölcsönzés útján itthon folyik. Az érdeklődés elsősorban a régebbi idők irataira és a térképekre irányult. E program keretében 2001-ig sikerült a Bécsi Udvari Haditanács 1557-1618., illetve 1686-1711. közti iratainak mikrofilmen, a XVIII – XIX. századi katonai felmérések Magyarországra és Erdélyre vonatkozó térképszelvényeinek az eredetivel csaknem azonos színes másolatokban való hazajuttatása. Emellett, mint korában is a kirendeltség intézi az anyaintézmény könyvtárai számára szükséges nyugati könyvek és folyóiratok beszerzését. Mivel annak idején magyar részről nem éltek avval a lehetőséggel, hogy a Heeresmuseumban egy hasonló delegációt állítsanak fel, az evvel kapcsolatos feladatokat is a levéltári delegátusok látják el.
Az 1980-as évek második felétől nagymértékben megszaporodtak a bécsi levéltári kirendeltség feladatai. A vasfüggöny lebontása óta egyre több magyar és idegen kutató igényel bécsi kutatásaihoz közvetlen segítséget. Tudományos intézetektől és magánszemélyektől egyre több megkeresés érkezik a kirendeltség címére, amelyekben a családfakutatástól, az I. világháborúban elesett és eltűnt katonák felkutatásán és a kitüntetések igazolásán át a régészeti kérdések megválaszolásáig a legkülönbözőbb, levéltári kutatásokat igénylő ügyekben fordulnak a kirendeltség tagjaihoz.
Remélhetőleg az örökös pénzügyi nehézségek ellenére a mindenkori magyar katonai vezetés a jövőben is lehetővé teszi a magyar levéltári kirendeltség működését a Kriegsarchivban. Ez a kirendeltség ugyanis nemcsak közös múltunk szellemi örökségét kutatja és gondozza, hanem a magyar-osztrák kulturális és tudományos kapcsolatok egyik fontos tényezője, amely több mint nyolc évtizedes fennállásával is bizonyítja az 1990-es években felbomlott államalakulatokból létrejött utódállamok számára, hogyan lehet az egykori közös iratanyagokat kezelni anélkül, hogy az általánosan elfogadott levéltári elvek súlyosan sérülnének. |
|
| |
| |
Hermann Róbert - Mire jó a levéltár – kutatási esetek a magyar hadilevéltári kirendeltségnél
|
Az osztrák Staatsarchiv Kriegsarchivjában működő magyar levéltári kirendeltség feladatai között a Kriegsarchiv magyar vonatkozású anyag feltárása, másolás céljából történő hazajuttatása, a magyarországi kutatók kutatásainak elősegítése mellett az elmúlt években egyre nagyobb mértékben szerepelt a nem hivatásos kutatói érdeklődés kielégítése. Maga az aktaforgalom is érezhetően megnőtt, hiszen az elmúlt években szinte majdnem minden munkanapra jut egy-egy akta.
Az alábbiakban néhány érdekesebb eset alapján kívánom bemutatni, hogy milyen típusú megkeresésekkel van dolgunk a Kriegsarchivban.
A legnagyobb tételt az I. világháborús hősi halottakkal, valamint a szintén akkor kapott kitüntetésekkel kapcsolatos megkeresések jelentik.
A hősi halottak esetében többfajta anyagban tudunk utánanézni az illető személynek. Amennyiben a kérelmező ismeri az elesett személy alakulatát, a kutatást az illető alakulat halotti anyakönyvében kezdjük. Itt azonban alapvető problémát jelent az, hogy a Kriegsarchiv csupán a közös, azaz a cs. és kir (k. und k.) alakulatok halotti anyakönyveit őrzi, a magyar királyi Honvédség halotti anyakönyvei pedig igen töredékesen maradtak meg. A Kriegsarchiv őrizetében lévő halotti anyakönyvek többsége sem terjed túl az 1916. éven, azaz az 1917-1918. évi veszteségeknek ezekben nem lehet utánanézni. A halotti anyakönyvekben gyakori eset, hogy az 1914. évi elesetteket 1915-nél, az 1915. évieket pedig 1916-nál találjuk meg. Az azonos nevű, ugyanazon alakulatban szolgáló személyeknél pedig még az is megesik, hogy adataik összecsúsznak, azaz egyikük személyi adatai mellett a másik halálozási adatai szerepelnek.
Ha az illető személyt nem találjuk a halotti anyakönyvben, a következő lépés a a Verlust-Matriken-Kartei c. gyűjtemény áttekintése. Ebben alakulatonként névsorban szerepelnek az elesettek adatai; bizonyos betűk azonban hiányoznak.
Ha az ügyfél nem ismeri a keresett személy alakulatának számát, akkor a Totenkartei és Phonetische Kartei c. gyűjteményekben folytatjuk a keresést.
A Totenkartei a beérkezett halotti kartonok gyűjteménye, német fonetikus rendben, azaz a P – B, D – T, S – Zs – Cs betűkkel kezdődő nevek egymás mellett szerepelnek. Ezek esetében az jelenti a problémát, hogy e halotti kartonoknak ugyan állandó rovataik voltak, azonban az esetek legalább 50 %-ában ezeknek a rovatoknak jó esetben a felét töltötték ki, de gyakran csak a név és az alakulat, a név és a halál helyszíne és időpontja szerepel.
Ha a név mellett az alakulat is megtalálható, még mindig megpróbálhatunk utánakeresni az illetőnek az előbb már említett halotti anyakönyvekben vagy veszteségi kartonokban. Ritkább nevek esetében egy-két adat birtokában is többé-kevésbé biztos választ tudunk adni a megkeresésre, de a gyakoribb család- és keresztneveknél sok esetben csak a szerencse segíthet, hiszen egy-egy ilyen névnél ötventől két-háromszázig terjedhet a kartonok száma.
Ha a keresés itt sem vezet eredményre, marad a Phonetische Kartei c. gyűjtemény. Ennek külön előnye, hogy nem csupán a halottakról, hanem a sebesültekről is tartalmaz adatokat, hátránya viszont, hogy iszonyatos mennyisége mellett olyan fonetikus rendben található, amelyben a megérzésnek és a kollégák által folyamatosan vezetett kéziratos mutatónak nagyobb szerep jut, mint a józan logikának.
Nemrég a Jakabffy-család egyik tagja azzal keresett meg bennünket, van-e valamilyen adatunk a család Árpád keresztnevű, az I. világháborúban elesett tagjáról. Az illetőnek nem volt nyoma a sematizmusokban, a halotti kartonja viszont előkerült – igaz, ezen az ősmagyar nevekkel ismeretlen írnok Jakabffy Urgadnak írta az Árpádot. E kartonról kiderült a születési helye és ideje is, ami a homályos családi emlékekkel teljesen egybe is vágott.
Vannak olyan esetek, amikor az ügyfél arra kíváncsi, hogy hadifogságba esett őséről vagy rokonáról található-e valamilyen adat. Az I. világháborús hadifogolykartonokat szerencsére már úgy rendezték, hogy azok a magyar betűrendnek is jobban megfelelnek. Itt gyakran vagyunk kénytelenek különböző családi legendákat megcáfolni – máskor pedig meg tudjuk erősíteni őket. 2004-ben egy magyar szülőktől származó, magyarul már nem tudó amerikai állampolgár keresett meg bennünket azzal, hogy az apja az I. világháború előtt szakács volt, a háború során orosz fogságba esett, ahonnan megszökött, s úgy ment Amerikába. Nos, az illetőnek valóban előkerült a hadifogoly-kartonja, amely feltüntette a személyi adatait, köztük a foglalkozását, s a megjegyzések rovatban ott szerepelt: vermisst, azaz eltűnt – ami a szökés tapintatos megjelölése volt.
Vannak aztán olyan esetek, amikor az ügyfél csupán azt tudja, hogy a keresett személy hol esett el, hol temették el stb. Ilyenkor – ha az említett gyűjteményekben folytatott keresés nem vezet eredményre – az I. világháborús haditemetők anyagának (Kriegsgräber-Akten) áttekintésénél juthatunk adatokhoz. Miután ezeket a temetőket 1940-1943 között mérték fel, s a háború miatt a felmérés nem terjedhetett ki valamennyi temetőre, s főleg helyi adatszolgáltatáson alapult, sok múlik azon, hogy annak idején mennyire volt gondos ez az adatszolgáltatás.
A tömegsírba temetettek esetében szinte teljesen valószínűtlen, hogy az illető sírhelye előkerüljön; az egyéni síroknál legalább azt meg tudjuk állapítani, hogy az illetőnek az összeírás időszakában megvolt-e a sírhelye. Az 1945 utáni közép- és kelet-európai politikai változások következtében tízezrével tűntek el a sírok, százával a temetők; Olaszországban pedig – főleg az ellenfél katonái esetében – gyakori volt az, hogy az illetők földi maradványait kolumbáriumokba hordták össze.
Némileg nagyobb gondot jelent az, amikor egyszerre nagyobb számú személyről kérnek tőlünk adatszolgáltatást. Az örvendetesen megélénkülő helytörténeti kutatások, az újjáéledő hőskultusz következtében időnként egy-egy település valamelyik lelkes helytörténész aktivistája összeírja a község I. világháborús hősi halottainak névsorát, s adatokat kér róluk. A 20. század második felének személyi okmányai alapján azonban gyakran olyan adatokat kapunk csak segítségül (pld. a keresett személy anyjának és feleségének neve), amelyek a kutatás során semmifajta segítséget nem jelentenek.
No és vannak persze eldönthetetlen esetek is. Egy helytörténész kutató Piliscsaba község zsidó vallású I. világháborús hősi halottairól kért tőlünk adatokat. A hat névből álló listáról összesen három személyről került elő adat: az egyikük viszont a halotti kartonok tanúsága szerint ugyanazon a napon ugyanazon ezredben két helyen is elesett: egyszer Galíciában, egyszer pedig Görznél.
Vannak aztán olyan megkeresések, amikor az ügyfél arra kíváncsi, hogy az őse vagy rokona szolgált-e a cs. kir, vagy a cs. és kir. hadseregben, s ha igen, mikor és hol. Itt – paradox módon – sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy, az 1820-as és 1870-es évek között, vagy akár az 1760-as és az 1820-as évek között szolgált – akár legénységi állományú – személy előkerüljön, mint az, hogy egy olyan valaki, aki az 1870-es évek után szolgálta le a katonaidejét. (Természetesen ez is csak abban az esetben igaz, ha ismerjük az illető alakulatát.)
Az 1760-1820 közötti időszakból ugyanis többnyire fennmaradtak az ezredek mustra-, állomány-, valamint áttételi listái, az 1820-1870-es évekből pedig az ezredek anyakönyvi lapjai – leszámítva a katonai határőrvidéki ezredekét, amelyeket az I. világháború után az utódállamok (Románia és Jugoszlávia) elvittek, s azóta sem tudni, hol vannak. Nemrég egy leszármazott keresett meg minket azzal, hogy a dédnagyapja a cs. kir. 10. huszárezred soraiban harcolt a magyar szabadságharcban, majd a vereség után besorozták az újjáalakított 9. huszárezredbe. Utánanéztünk a kérésének, s az illető egész katonai pályája összeállt: kiderült, hogy 1848-ban lépett be a 10. huszárezredbe, majd 184. októberében sorozták be a 9. huszárezredbe, ahol már a következő évben tizedes lett, 1855-ben lefokozták, 1856-ban ismét előléptették, 1857-ben áthelyezték a tartalékhoz, majd 1859-ben elbocsátották a szolgálatból. Mindkét ezrednél előkerült az anyakönyvi lapja. Az ő egyéni életpályáján keresztül is bebizonyosodott az, hogy a cs. kir. huszárezredeknek a szabadságharc hadseregében szolgált legénységi állományú tagjait a vereség után ismét besorozták, de soha sem az eredeti alakulatukba, hanem valamelyik másikba kerültek.
Az elmúlt hetekben a Római Magyar Intézet igazgatója keresett meg bennünket azzal, hogy a trentoi Sclemo városában a parókia halott anyakönyvében megtalálták 1848. április 19-i sclemoi csatározás során elesettek adatait. Ebben az összecsapásban a Lombardiából betört önkéntesek, s a magyarországi kiegészítésű 19. gyalogezred katonái vettek részt. A halotti anyakönyv szerint az önkéntesek 18, a 19. gyalogezred egy főt veszített. A helyi hatóság most emlékművet akar emelni a temetőben a közös sír fölé, amelyen feltüntetnék a neveket. A halotti anyakönyv szerint az elesett cs. kir. gyalogost Kotzurück Pálnak hívták, s állítólag tizedes volt, de kíváncsiak lennének a pontos névre. Először a 19 gyalogezred halotti anyakönyvével próbálkoztunk, abban azonban egészen 1854-ig nem fordult elő ilyen név. Ezután elővettük az ezred anyakönyvi lapjainak mutatóját. Ebben először - a K betűsök nagy számára tekintettel – a Pál keresztnevű tizedeseket néztük végig, de ilyen nevű nem volt köztük. Ezután a többi, Pál keresztnevű legénységi állományút kerestük, s ezek között meg is találtuk az 1823-ban a Pozson megyei spacinecei Erdődy-uradalomban született Kotzurek Pált, polgári foglalkozására nézve gombkötőt, aki 1842-től szolgált az ezredben, s 1847. augusztus 18-án léptették elő őrvezetővé.
Más a helyzet az 1880-as évek és az I. világháború közötti időszakban szolgált személyeknél. Itt, ha az illető nem állt kórházi kezelés alatt, nem indítottak ellene büntetőeljárást stb., viszont aligha lehet reménykedni abban, hogy bárminemű adat előkerül róla, ugyanis a magyarországi kiegészítésű ezredek többségének sorozási és adminisztratív iratanyaga nagyobbrészt eltűnt vagy megsemmisült.
Az I. világháború időszakából viszonylag jobb a feltalálási arány, hiszen ha az illető elesett, akkor a fentebb felsorolt állagok valamelyikében elvileg a nyomára lehet akadni; ha kitüntetést kapott, szintén előkerülhet a kitüntetési előterjesztése; ha hadifogságban volt, akkor a hadifogolykartonja; de ha egyik csoportba sem tartozott, akkor bizony aligha lesz róla bármilyen adat.
Valamivel jobb a helyzet a haditengerészetnél szolgált személyek esetében. Itt az anyakönyvi lapok rövidesen befejeződő betűrendbe szedése után elvileg elképzelhető, hogy minden egyes közmatróz katonai pályája követhető lesz. Addig is segítséget jelent a tengerészeti kórházak anyaga, hiszen ezekben jó néhány tengerészről találhatók adatok. Igaz, ezeknek a leszármazottak nem mindig örülhetnek. Nemrég keresett meg bennünket egy idős hölgy azzal, hogy nagyapja a Monarchia haditengerészeténél szolgált. Az illetőről találtunk is egy kezelői lapot, amely szerint több héten át volt az egyik tengerészeti kórház járóbetege – nemi betegséggel.
Ha tudni lehet, hogy az illető személy melyik hajón szolgált, az illető előkerülhet a Tengerészeti Ellenőrzési Hivatal (Marine-Kontrollamt) anyagában található hajószemélyzeti névsorokban is. Nemrég a Lajta monitor felújítása kapcsán így sikerült megtalálnunk e monitor legénységének névsorát is.
A tiszteknél ennél jobb a helyzet, hiszen az 1870-es évektől nagyjából 1909-1910-ig elvileg mindenkiről található minősítési jegyzék (Qualifications-Liste), illetve a nyugdíjazásokkal kapcsolatos könyvekben is követhető az illető katonai pályafutása. Nemrég több, a Monarchia elitjével foglalkozó kolléga is megkeresett minket egy-egy olyan, a Monarchia államigazgatásában többé-kevésbé később jelentős szerepet játszó személlyel kapcsolatban, akikről tudni lehetett, hogy egyévi önkéntesként szolgálva, lett belőlük tartalékos tiszt. Ezek minősítései szintén megtalálhatók, s nemcsak az illető katonai, de polgári pályafutása is követhető belőlük. Így kerültek elő pld. Keresztes-Fischer Ferenc két világháború közötti magyar belügyminiszter katonai szolgálatának iratai is.
Ugyanígy sikerült megtalálnunk a korábbi személyi anyagokban Ferdinand Kodalnak, a zeneszerző Kodály Zoltán édesapjának, a személyi lapját, amelyből végre kiderült születésének helye és ideje is. Ugyanígy sikerült kideríteni Kövesligethy Radó magyar csillagász édesapjának, Konek József őrnagynak a születési helyét és idejét is. A 11. huszárezred halotti anyakönyvéből tisztáztuk végre az 1848-49-es szabadságharcban ezredesként szolgált Kiss Sándornak, „a tömösi szoros Leonidásznak” a pontos halálozási dátumát.
A megkeresések következő nagyobb csoportja az I. világháborús kitüntetésekkel kapcsolatos. Ezek előterjesztéseiből a tisztek esetében több tízezer, a legénységiek esetében több százezer maradt fenn. Sajnos, ez utóbbiak kitöltésénél a írnokok itt sem figyeltek kellőképpen az utókor szempontjaira, így általában éppen a személyi adatok rovatait töltötték ki hiányosan – ha egyáltalán odaírtak valamit. Miután a kisebb kitüntetéseket, pld. a Bronz Vitézségi Érdemérmet sokszor szinte marokkal osztották, emellett maguk a tényleírások is sematikusak vagy semmitmondóak, a Kovácsok, Szabók, Tóthok, Kissek, Nagyok stb. esetében időnként komoly fantáziára van szükség ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, az illető azonos-e a keresett személlyel.
A tisztek esetében – a relatíve alacsonyabb szám miatt – egyszerűbb a helyzet. Itt néha egy-egy tiszt egész világháborús pályafutása rekonstruálható: nemrég egy tartalékos hadnagy esetében négy ilyen előterjesztést találtunk, az utolsót az illető poszthumusz kapta meg, mert a harci cselekmény során halálos sebet kapott.
Vannak aztán olyan kutatói megkeresések, amikor meghatározott szempont szerint kérnek tőlünk adatszolgáltatást. Ilyen jellegű volt az, amikor a magyar katona-olimpikonok személyi anyagáról készítettünk másolatot, s folyamatosan juttatjuk haza másolatban az I. világháborús magyar hadirepülők személyi anyagait is.
Néha kimondottan lehetetlennek tűnő kutatói megkereséseket is sikerrel tudunk teljesíteni. Egy pszichológus kolléga azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy nézzünk utána annak, van-e valamilyen iratanyag arról, hogy a Monarchia hadseregében a háborús depresszió kezelésére hogyan használták fel a pszichoanalízis módszerét. Ezzel kapcsolatban egy korábbi tanulmányból volt egyetlen egy levéltári jelzete, amelyről azonnal látszott, hogy a tanulmány szerzőjének nem volt kezében az irat, ugyanis egy kútfő – tételes anyagra iktatószám szerint hivatkozott. Az iktatószám alapján azonban a mutatókönyvekből sikerült kideríteni az eredeti jelzetet, sőt, az utalások révén három évre visszamenőleg kideríteni az ezzel kapcsolatos további iratokat is. Amiből pld. az is kiderült, hogy a harctéri depressziót a szimulánsnak tekintett delikvenseknél kezdetben – korántsem korszerű módon – veréssel, hideg vizes öntözéssel vagy vízcsöpögtetéssel próbálták meg kezelni, s csak e módszerek teljes hatástalansága irányította rá a figyelmet arra, hogy inkább az illetők lelkével kellene törődni, nem pedig a testüket kínozni.
Végezetül, visszatérve az eredeti kérdésre: mire jó a levéltár? Nos, mint a fentiekből látszik, többek között arra, hogy a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát is kielégítse. A nemzeti tudat nem csupán a közös emlékekből áll össze, hanem az egyéni emlékezetből, a saját család múltjából is táplálkozik. Sőt, ezek az egyéni és családi emlékek sokszor fontosabbak megannyi tanulmánynál és monográfiánál. Márpedig az egyéni történetek szálait ezekből a dokumentumokból lehet felfejteni. Nyilván soha nem lehet megírni minden egyéni vagy családi történetet; de a levéltár által őrzött anyag esélyt nyújt bármelyik ilyen történet megírására. Ez pedig legalább annyira fontos, mint a nagy korszakok áttekintő igényű feldolgozása. |
|
| |
| |
A Muravidék kulturális identitása - hagyományok és perspektívák - (Göncz László előadása, KeKI, 2006. január 18.)
|
|
|
A Mura menti térségre is jellemző a Közép-Európában általában létező nemzeti és nyelvi sokszínűség, ami mintegy másfél ezredes történelmi folyamaton alapszik.
Eltekintve annak boncolgatásától, hogy a 10. században milyen volt a mai Muravidék konkrét etnikai képe, megállapíthatjuk, hogy a 13. század végére már kialakult a magyar-szlovén, illetve szláv nyelvhatár, amely gyakorlatilag máig hasonló formát tükröz.
A magyar és a szlovén közösséghez tartozók viszonylag jól megfértek egymás mellett, azonban etnikai szempontból nagyobb méretű keveredésről a két nemzet tekintetben nem beszélhetünk.
Ez nem jelenti, hogy nem voltak közvetlen kapcsolatok a nem azonos etnikumú falvak között, hanem arra vonatkozik, hogy a viszonylagos, főleg házasságok révén bekövetkezett „keveredés” nem bontotta meg a nyelvhatárt.
*
Megállapítható, hogy az I. világháborút megelőző időszakban a más nyelvű faluba került házastárs rendszeresen alávetette magát környezetének, anyanyelvét már saját gyermekeivel sem mindig beszélte, így – legfeljebb két generáció után – az utódok teljesen beolvadtak a magyar vagy a szlovén falusi környezetbe.
A folyamatra azért érdemes odafigyelni, mert a későbbiek során, a 20. század második felében, térségünkben ez nem így történt, történik, mert a legtöbb esetben a kisebbségi közösséghez tartozó – esetünkben a magyar házastárs – vetette magát alá környezetének.
*
Mivel magyar nyelvterületen korábban egyöntetűen, de ma is még nagy gyakorisággal – még szakmai berkekben is – a Mura mentén élő szlovénokat vendnek nevezik, fontos e megnevezést valamennyire magyarázni, hiszen annak a nemzeti tudat állapota szempontjából fontos szerepe van:
- A Mura mentén, azaz a történelmi Vas és Zala vármegyékben élő szlovén közösség a 19. század közepétől önmagát kulturális-nyelvi vonatkozásban a szlovén nemzet részének tekinti.
-Az említett közösség „eredetkérdésének” vizsgálatától eltekintve megállapítható, hogy mintegy ezer esztendős kötődésük következményeként a muravidéki szlovénok erősen kötődtek a magyar államhoz, azaz 1920 előtt hungarusz-tudatúak voltak. Nyelvi különbözőségük mellett csak néhány ismérvet lehet felsorolni, amely a 20. század elejéig differenciálta a közösséget a nyugat-magyarországi életmódtól, szokásoktól és sajátosságoktól. Nyelvi kötődésük, amely a szlovén nyelvjárások egyik legsajátosabb változata (sok magyar és német szóval vegyítve), rendkívül erős volt, és – különböző 19. századi felmérések szerint – a magyar nyelvet a szlovén etnikumnak legfeljebb a 10%-a bírta.
-A stájerországi szlovénokkal ápoltak némi kapcsolatot, azonban annak távolról sem volt akkora jelentősége, mint amekkorát annak manapság némely szlovén szakemberek tanúsítanak. Az viszont bizonyítható, hogy szerves részét képezték a szélesebb nyugat-magyarországi régió gazdasági, kulturális és infrastrukturális vérkeringésének.
- Hipotézisként szokjuk emlegetni, hogy a Mura mentén élő, ma magát egyértelműen szlovénnak valló közösség – a délszláv népcsoportok általános jegyei mellett – a nyugati szlávságra jellemző ismérveket is magán viseli, nyelvi és néprajzi tekintetben egyaránt.
-Az I., majd különösképpen a II. világháború után a délszláv hatalom minden eszközzel rájátszott arra, hogy a Mura mentén élő szlovén közösség felejtse el magyar kötődését, ne rokonszenvezzen a magyar kultúrával.
-A 20. század utolsó harmadában nemhogy a Mura mentén élő szlovén közösség magyar kötődését nem hangoztatja senki, de még a magyar kultúrát és a magyar nemzetet is valamennyire elmarasztalják.
*
A két világháború közötti időszakban a kisebbségi státuszba kényszerült muravidéki magyarságot erőteljes nemzeti elnyomás és számos beolvasztási kísérlet érte. Ettől függetlenül megállapítható, hogy a közösség nemzettudata, kulturális identitása a mintegy két évtized során nem tört meg.
A II. világháború időszakában számos eseményre került sor, ami tovább bonyolította a helyzetet. Ennek egyik megnyilvánulása abban keresendő, hogy a két világháború közötti időszakban a földreform során a Lendva-vidékre telepített, az Isonzó völgyéből és Isztriából származó telepeseket a sárvári internálótáborba szállították. Ezt közvetlenül a háború után az új partizán hatalom megtorolta, és azonos számú magyar nemzetiségű polgárt hurcoltak el stájervidéki gyűjtőhelyekre.
*
A muravidéki magyar közösség nemzettudata szempontjából a 20. század negyvenes éveinek végétől drasztikusan romlott a helyzet.
Akkoriban, főleg a II. világháborús események hangoztatása miatt, szégyenletes volt magyarnak lenni a Muravidéken. A kis lélekszámú közösséget ért nemzeti jellegű megkülönböztetés, a vasfüggöny „leereszkedése” és egyéb hatás révén az ötvenes évekre a muravidéki magyar közösség életében értékrendszerváltás következett be, aminek következményeként egyre erőteljesebb nemzettudat-zavarok jelentkeztek.
A 20. század második felére vonatkozó identitásvállalás szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy a muravidéki magyarok 50 év alatti korosztályának mintegy 50%-a vegyes házasságban él, ami rendkívül magas arány, talán legmagasabb a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyar közösségek között. Az ilyen házasságból kikerülő gyermekek túlnyomórészt (75-80%-ban) szlovénnak vannak nyilvánítva.
*
Arról nem készült eddig átfogó felmérés, hogy a vegyes házasságok ennyire magas arányának a Muravidéken mi az oka, azonban a különböző kutatások arra engednek következtetni, hogy a 20. század hetvenes éveitől divattá vált a magyarság körében, hogy a többségi nemzet tagjai közül választ az illető házastársat.
A döntést nyilván számos tényező befolyásolta, azonban mindenképpen megállapítható, hogy a II. világháború utáni időszakban sokan presztízsként értékelték a „lehetőséget”, ha valakinek „sikerült” a többségi nemzetből házastársat választani.
*
A vegyes házasságok nagyobb arányú megjelenését a hetvenes évektől nagymértékben befolyásolta a közismert jugoszláv „testvériség-egység” eszmerendszer mögött megbúvó, különböző hatósági taktikákra épülő hatás.
A kétnyelvű oktatás is például ezek közé sorolható, amelynek keretében „egyenrangú és egyforma elveket hirdető” társadalom formálódott, ahol formálisan a magyar nemzetiség és a magyar anyanyelv vállalása adva volt, csak mivel „amúgy is mindegy, hogy ki milyen nyelven beszél”, az anyanyelven való kommunikálást a magyar nemzetiségűek „az egyszerűség kedvéért” szívesen mellőzték.
*
Ha az említettek mellett azt is szem előtt tartjuk, hogy az ötvenes években, különösképpen az 1956-os magyar forradalom előtt, a muravidéki magyarság szemszögéből nézve nem volt túlságosan kecsegető a szovjet érdekszférához tartozó anyaország fele tekingetni, még kevésbé azzal azonosulni, akkor érthető, hogy – objektíve – miért terebélyesedett el olyannyira a vegyes házasságok aránya a Muravidéken.
A vegyes házasságok a jugoszláv érában szinte kívánatosak és divatosak voltak, ami a nemzeti identitás szempontjából gyökeresen megváltoztatatta a korábbi állapotokat.
*
Fontos megállapításnak tekinthető, hogy a Mura mentén élő közösségek közötti nemzeti-nyelvi kapcsolatok a 20. században leginkább a különböző politikai döntések függvényében alakultak, illetve értékelődtek át, ami – a magyar kultúra és a nyelv folyamatos presztízsvesztése révén – a magyar közösség szempontjából leginkább negatív következményekkel, másodrendű szerepkörrel járt.
Manapság a kettes vagy többes kötődés viszonylag gyakori jelenségnek számít a Muravidéken, azonban a magyar jelleg egyenrangúságáról nem beszélhetünk.
*
A Mura mente peremvidéknek számít, egykor is ez volt rá a jellemző, és e tekintetben a helyzet a 20. század különböző viszontagságai közepette sem változott jelentősebben, inkább csak bonyolódott. Bizonyos mértékig kivételt képezett a dualizmuskori Alsólendva szerepe, valamint a legutóbbi időszak.
Szlovéniára a 20. század hetvenes éveitől az ún. pozitív diszkrimináció elvére alapozott nemzetiségi politika volt a jellemző, most azonban már akad politikai erő, amely az elért normarendszer csökkentésre törekszik, és ennél az uniós értékrendre hivatkozik.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a kilencvenes évek elején, a szlovén önállósulási folyamat során, az akkori politikai elit ígéretet tett, hogy a nemzetiségi jogok elért szintjén nem változtat, azt lehetőség szerint tovább gyarapítja.
*
Az ún. pozitív diszkriminációra épülő szlovéniai kisebbségvédelmi modell jellemzői:
a szlovéniai paradigmaváltás okai a hatvanas években (a határon túli szlovén közösségek érdekében alkalmazott lobbizás; a demokratikus folyamatok magasabb szintje a többi, egykor jugoszláviai tagköztársasághoz viszonyítva; „politikai tőkecsinálás” stb.)
az 1974-es alkotmány jellege, jelentősége (1. három precedens értékű rendelkezés: a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek létrehozása, 2. az őshonos nemzeti kisebbségek államalkotó tényezővé minősítése, 3. az ún. külön-jogok állami pénzelése)
az alkotmányos rendelkezések meghatározott (autonóm?) terültre vonatkoznak
az elfogadott jogi normarendszer „megkésettsége”
az elvi jogok gyakorlati megvalósításnak nehézségei
a rendszer tényleges értéke (tájékoztatás, kultúra, értelmiség kibontakozása stb.)
a nyolcvanas évek és a rendszerváltás időszakának kisebbségi jogi fejleményei (szimbólumok használata, parlamenti képviselet, nemzeti tanácsok létrejötte)
*
Említésre méltó, hogy Szlovéniában még mindig jelentős feszültséget okoz a II. világháború után – főleg gazdasági migrációként – a ma független ország területén állandó jelleggel letelepedő, különböző délszláv közösségek kisebbségi státusának a rendezése.
A kis lélekszámú (pld. Muravidéki) és milliós nagyságrendű nemzeti kisebbségek, valamint legalább annyira a térségben élő ún. többségi nemzetek szempontjából – véleményem szerint – egyaránt fontos lenne, hogy Közép-Európában a következő esztendőkben létrejönne valamilyen „belső” jellegű kisebbségvédelmi modell, amely részben feloldaná és orvosolná azokat a feszültségeket és konfliktus-gócokat, amelyek zömében a 20. század torz szüleményei (negatív példák az elmúlt esztendőkben).
Az általános szlovén identitás – a külső szemlélő számára, mindenképpen a magyarnál (itt a magyarországi magyar tudatra gondolok) erősebbnek, kifejezőbbnek tekinthető.
*
A muravidéki magyar közösség nemzeti-kulturális identitásának állapota szempontjából fontos következtetések:
A politikai mozgástért nem tudtuk elégé kihasználni – a szocialista reflexek, negatív sztereotípiák kihatása (állami és önkormányzati szinten egyaránt, belső konfliktusok, személyeskedések, ami a kis közösségre még inkább jellemző)
A létszámunk messze a kritikus pont alá csökkent, magyarlakta vidékről nem beszélhetünk – okok: a történelmi események, a vegyes házasságok, kétnyelvű oktatás, a „felfelé asszimilálódás” jelensége stb.
*
Megoldások (?)
- a viszonylag kedvező szlovén-magyar államközit lehetőségekből származó adottságok
- a régióban gondolkodás tudatosítása: az EU nem annyira országok mint inkább régiók Európája
- a magyarok téves megítélésnek feloszlatása – az oktatás segítségével
- a magyarországi oldalon is szükség lenne teljesebb informálásra – számos téves és torz információ köröz
- saját erőnkben kell bízni, és ennek érdekében össze kell fogni (Muravidék ilyen tekintetben még sajnos nagyon távol van a magyarországi régiótól, pontosabban: teljesen más irányba kacsingat – a nyitás Zala és Vas megyék részéről jobban észlelhető
- nem szabad kisebbségi magyarságban gondolkodni
- a muravidéki magyarság megmaradásának egyik esélye a közvetítő szerep (informatika, fordítás, kultúra turizmus), a Mura mente nem az iparával vagy a kimagasló mezőgazdaságával fog kitűnni, hanem az ún. szekundáris lehetőségek felismerésével
- a nemzetiségnek minőségében is el kell térni a többségi közösségtől (pozitív értelemben), hogy feltekintsenek rá – ezzel nőhet az elmúl évtizedekben elveszített magyar nyelv és kultúra presztízse
|
|
| |
| |
Sásköpeny és aranycsipke
A Párizsi Magyar Intézetben is bemutatták azt a nagy sikerű viselettörténeti kiállítást, amely először a Közép-európai Kulturális Intézet galériájában volt látható tavaly januárban. A Nemzeti Múzeum gyűjteményéből válogatott XIX. századi litográfiák a korabeli Magyarországon, Horvátországban, Szlavóniában és Bukovinában élő különféle népcsoportok és társadalmi rétegek viseletéről adnak képet. |
|
|
|
| |
A KeKI klubestjei
|
A párizsi vártán
A Közép-európai Kulturális Intézet pódiumbeszélgetésen köszöntötte a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Méray Tibort. A beszélgetést Tarján Tamás irodalomtörténész és Módos Péter, a KeKI igazgatója vezette. Részletek hangzottak el Méray Tibor A párizsi vártán című művéből Márai Enikő tolmácsolásában. |
|
|
|
| |
| |
Vihar a borospohárban
Bor- és szövegminták voltak terítéken az Osztrák Kulturális Fórum és a KeKI közös klubestjén, ahol Alfred Komarek Poltnak sírnia kell című detektívregényéből hangzottak el részletek. |
|
|
|
| |
| |
Szerb est
Júniusban került sor az 1804-es szerb felkelés és foradalom 200. évfordulója alkalmából rendezett kétnyelvű (szerb és magyar) megemlékezésre. |
|
|
|
| |
| |
Cseh est
A Régiók Európája rendezvénysorozat cseh estjén Antonín Konrady dudazenekara muzsikált. A Domažlicéből érkezett zenekar előadásában a csehországi Chodsko, a „cseh Székelyföld” jellegzetes, duda alapú zenéjét élvezhette a közönség. |
|
|
|
| |
| |
Lengyel est
A KeKI Tradíció és jövőkép című pódiumbeszélgetés-sorozata lengyel témával indult. Az új Lengyelország az új Európában – erről folytatott eszmecserét Maciej Szymanowski, a Lengyel Intézet igazgatója; Bába Iván nagykövet; Kovács István főkonzul; Pálfalvi Lajos tanszékvezető egyetemi tanár, Szabó Lajos Mátyás polgármester; Tamás Pál, az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója és Tálas Péter, a Stratégiai-védelmi Kutatóközpont igazgatója. |
|
| |
|
|
|
...