Végel László író olvas fel műveiből, majd György Péter esztétával beszélget a regény és a város kapcsolatáról.

"Festői kisváros, mondja a kíváncsi idegen, aki megtekinti a Duna utcát. Pannon idill, bólogat az elegáns nagyvilági hölgy, aki időnként meglátogatja a bennszülötteket. Milyen jó néha hazatérni, rebesgeti, de mindenki tudja, hogy hazudik. Megnemesített barbárság, jegyzi meg egy véletlenül betévedt külföldi gentleman. Aztán siet tovább. A déli Közép-Európa, szól közbe félénken egy gyökértelen álmodozó. Aztán a könyvtárába menekül. Az északi Balkán, inti le egy a realitásokkal számoló, tagbaszakadt férfiú. Roppant boldogtalan kilátóhely, Európa négy égtájára nyíló, ködbevesző pont, révedezik magában, aki hosszabb időt töltött el ebben a városban, tehát naponta végigbaktatott a Duna utcán, s megleste a mellette elhaladó emberek bizonytalan tekintetét, miközben megundorodott minden nosztalgiától.
Minden állítás tartalmaz némi igazságot. De éppen csak annyit, hogy mindben kételkedjünk egy kicsit. Az emberekben belülről túl sok lemondás gyűlt össze, mert kívülről túl sok rusztikus optimizmust, életerőt szállítottak ide. A kettő között nem vergődtünk át büntetlenül. Legfeljebb ügyesen félrevezettük magunkat. A Duna utcában ácsorogva vizsgálom a parkból érkező férfiakat és nőket, akik azt gondolják, hogy egy percre kikapcsolódtak, másféle levegőt szívtak. Így vagyunk mi is, akik szenvedélytől vagy rögeszmétől vezérelve időnként betérünk ebbe az utcába. Azt gondoljuk, hogy valahol voltunk, legalább egy rövid időre megfeledkeztünk urbanitásunk tragédiájáról, amelyet szüntelenül érkező archaikus csoportok tettek abszurddá. S közben azon töprengünk, hogy milyen jó volna szenvedélymentes, kifinomult életet élni. Aztán rettegünk azoktól, akik elhitették magukkal, hogy ez valóban lehetséges, mert itt többet ártottak a szép hazugságok, a kellemes önámítások, mint a durva erőszak."